Egy budapesti székhelyű utazási iroda szervezésében feleségemmel hónapokkal ezelőtt befizettünk egy társasutazásra. A valamikori Szovjetunió három, méreteiben, lakosságszámában számunkra is „értelmezhető” nagyságrendű országába utaztunk, autóbusszal. Alkalmi utastársaink Magyarország több településéről érkeztek, számunkra ismeretlenek, de néhányan közülük, tapasztalataink szerint, gyakorta jártak már együtt külföldi utakra.
Az Oroszlánszelídítőnek (Lion’s coach) elnevezett autóbusz kényelmes, minden modern technikai felszereléssel ellátott otthonunk volt. Kiváló gépkocsivezetők és felkészült idegenvezetők tették élvezetessé utunkat.
Érdeklődésünket fokozta, hogy bizonyára van valamilyen „titka” annak, hogy Lettországban, Litvániában és Észtországban közel tíz éve az euró a hivatalos fizetőeszköz. Az előzetes hírek szerint békés, nyugodt, politikai viharoktól mentes társadalmakra számítottunk – és nem csalódtunk. Utunkat azzal együtt nem mondtuk le, hogy aggodalommal figyeltük Oroszország Ukrajna elleni agresszióját.
Az első napot egy 700 kilométeres úttal tudtuk le. Szlovákián át érkeztünk Lengyelországba. Kelet–európaiakként kellemesen tapasztaltuk, hogy a két határ (magyar–szlovák és szlovák–magyar) átlépése valóban úgy zajlott, ahogy a Schengeni egyezmény előírja: csak a sebességet kellett korlátoznia a jármű vezetőjének, senki meg nem állított, semmilyen ellenőrzést, csomagátvizsgálást nem végzett senki, csupán az autópálya-matrica érvényesítése miatt álltunk néhány percet. Ezt az élményt későbbi, valamennyi határátlépésünkön (lengyel–litván, litván–lett, lett–észt) átélhettük, akárcsak a visszaúton.
Utunk olyan térséget is érintett, amely személyesen is emlékezetes számomra. Apai nagyapám ugyanis Kárpátaljáról származott, és az első világháborúban esett el, de eddigi utazásaim során soha nem jártam azon a vidéken. Így a Lengyelország felé tartó úton alkalmam volt azon elmélkedni, hogy szinte sorsszerűen alakult úgy ez a kirándulás, hogy megállapíthassam: nagyon hasonlított ez a vidék, hosszú kilométereken át, az erdélyi Háromszék környékére, ahol végül apai nagyapám családot alapított. Természetesen a kiváló útviszonyok, a magaslatokon elhelyezkedő váraknak (vagy azok maradványainak…) a látványa is színezte utunkat. Mindemellett elég hamar megállapíthattuk, hogy az út mellett mintha rendezettebb volna a környezet (erdők, mezőgazdasági területek), mint ahogy azt otthon, Magyarországon (és Romániában is) tapasztaltuk életünk során.
Utunk első megállója Krakkóban volt. Az egykori lengyel főváros nevezetességeit, bármennyire is vonzóak (Wawell, a királyi vár, benne az egykor Lengyelország királya címet is viselő Báthory István síremléke, a Posztócsarnok, a Mária templom, a Városháza tornya), csak igen rövid ideig csodálhattuk, hiszen estére már Varsóba kellett érkeznünk. A lengyel fővárost pedig csupán az autóbuszból láthattuk, mert másnap, a szálloda elhagyása után azonnal indultunk Lettország fővárosába. Ismét közel 700 kilométeres út várt ránk.
Ezen a második napon ismét csak egy rövid pihenő adott alkalmat arra, hogy Kaunasban, Litvánia régebbi fővárosában időzzünk egy keveset. Szembetűnő volt így is, hogy milyen nyugodt, barátságos ez a város. A forgalom nem kaotikus, a járművek vezetői civilizáltan viselkednek, meg is osztottuk egymás közt ezt az észrevételt, több utastársunkkal összhangban.
Az estét már Rigában, Lettország fővárosában köszöntöttük. Május elseje természetesen itt is ünnepnap, de ezt úgy éltük meg, hogy városnéző programunkat nem „zavarták” felvonulások, hangoskodások, a munka ünnepét köszöntő szónoklatok. Mivel pedig az időjárás kimondottan kedvező volt, városnézésünk során kényelmesen eljutottunk a rigai óvárosba, amely az UNESCO Világörökség listáján is szerepel. Felkerestük a Feketefejűek házát, a Szent Péter templomot, a Rigai Dómot, a lett parlament épületét és a lett szabadságharcosok emlékművét is, majd szabad sétára indult mindenki, kedve és érdeklődése szerint. Mi is meglátogattuk a Zeppelin hangárokból kialakított Központi Piacot is, valamint a városban sétálva este meglepetéssel olvastuk le telefonunkon, hogy közel tizenhárom kilométernyi gyaloglást rögzített.
Az előző napok után „könnyed”, csupán 300 kilométeres út várt ránk Észtország fővárosáig. Tallinban meglátogattuk az egykori Várkastélyt (Castrum Danorum), a Dómot, az Alexandr Nyevszkij ortodox katedrálist, a Szent Olaf templomot, a késő gótikus stílusú Városházát, valamint egy gyógyszertárat, amelyet több mint háromszáz éven át egy magyar család működtetett. A nőtlen kereskedők céhének székházát Tallinban is a Feketefejűek házának nevezik, miután a többnyire távolabbi égtájakról érkezett, jobbára nőtlen kereskedők, sötétebb bőrszínűek (mórok) voltak.
Ha már a Feketefejűek házáról van szó, közbe kell vetnem, hogy az általunk felkeresett három ország fejlődésére nagy hatással volt a Hansa Szövetség. Ez természetesen nem csak német jellegű volt, hanem úgymond saját belső tengerének tekintve a Balti tengert, az áruforgalmat a brit szigetekig, valamint Norvégián, Svédországon, Dánián túl, kelet felé az oroszországi Novgorodig szervezetten bonyolította. Ezzel együtt járt az a változatos „tömegmozgás”, amely a többnyire nőtlen, fiatal kereskedők számára biztos szállás létesítését is szükségessé tette. A Rigai Feketefejűek házának védőszentje például Szent Mauritius (Móric) volt, aki vértanúhalált vállalt amiért nem értett egyet a keresztények legyilkolásával.
Utazásunk ötödik napján ugyancsak egy rövidebb útszakaszt futottunk be (370 km). Tallinból indulva, hazafelé immár, érintettük az észt dalos fesztiválok egyik központját, Viljandit. Sétáltunk a Várdombon, ahonnan kiváló kilátás nyílt a tóparton elterülő városra. Délután már Siguldában voltunk, a Gauja Nemzeti Park központjában. Megtekintettük a Gutmanis barlangot, ahol ezrével láttunk bevésett üzeneteket, neveket, dátumokat, bár maga a barlang mindössze 14 méternyi szakaszt jelent. Szóval egy kicsit megváltozott a véleményünk arról, hogy mit is értünk mi, kelet-európaiak azon, hogy „barlang”…
Kirándulásunk másnap újabb 300 kilométeres utat jelentett: rigai szállásunkról Litvánia fővárosába, Vilniusba vezetett utunk. Egész időnket lefoglalta a városnézés, csak rövid szabad programot kaptunk. Ezért fegyelmezetten végigjártuk a Hajnal kaput, a Királyi Palota környékét, az Érseki Székesegyházat és több más templomot is (Szent Anna templom, Szent Péter és Pál templom, Szentlélek ortodox templom). Különválva a csapattól, kettesben feleségemmel meglátogattuk a Báthory István erdélyi fejedelem által 1579-ben alapított Vilniusi (Vilnói) Egyetemet. Közvetlen mellette van a litván elnök hivatala is, kellemes környezetben, mindenféle riasztó vagy ki tudja milyen korlát nélkül. Egyetlen, szolgálatos rendőrautó posztolt néhány tíz méterre a palotától, de a benne ülő rendőrök nem észlelték, mekkora „veszélyt” jelenthetünk, így háborítatlanul fényképezhettünk, bámulhattunk sétánk során.
Hazafelé tartva ismét hosszabb távon (550 km) autóztunk, Vilniusból Kelet-Lengyelországba, Lublinba érkeztünk. A hosszabb utazás miatt immár késő délután jutottunk el a szálláshelyünkre és mindössze a Lublini Vár, a Mihály Arkangyal Plébániatemplom és az Óvárosi főtér megtekintése fért bele a programba, a kora esti órákban.
Néhány gondolat, amely a kellemes kirándulásunk alatt fogalmazódott meg bennem-bennünk.
Talán ránk, magyarokra nézve, akik folytonosan siránkozunk a rajtunk esett történelmi sérelmeken, nem sértő azt a kijelentést tenni, hogy ezek a „lett-országok” (elnézést a „szóviccért”:észt–lett–litván), de ide sorolhatnám Lengyelországot, akár Szlovákiát is, legalább olyan viharos történelmet éltek meg, mint azt a mi Közép-Európai térségünkben is tapasztalták eleink.
Nem merülnék el történelmi fejtegetésekbe, de eddigi ismereteimet alaposan ki kellett egészítenem mindazzal, amit az idegenvezetőnk elmondott az út során. Ha Lengyelország vagy Szlovákia történelmét némileg jobban ismertem, a magyar történelem számtalan, közös eseménye alapján, a lengyel–litván unióról szintén tudtam, de bizony az újdonságnak számított, hogy milyen viharos időszakokat vészeltek át a Balti tenger partján vagy annak közelében található országok.
A három egykori szovjet köztársaság a századok során gyakran vált hol a svédek, hol a dánok, hol a Német lovagrend vetélkedésének színterévé. A végül a Szovjetunióba kényszerült észtek-lettek-litvánok legkülönbözőbb vallások befogadása, eltűrése, a cári Oroszország hatalmi ereje, a történelmi viharok, a sok viszontagság után is megmaradtak, és csekély kiterjedésük és lakosságszámuk sem akadályozza meg őket abban, hogy „merjenek kicsik lenni”. A három ország egyike sem éri el Magyarország jelenlegi területét, a lettek és litvánok alig kétharmadnyi területen, az észtek pedig mintegy fél Magyarországnyi területen gazdálkodhatnak. Lakosaik száma pedig (litván 2,8 millió, lett 1,9 millió, észt 1,3 millió a 2021-es adatok szerint), együtt sem éri el a magyarországi lélekszámot. Az évtizedek során betelepült vagy főleg betelepített, orosz anyanyelvű lakosság arányszáma nem haladja meg a 15 százalékot, és folyamatosan csökken, amióta a Szovjetunió felbomlása után függetlenné vált köztársaságok hivatalos nyelv rangjára emelték saját nyelveiket.
Szakterületi tájékozatlanságom miatt nem tudok arról beszámolni, hogy mennyire rokon nyelv a magyar az észttel, például. Tény, hogy képtelen voltam bármit is megérteni a helyiek szavaiból, a feliratok sem „sugalltak” számomra olyan támpontot, amely értelmesebbé tette volna tartalmukat. Egyetlen kivétellel: a rigai Színház épületén egy Molnár Ferenc színjáték bemutatójának reklámja díszelgett.
Ugyanakkor semmi gond nem volt, ha az ember fia angolul szólalt meg. Tapasztaltam számos országban, hogy a Brit Birodalom „öröksége” olyan magabiztosságot nyújt Shakespeare nyelvének ismerői számára, hogy a világ általam bejárt bármelyik országában szót lehet érteni angol nyelvtudás birtokában. Rigai sétánk egyik kedves epizódja is erre utal: egy mozgáskorlátozott, idős hölgy vélhetően azonnal látta, hogy sétálgató turisták lehetünk, mert angolul szólított meg, és kérte, telefonjával készítsünk róla egy felvételt a gyönyörűen virágzó rózsabokor mellett, ahova nagy nehézségek árán behelyezkedett. Elmondta, hogy számtalan egyéb betegség is kínozza, a Covid-fertőzést is átélte, rákja is volt, de nem hagyja magát és a tavaszi, pompázatos virágok szépsége milyen erőt kölcsönöz neki. Örömmel tettünk eleget a kérésnek és kérdésére elmondtuk, honnan érkeztünk. Megköszönte és kölcsönösen elégedetten folytattuk útjainkat.
Bizonyára nem meglepő, hogy – finoman fogalmazva – Magyarországon nem jellemző az „átlagember szintjén” az idegen nyelv ismerete. Nekünk, romániai magyaroknak ilyen értelemben óriási „segítség” anyanyelvünk mellett a román nyelv alapos ismerete. Nem véletlen, hogy például Olaszországban olyan sok román állampolgár dolgozik, hiszen néhány hét alatt, átlagos képességgel rendelkező, a román nyelvet ismerő személy legalábbis meg tudja értetni magát a helyiekkel, ha esetenként nehézségekkel is. De aki Magyarországon született, annak még ez is gondot jelent, tisztelet a mindenkori kivételeknek, akik tudatosan sajátítanak el idegen nyelveket.
Nincsenek nagy, ipari létesítmények, nincsenek mindent behálózó, értékes mezőgazdasági vagy kistermelői területet elfoglaló autópályáik (vannak, de nem nagy távolságokra törekszenek, úgymond nincs kilométer-fóbiájuk, hanem az észszerűség a legfontosabb szempont, a forgalom „fluidizálása”, alapos tervezés, hatástanulmány után döntenek az esetleges építésről). Sajnos, ebből is sokat tanulhattunk volna Magyarországon, de Romániában is. A közutak kiváló minőségűek, a közlekedés civilizált, fegyelmezett.
Sokatmondó volt számunkra az is, amit a közigazgatásról, a modern technika vívmányainak hasznosításáról és (főleg) az oktatásról hallhattunk. Megtudhattuk, hogy Észtországban például teljesen elektronikai rendszerben működik a közigazgatás. Minden hivatali ügyet „otthonról” megoldhat az észt állampolgár. Egyetlen közigazgatási „gondot” kell személyes jelenléttel megoldani: a társadalmi segélyt igénylő személynek meg kell jelennie és meg kell indokolnia, miért szorul állami segélyre. Idegenvezetőnk szerint segélyért, döntő többségükben, az orosz anyanyelvű, egykor „hatalmon levő” polgárok folyamodnak, az észtek nagyon ritkán.
Az oktatásról: az Európai Uniós országok közötti PISA-felmérésekben az elmúlt években az észt tanulók az minden alkalommal az első három hely egyikén végeztek. Ezt annak tulajdonítják, hogy az új oktatási rendszer a legnagyobb hangsúlyt fektette a képességek szerinti oktatásra, szemben a lexikális tudás szigorú számonkérésének nálunk alkalmazott tananyagával. Vezetőnk elmondása szerint a legkiválóbb számítógépes szakemberek Észtországban élnek, akik azt is meg tudták, hogy amikor évekkel ezelőtt a (vélhetően orosz) hackerek két napra megbénították az országos közigazgatási rendszert, olyan magas szintű képzési folyamatot indítottak be, hogy a példaképként tekintett finnek is hozzájuk jártak tanulni.
Ugyancsak fontos megfigyelésnek tartom: mennyire egyértelműen bizonyította mindhárom ország lakossága azt, hogy kinek a sikeréért szurkol az orosz–ukrán háborúban. Az általunk meglátogatott mindhárom fővárosban az orosz nagykövetségek előtt feliratokkal fejezték ki véleményüket a helyi lakosok. Nem hangoskodva, nem tömegesen vonulva, hanem (például) orosz nyelvű üzenetekkel, amelyeket kifüggesztettek a nagykövetség épülete előtti kerítésekre. Külön döbbenetes volt látni, hogy kihelyeztek néhol olyan játékokat-tárgyakat, amelyekkel jelezték: azoknak a gyerekeknek a játékai, használati tárgyai, például megégett kis cipők, akik az orosz agresszió miatt életüket vesztették az elmúlt több mint egy év alatt. A helyi rendőrség autója és szolgálatos rendőrei a nagykövetség épülete közelében tartózkodtak, de semmilyen módon nem akadályozták az újabb és újabb tárgyak vagy üzenetek kihelyezését. Könnyű volt megállapítani: ha Magyarországon (vagy bárhol Kelet-Európában) sokan elfelejtették, milyen „áldásos” tevékenységet fejtett ki a Szovjetunió évtizedeken át a térségben, a balti köztársaságban nem ilyen „feledékenyek” az állampolgárok.
Bevallom, sokszor feszengtünk a látottak miatt. Néhány utastársunkkal szót váltva, náluk is ugyanazt a rossz érzést tapasztaltuk megnyilvánulni, amely bennünket is nyomasztott: miért nem vagyunk képesek túllépni történelmi sérelmeken, folyamatosan az áldozat szerepébe kényszerítve magunkat és tüntető módon hangsúlyozva, hogy mindenki más bűnös összeesküvése eredményeként szenvedünk folytonosan vereséget. Mi, magyarok….
Természetesen voltak sokkal kellemesebb tapasztalataink is utunk során. Elsősorban azt emelném ki, hogy a teljesen „spontán” módon összeverődött társaság, a mintegy ötven magyar állampolgár példásan, fegyelmezetten viselkedett. Minden egyes megálló, pihenő a megadott időkereten belül maradt, senki nem késett el a programokról, és jóleső érzéssel állapítottuk meg, hogy az esetleges nézetkülönbségek ellenére is, jól szót lehetett érteni mindenkivel. Igaz, távolról kerültük (mindenki igyekezett ilyen szempontból) a magyarországi közélet pártos vagy párton felüli témáit, talán egyetlen olyan megjegyzést engedett meg magának idegenvezetőnk, amely szemöldökök emelkedését okozhatta. A számtalan, meglátogatott vagy csak emlegetett, felsorolt templom kapcsán jegyezte meg: vannak népek-országok, amelyek templomokat, mások meg stadionokat építenek. A „magas labdát” senki sem ütötte le az utasok közül. Azt sem „sérelmezte” senki, amikor arról került szó, hogy Litvániában (főleg) milyen nagy becsben van a kosárlabdázás és valóságos „nemzeti ügynek” tekintenek minden, nagyobb tétre menő „kosaras” mérkőzést.
Idekívánkozik megjegyezni, hogy a valóban számos templom legtöbbje nagyon régen épült ugyan és azokban, akárcsak Magyarországon vagy Romániában, a szocializmus idején, műhelyeket vagy állatok szállásolását rendezték be, de a felújítások és újraszentelések megtörténtek úgy, hogy senki ne érezze a felekezetek közötti különbségtételt. Jut eszembe: vajon miért nem sikerült a rendszerváltás óta eltelt több mint három évtized alatt visszaszolgáltatni Romániában az egyházak egykor volt ingatlanait vagy ingóságait? Lenne tanulnivaló a kölcsönös megértés és elfogadás szempontjából ezekben az általam látott országokban, de kötve hiszem, hogy a romániai törvényhozókat ez a megjegyzésem okulásra késztetné.
Alapos ismeretek nélkül nem térek ki a helyi, gazdasági élet részleteire. Csupán annyit jegyeznék le, hogy minden áruházban, de a legkisebb ajándékboltban is, szinte kizárólag kártyás fizetéssel lehetett vásárolni. Túravezetőnk idejében felhívta a figyelmünket, hogy aki esetleg készpénzben (természetesen euróban) szeretne fizetni, érdeklődje meg a vásárlás előtt, hogy az adott helyen ez lehetséges-e. Volt-van ugyanis ilyen lehetőség, de ezek ritkának számítanak. Olyannyira, hogy például emléktárgyakat forgalmazó, utcai árusnál is lehetett kártyával fizetni. Ennyit arról, hogy az adózást nagyon komolyan és minden bizonnyal eredményesen követik.
Végezetül elmondhatom: nagyon tanulságos és élménygazdag utunk volt. A kirándulás felülmúlta várakozásainkat, és a helyszínen tapasztaltak arra ösztönöznek, hogy a jövőben újabb célpontokat tervezzünk ismereteink bővítésére.
Budapest, 2023. május
