A modern plasztika népi ihletése
1. Anyag és alak
Az első szobrász műve malomkő is lehetett. Nem akart ő emberformájú követ faragni. Egyetlen cél vezette: megőrölni a búzát, hogy kenyeret süthessenek az asszonyok. Akkor még nem ő akart a kőre hatni – a kő hatott reája, mert minden ütéssel, minden lepattant szilánkkal kevesebb maradt benne a formátlanságból, márpedig az embertől származó formák egyszercsak mind hasonlítani kezdenek teremtőjükhöz, az emberhez, akár szobrászként, akár kazánkovácsként támadja meg a formátlanságot.
Van abban valami törvényszerűséghez közelálló, hogy a manierizmusba, klasszicizálásba és eklekticizmusba fulladt európai térművészet egyik megalapozója, a huszadik század plasztikai gondolkodásmódjának a Michelangelója, Brancusi, román szobrász volt, olyan nemzet fia tehát, melynek kultúrája folklórközelben él. Ház és temető, munka és pihenés, élet és halál kövei s fái gyermekkorától csábították, hogy tovább faragja őket. Tovább a tojásdad, a henger-, a kocka-, a gömb-, s a facsavar- forma dísztelen pompájáig, hogy annál át- szellemültebben vagy zúzottabban tűnjék elő ismét a szemek, az orr, a száj rajzolata.
Falusi művészkedőink (a román és a romániai magyar naiv, illetve népi művészet) java termése (hasonlatosan például a szlovák naivokéhoz) anyaghoz kötött s nyomatékosan szobrászati jellegű ábrázolás.
Évszázadokig kellett várni egyik-másik anyagnak és néprajzi, illetve népi művészeti hagyománynak, amíg szobrászat született belőle, európai szobrászat, Brancusi, Vida, Maitec, Vlasiu, Szervátiusz, Kós, Apostu, Balogh, Irimescu, Jecza és mások szobrai, még ha Európa nem is ismeri még mindenik nevét.
De az anyag keménysége, ellenállása és monumentalitása s a népi művészeti hagyomány erőteljes jellemzőkészsége, groteszk derűbe és tragikus torzulásokba hajló elbeszélő jellege mindig alapvetően meghatározta e szobrászat közösségi, majdhogynem népéletképi mondanivalóját. Stilárisan pedig: hol vaskosabb, hol meg légiesen lírai realizmusát.
2. Alak és alaktalanság
Az, ami a Mózesből, Donatello Gattamelátájából, Verrocchio Colleoni lovasszobrából a hétköznapi élet eszményévé osztódhatott s tovább munkálhatott a köznapi tudatban, négyszáz év alatt oly olcsó áron kapható lett minden áruházban és kiállítási teremben, mint a kerti törpék és a porcelánkutyák.
A robbanás, amely a polgári művészet rendjét egyrészt szétvétette, másrészt gyökerestül felforgatta és átrétegeződésre kényszerítette, ha időben nem is esik egybe 1917-tel, sem más dátummal, ez a robbanás a levegőbe röpítette a művészet „felszentelt templomát” is. Ady szavaival: „ördög hordjon el már minden bolond verset / Életet kívánunk, valószínűt, nyerset”. S a valószínű és nyers életet, őszinte, üvöltő igazmondást hajszoló művészeti forradalmak legelőbb a közönségességig idealizált, erényeiben agyonszürkített, hősiességében kilúgozott és jelentéktelenségében felmagasztalt emberi alak – bocsánat: EMBERI ALAK – skalpját dobták be a küzdőtérre, mondván, tessék, dicsekedjék vele a megmerevedett tradíció, mi majd új alakot teremtünk annak, ami az emberben a legmaradandóbb: a gondolatnak.
S igaz ugyan, hogy ezek a forradalmak jószerével nem nálunk játszódtak le, mégis, szinte minden jelentősebb szakaszhoz döntően szóltunk hozzá: előbb Brancusi, majd Mattis-Teutsch s végül, hogy csak két különböző példát említsek a sok közül: Vida és Szervátiusz.
A torzításból a szétbontás következett. Brancusi. A humanista tartalmú tiszta formákra leegyszerűsített téralakítás. Jelek és vonalak (áramvonalak) beszéltetése, (végtelen oszlop és hallgatás meg csók kövei) elbeszélő vagy sikoltó szájak helyett csillagközi hallgatagság és tapintható ősformák. Ugyanaz a jelbeszéd, amelyet olténiai tornácoszlopokra, mármarosi kapuzábékra és csíki kopjafákra bíztak állítóik. De itt nem a díszítőművészet dekoratív nyugalmát, hanem a gyökerekig visszaásott rettegések, tragédiák és extázisok feszültségét sugározták. Brancusi félelmetesen egyszerű formáiban és szerkezeteiben a népi emlékezet egyszerre világszemmé tágul, prófétikus pillantássá kerekedik és szívesebben álmodik űrrepülést, mint parasztháborút, ínséget, vereségeket és halált.
A rendkívül rossz közérzetű két világháború közötti emberiség számára Brancusi művészete biztonságot nyújthatott volna a kétségbeesés ellen. De nem akarták a kerti törpéket felcserélni Brancusi meteoritjaival, s művei jórészt magángyűjteményekbe vándoroltak, a leggazdagabb tőkések gyűjteményeibe, akik többnyire nem műértésből, hanem tőkebefektetés okából vásárolták fel azokat.
Sajnos, utódai közül is félreértették néhányan, s azt hitték, hogy az elvonatkoztatás bármerre folytatható, például egymásnak támasztott ócskavasak, lyukasra maratott hordók, vagy a legmodernebb műszaki eljárásokkal megkonstruált szobor-fülkék és plasztikai panoptikumok irányába. Sok helyt ma is szobornak neveznek minden szabadon álló háromkiterjedésű plasztikai rögtönzést, holott – mint azt Herbert Read, a XX. századi művészet egyik leghaladóbb szellemű kutatója megjegyzi – „korunkban olyan háromkiterjedésű művek is születnek, amelyek semmilyen értelemben sem foghatók fel szobrászi munka termésének. Felépítik őket, akár az épületeket vagy megszerkesztik, akár a gépeket”.
Az emberi alak feloldódása a huszadik század szobrászatában nem az alaktalanság diadalának nyitott kaput. Ellenkezőleg. A kifejezéstelen és tartalmatlan, tehát hazug, következésképpen művészietlen emberábrázolás helyébe Brancusi és a modern művészet többi megalapítója éppen a legszigorúbb bölcsességen, a népi tapasztalaton átszűrt alakzatok példáját állította. A rémülettel szembe a logikát. Az üres posztamensekre a bizonyosságot.
Az emberrombolás folyamata ellen az emberépítés alapozását.
Megjelent A Hét II. évfolyama 31. számában, 1971. július 30-án.
A képek természetesen nem az eredeti cikket kísérték…