Bandi Dezső: Korondi fazakasok

Egy több ezer éves egyiptomi mítosz szerint Chnum, a kosfejű isten fazakas korongon mintázta meg a világot, az embert és az állatokat. A korongot, a teremtés eszközét, még sokáig megtartotta. Későbbi korokban ezen adott formát az újszülöttek testének, sőt lelkének is.

Csakhogy az alkotás mítoszát megelőzően már jelen kellett lennie magának az alkotásnak, a mindennapi szükségleteket szolgáló iparnak vagy mesterségnek, amelynek gyakorlata közben az ember alakító, alkotó hajlama és készsége kibontakozhatott.

Az agyagművesség világszerte fennmaradt emlékei arról tanúskodnak, hogy már a korongolás és az írás feltalálása előtti évezredekben is készültek ábrázoló vagy dekoratív jellegű, kultikus célokat szolgáló, égetett agyagszobrocskák és díszített edények. Az agyag gyakori fellelhetősége, könnyű mintázhatósága, égetés utáni szépsége, célszerűsége és tartóssága következtében napjainkig is ideális anyaga maradt a népi ter­melő és alkotó munkának.

Az agyag­művesség hagyományai sok helyütt kipusztultak vagy pusztulófélben vannak, nálunk azonban a népi formaművészet napjainkban is ország­szerte ősi szépségében mutatkozik, ha a kontár beavatkozás nem rontja el. Itt van például Korond. A világegyetemet ostromló technika korában nem lehet elfogódottság nélkül nézni a korondi fazakasok munkáját, akik alapjaiban ma is mesterségük sok évezredes eljárását alkalmaz­zák. Felkutatják és kibányásszák a föld idegen anyagokkal kevésbé szennyezett, képlékeny agyagos, pa­lás rétegeit. Hazahordják s ott eső­vel veretik, télen fagyasztják, nyá­ron nappal süttetik, veremben, pin­cében poshasztják, szelik, tisztogatják, doronggal verik, tapossák, két kezük között szaggatják, tenyerükkel paskolják, korongon forgatják, szá­rítják, festik, mázolják, kétszer is égetik, messze földön meghordoz­zák.

Korond ma az ország egyik legje­lentősebb fazakas központja. Talán még nincs egy olyan fazakas falu az országban, ahol annyiféle technikai és díszítő eljárást alkalmaznának, mint Korondon: a kézi és formába korongolást, mintázást, formába ön­tést és préselést, égetett festésű terakottát, színtelen és színes máz alatti festést, szaruzást, karcolást, faragást, pecsételést; készítenek antilopost, rázottast, preckeltmázast stb. Alig van ma olyan nagyobb város, vásár és üdülőhely az ország­ban, ahol a korondi fazakasok meg ne fordulnának áruikkal. Persze, a piacon a díszáru kereslet-kínálat alakulását a spontaneitás, a több­nyire tájékozatlan vásárlóközönség és a kontár-dilettáns termelők versen­gése szabályozza. A tömegárusítás igényeihez való idomulás közben a fazakasok munkáját olykor a könnyebb pénzkereset vágya, lehetőségei és tapasztalatai irányítják. Így nem csodálkozhatunk azon, ha Korondon is meghonosodott egyes állítólagos népművészeti szövetkezeteknek és di­lettáns keramikusoknak rossz ízlésű, műveletlenségről, kontárságról tanúskodó olaj-, tempera- és dukkófestésű naturalizmusa.

De ezt nem a korondiak kezdeményezték. Számukra két lehetőség kínálkozott: vagy alkalmazkodnak, vagyis átveszik a forgalomban levő tárgyak, giccs-modellek gyártását, vagy ők kezdeményezik valódi művészi hagyományaik nyomán a jóízlést kielégítő modellek tömeges előállítását.

Lényegében mindkettő árutermelés, csak más-más a művelődés folyamatában betöltött szerepe. A szükségletek fejlődéséhez, a művelődés irányában ható kezde­ményezéshez azonban a céltudatos kockázatvállalás anyagi lehetőségein és bátorságon kívül minden egyén részéről szükség van a szakma mű­vészeti hagyományainak, törekvései­nek és esztétikájának, valamint a tár­sadalom anyagi, szellemi, ízlésbeli fejlődésvonalának ismeretére, tehet­ségre, tapasztalatra és időre. Ezt az ízlésalakító szerepet minden időben és minden társadalomban alkotói adottságú mesterek, művészek töltöt­ték be.

A korondi és más népi mesterek gyakorlatát és fejlődését is igen károsan befolyásolja az a népies ro­mantikus felfogás, amely az őstehet­ségre esküszik, és nem veszi észre, hogy a múltat a jelennel a hagyomány szerves továbbépítése köti össze.

Az őstehetség-kultusz nem tesz különbséget az alkotás–közvetítés–befogadás, az elkészítés–kivitelezés, az eredeti–másolat–változat mozzanatai és formái között, ami által sok tehetséget megfoszt attól a lehető­ségtől, hogy felismerhesse a művelődés folyamatában esetről esetre elfoglalt helyét és szerepét.

A népi művészt is irányítani kell. A kiindulási alapként szolgáló minta és tanácsadás nélkül senki sem lépheti át a megszokás korlátait. Az irányító kapcsolat gyérülése követ­keztében sokan megrekedtek az elért szinten, s a művészi értékű változa­tok egy része is rövidesen giccsessé romlott. Ennek az oka viszont a mű­vészietlen tárgyak gyártása közben kificamodott arány-, forma- és díszítőérzék, az alapvető, díszítő iparmű­vészeti ismeretek, az állandó példa­ként ható alkotóművészet hiánya, valamint a társadalmi igény, meg­rendelés, a rendszeres segítő műbí­rálat és tanácsadás fogyatékossága lehet.

Mivel a népi kerámia egyik leg­főbb értékét sajátos kézműves voná­sai alkotják, folytatását nem lehet értékrontás nélkül, az egységesítő, gyári sorozattermelés keretei közészorítani. Ezért úgy gondolom, hogy a tömeges termelés esetében az egyes népi mesterek sajátos alkotói és termelői adottságainak legmeg­felelőbb technikai és díszítő eljárá­sok, tárgyak és formák kialakítására kellene törekedni. Ennek a megszer­vezését és irányítását szerintem csak olyan pedagógus alkotóművészek oldhatják meg, akik ismerik a művé­szeti ág népi gyakorlatának hagyo­mányait, értékeit és lehetőségeit is, akiknek van elég tehetségük és kitartásuk a rejtőző, népi alkotói haj­lamok felfedezésére és kiművelésére, a műfaj nekik legmegfelelőbb ága­zatainak, formáinak, díszítményeinek együttes kikísérletezésére és útnak indítására. Az ilyen művésznek, hogy eredményt érhessen el, úgy kell azo­nosulnia tanítványaival, mint a jó színésznek a szerepével. A népi mes­terek adottságainak ilyenszerű csi­szolása és ötvözése magas szintű, új, népi, közösségi művészetet ered­ményezhet. Igaz, ez utópia lesz mindaddig, amíg az a felfogás uralkodik, hogy a tehetséges ember ki­alakult alkotó művészként születik, hogy a giccsárusoktól igen, de alko­tó művésztől nem szabad tanulni, vagy ha igen, azt le kell tagadni, és egyébként is mindent meg lehet oldani a népi alkotások házaiban működő irányítók segítségével, akik nem művészek, hanem tisztviselői státuson szereplő alkalmazottak.

Elképzelésem és tapasztalataim szerint aránylag rövid idő alatt mérhetetlen anyagi és szellemi tartalékokat tárhatna fel egy-egy olyan képzőművész, aki minden képességét, fenntartás nélkül, egy-egy kisebb tájegység általa is ismert és gyakorolt művészetére fordíthatná. Az az ér­zésem, hogy ez semmiképpen sem lehet idegen korunk általános művelődési gyakorlatától és szocialista társadalmunk művelődéspolitikájának alapelveitől.

Megjelent A Hét II. évfolyama 36. számában, 1971. szeptember 3-án.