Balogh József: Harminc év publicisztikai munkásságát átfogó kötetedben, a Kitépett naplólapokban az 1941–1943-as időszakot semmilyen írás nem képviseli… Aztán az Olosz Lajos szerkesztette aradi Irodalmi Szemlében felfedeztem néhány írásodat, de ezek keveset árulnak el az író hétköznapjaiból, inkább jelzések, a fegyverek közt sem hallgató múzsa üzenetei.
Méliusz József: A magyarázat egyszerű. A háború alatt a publikáció lehetőségei úgyszólván megszűntek. A háború alatt írott verseim, hogyha a felszabadulás után nem is, de jóval később mégiscsak napvilágot láttak. A háború alatt különben naplót írtam. No, meg a háború első esztendeiben a regényen (Város a ködben – B. J.) is dolgoztam még. 1943 tavaszán kezdtem el írni dél-erdélyi utazásom regényét. 1944 augusztus 15-én fejeztem be. Tulajdonképpen a napló néhány lapja nőtt könyvvé.
Ha semmi egyéb, ez a könyv mégiscsak nyoma a háború alatti írói létnek, írói tevékenységnek. Nemcsak a magaméra gondolok.
B. J.: A Sors és jelképről megjelenése után sokat írtak, majd eltűnt a könyv, és tartósan hallgattak róla. Az okokat kevesen ismerik. Most, hogy a könyv újból megjelenés előtt áll, nem lenne érdektelen felidézni a könyv születésének körülményeit.
M. J.: A könyvhöz fűzött utószóban részletesen elmondom születésének körülményeit, kalandjait a történelemben. A Sors és jelkép nem a tegnap könyve. Nem csak mert a második kiadásra valójában átdolgoztam. Teltebb dimenziókkal töltöttem ki, anélkül, hogy az össz-szövegből valamit is elvettem volna. Időszerűsége az, hogy a megírást kiváltó humánum, sajátos nemzetiségi vonatkozásain túl, meggyőződésem szerint az emberiesség egyetemességét vállalja és szolgálja. A második világháborúról szól. A háborúval, a totális embertelenséggel, a fasizmus őrjöngő nacionalizmusával szembeni humanista ellenállás könyve. A közösen elpusztításra ítéltek az egyetemes humánumban tartoztak össze. A Sors és jelkép regény is, esszé is, napló meg útirajz. Pontosabban: egy magatartás énregénye és valójában új könyv.
B. J.: Háborús regény.
M. J.: Igen. Holott semmiben sem fedi a két világháború közötti és a második világháborúról szóló regénytípust. Első regényem: a Város a ködben után, amely az első világháborút mint gyermekkori emléket idézi meg, a második belülről, hogy úgy mondjam, „menet közben” ragadja meg a második világháborút. A kiszolgáltatott lélek rémületeként a terror, a veszélyeztetettség pszichózisát és a lélek védekezését, önmagát-felfegyverezését, nemcsak személyes, hanem kollektív történelmi és művészi emlékekkel és az azonos állapotban levők szolidaritásával. A regény mai teljes címe: Sors és Jelkép avagy egy erdélyi utazás regénye ezerkilencszáznegyvenháromban tizenkét fejezetben elbeszélve. Az új cím szerkezetével is a könyv struktúrájára mutatok rá.
Ez az énregény emlékirat is.
1943-ban már óhatatlanul szükségét érezte az író, hogy összefoglalóan elmondja mindazt, amit a háborúról tud, a háborús állapotokról, messze a front mögött, a nemzetiségének és a bécsi döntés határain túli románságnak a háborúban alakult tragikus helyzetéről, no meg hát önmagáról is, mondom, egy lelkiállapotról. Abban az értelemben, hogy a közösségi sorsot személyes élményként igyekeztem objektiválni – a szépirodalom kategóriájában. Persze, a történettudomány tárgyilagosan foglalkozik, foglalkozhat ugyanezekkel a kérdésekkel, itt van például Csatári Dánielnek a kitűnő könyve, a Forgószélben, amely ezt a korszakot tárgyalja.
Csatári az én szépirodalmi munkámat, amely először 1946-ban jelent meg, tudományos műve egyik forrásmunkájaként használja. A könyvét románra is lefordították, a Tudományos Könyvkiadó tervében szerepel.
B. J.: Mire vezethető vissza, hogy a Forgószélben írójának figyelmét felkeltette a Sors és jelkép?
M. J.: Talán arra, hogy bár a Sors és jelkép egyáltalán nem dokumentumkönyv – ellentétben mondjuk a Szibériai garnizonnal –, ismétlem, egészen személyes hangú élményírásról van szó, mely többé-kevésbé fikció is – végül is: énregény –, de hát mégiscsak egy adott időn belül, egy adott valóságon belül, adott történelmi összefüggések keretében, adott földrajzi keretben ragadja meg költőileg az időt, amelyben a háborút és a háborúban a nemzetiségi sorsot, a román–magyar együttélés kérdéseként érzékeli. Remélem, hogy épp személyessége révén sikerült ennek a rendhagyó énregénynek a történelem az antihumánum és a humánum kategorikus ellentétét és valóságos mozgását megragadnia. Alighanem a könyv szemlélete fedett fel olyan igazságokat, gondolati és élmény-tényeket, amelyeknek hasznát vehette a történész is.
B. J.: Apropó, szemlélet. Milyen szerepel játszott ez a könyv a nemzetiségi realizmusról vallott felfogásod megfogalmazásában? Tudom, nem szereted a „gyökér” szót, amellyel egyesek visszaéltek, mégis: honnan fakadnak nemzetiségi realizmusod gyökerei? Ez a könyv az általad használt nemzetiségi realizmus fogalmat illetően kiindulópontnak számítható?
M. J.: Ez a könyv nem kiindulópont, nem állít fel semmilyen elméletet. Mielőtt a kényes kérdésre válaszolok, talán egy megjegyzést a „gyökerességgel” kapcsolatosan. Nem kedvemre való erről a problémáról vitatkozni, de hát az a mulatságos dolog történt velem, hogy az utóbbi esztendőkben megjelent könyveim imitt-amott azért váltak rokonszenvessé, mert bizonyos kritikusok véleménye szerint kimutatható belőlük „gyökerességem”.
A minősítés megtisztelő – hiszen azt jelenti, hogy a „gyökeresek” befogadnak. De akit befogadnak, azért fogadják be, mert más, mert idegen, mert „nem gyökeres” – de jó fiú. Nos, én sose voltam jó fiú, én mindig renitens, rossz fiú voltam, ünneprontó. Bevallom, hogy én bizony jobban érzem magam Csokonai társaságában. Huszadik századi értelemben vallotta magát világpolgárnak. Csokonai egy halhatatlan szintézis, akárcsak az enyéméhez hasonlóan keverék származású Petrovics-Petőfi Sándor, vagy az ősi nemzetségű Ady Endre, vagy az ugyancsak alapos keverékű József Attila, vagy a zsidó ősű Radnóti Miklós. És Kuncz, és Spectator-Krenner Miklós, és Hunyady és Karácsony Benő, meg Olosz Lajos és Endre Károly, meg Franyó, meg Markovits Rodion. Ne vicceljünk! Gyökere az egyes fának van. Az „erdő gyökere”? Ez pleonazmus. Van persze az erdőnek kibogozhatatlanul összenőtt, összekeveredett, egymásba fonódott közös gyökérzete, akkor is, ha cserfa, tölgyfa, fenyőfa nő benne összevissza és még hányféle cserje, bokor, burján, virág.
A „gyökeresség” egy elválasztó, szűkítő fogalom, amely a nem gyökerességet tételezi. Az én magyar emberségem mindig is a kirekesztettek, a lenézettek, a mellőzöttek és megjelzettek oldalára állított. Ezt teszi a Sors és jelkép is, írója ugyanúgy háborog az észak-erdélyi román kisebbség elnyomása ellen, mint a dél-erdélyi magyar kisebbség elnyomása ellen, ezért vállalhatom ma is.
A könyvben egyébként szóvá teszem többértelmű „gyökértelenségemet” is. Voltam én már gyanús azért is, mert nem vagyok vérségileg tiszta magyar származású – Tamási Áron védett meg, kezdő író koromban efféle „gyökeres” támadások ellen –, de azért is, mert „rossz” az osztályszármazásom. Az utóbbi ellen a történelem dialektikája védett meg. A szűkítés és a kizárás prófétái ne csodálkozzanak, ha előbb-utóbb maguk is kizártakként ébrednek magukra. Hiszen kizárni annyi, mint izolálódni. A Sors és jelkép az izolálódás ellen szólal fel történelmünk egy olyan korszakában, amikor a fasizmus mindent izolált, ami emberi; célja nemzetek, népek, kultúrák, nyelvek megsemmisítése volt. De még ebben a helyzetben is akadtak, akik az izoláltságban kizárták a „nem gyökereseket”, továbbatomizálták, amit a bécsi döntés a divide et impera bevált módszerével szétszabdalt, hogy uralkodjék felette. A kizáró „gyökeresség” elhanyagolja az alig múlt tragikus történelmi tapasztalatokat, eltekint attól, hogy ez a névadás: „gyökeresség” a történelemben súlyosan kompromittálódott. Érdemes megfigyelni: sem József Attila, sem Illyés soha nem használta ezt a jelzőt vagy képet. Minthogy „nemzetiségi realizmusomat” – ezt írd kérlek idézőjelbe! – emlegeted, minősült az már gyalázatos kozmopolitizmusnak is. Szegény Csokonai!
Amikor én még „nemzetiségi realizmusról” beszéltem, ezt személyes és közös – a közöst húzd alá, kérlek! – erkölcsnek fogtam fel, ésszerűségnek az adott történelmi valóságban, szemben a kalanddal, az ábránddal, az elzárkózással, a mindenféle-fajta nacionalizmussal, az antihumánummal, az egymást kirekesztéssel. Én mindenféle dogmatikus gondolkodás helyett a nyitott szellem híve voltam. Ami persze áthajolt a politika kategóriájába is. De ez már a fiatalabb nemzedékek dolga. Én író vagyok, és semmi más. Kíváncsian figyelem, hogyan alakul tovább a „nemzetiségi realizmus”, hiszen a történelem folytonos változás, és az egymást követő nemzedékek a változások hordozói, átértékelők, amit az idősebb nemzedéknek számba kell vennie. Különösen, ha nem híve az izolálódásnak.
A Sors és jelképben a „nemzetiségi realizmus” egy hagyomány folytatása, amit korántsem csak én vittem tovább, sokan voltunk akkor együtt. Az illúziók kávéháza című könyvem a nemzetiségi realizmusra való visszapillantásaival bizonyítja, hogy nem találtam fel semmiféle „nemzetiségi realizmust”. Amit ennek nevezel, nem egyéb, mint a romániai magyar nemzetiség objektív erkölcsi, érzületi, ésszerű gondolati önmegfogalmazása, amelynek tartalmában legjobb szellemeink egyetértettek, s attól függetlenül is, hogy ki kivel állt szemben és ki kit pocskondiázott.
A „nemzetiségi realizmus” nem dogma, hanem tudati kérdésként állandó gondolati alakulás, mozgás. Íme máris itt egy új nemzedék, a jóval harminc év alattiak: Tamás Gáspár Miklós, Ágoston Vilmos, Soltész, Szávai, Molnár Gusztáv. Fogalmi pontosságra törekvésük, huszadik századiasságuk, intellektualizmusuk – az, hogy jól tudják, amit tudnak és nem hallás után, a józan ész útját keresik a tudomány segítségével – máris színezi nemzetiségi szellemi képletünket, ha tetszik, a „nemzetiségi realizmust” vagy a nemzetiségi önismeretet. Minden irodalmi áramlat létét jogosnak vélem. A népi irodalomét is tehát. De ha a „gyökeresség” kettéosztja irodalmunkat vagy akaratlanul is efféle kettéosztásnak gyártja az elméletét, reám ne számítson, iktasson ki engem is. Irodalmunknak közös a hagyománya, az anyanyelve, az anyanyelv éppúgy egy kategóriába foglalja a vele jelölhető nemzetiséget, mint egész irodalmát. Mondom, rajongani fogok a „gyökeresek” irodalmi remekléseiért, szembeszállnék azzal, aki kétségbe vonná ez értékeket. De az ál-elméleteket nem fogadom el. A Kurkó Gyárfás regényéről írottakban ezt már megfogalmaztam. Az pedig, hogy népies irodalmunk igaz eredményeit bárki üldözné – merő fikció.
B. J.: Helyesbítek tehát: nem a Te nemzetiségi realizmusodról, hanem a valóság, a körös gondolkodás egyik közös formájáról van szó.
M. J.: Jól fogalmazol. A „nemzetiségi realizmus” értelme nem mítosz, nem ábránd, hanem a történelem terméke. Akkor is, ha megfogalmazásán több mint fél évszázada írók, tehát álmodók töprengtek, sőt úgy szólván az egész romániai magyar irodalom s annak minden gondolati árnyalata.
B. J.: A nemzetiségi realizmus megfogalmazásában, gyakorlatában, úgy, ahogy a Sors és jelképben nyomon követhető – milyen szerepel játszott a romániaiság gondolata, annak felismerése, vállalása?
M. J.: Itt megint korrigálni kell valamit. Tudniillik a romániaiság fogalmának névadásként való megjelenése egy olyan tényre, egy olyan gondolati, történelmi, tapasztalati valóságra mutat rá, amely kezdettől fogva jelen volt a Romániában együttélő nemzetiségek életében és létében. Ez a gondolat, a nemzetiségek együttélése tehát a névadás előtt is létezett. Abban az értelemben, hogy a nép, a polgárság és végül a proletariátus számára valóság, az élet ténye volt, a történelem konvulzív korszakaiban, progresszív társadalmi harcaiban pedig különös intenzitásra tett szert, a nagy forradalmi pillanatokban minden pozitív történelmi erő egyesült. Végső soron és mindig a humánumról van szó. Ugyanerről a humánumról vallott Ady Endre 1919-ben bekövetkezett haláláig. – Ő látta a legvilágosabban, hogy a saját népét elnyomó magyar uralkodóosztály elnyomó, elnemzetlenítő nemzetiség politikájáért fizetni fog; a nemzeti létre törő nemzetiségek szét fogják robbantani a feudális-kapitalista szent-istváni Magyarországot. – Erről a humánumról beszélt Fábry Zoltán Stószon vagy Sinkó Ervin Jugoszláviában, akárcsak Gaál Gábor Romániában megjelent Korunkja. Erről a humánumról írtam az Új hagyományért című könyvemben. Ady nyomában a kérdés Fábrynál, Sinkónál, Gaálnál alapjában ugyanaz és ugyanakkor eltérő. Mi természetesen a romániai valóság kategóriájában létezve és gondolkozva érkeztünk el adott pillanatban ehhez a névadáshoz. A Sors és jelkép íróilag-költőileg tulajdonképpen ugyancsak a romániaiságot fogalmazta meg, nem ideálisan, nem teremtett ebből sem illúziókat, sem pedig utópiát, inkább visszafelé tekintett a történelembe, kereste a jelképeket, amely ek az egymásra utaltság kérdésének ésszerű, történelmi fejlődésére mutatnak rá ugyancsak abban az értelemben, hogy ennek lényege nem rendkívüli, nem egy ultraminőség, hanem a társadalmi valóság, a tények, a történelmi változások kérdése. De ennek a kérdésnek a háború, a fasizmus idején az összefonódó közös gondolati és osztályérdekeltségek egészen sajátos történelmi töltetet adtak. Az antifasiszta romániaiságban a humánum mint egyetemes probléma sajátos formában jelent meg. Könyvem persze korántsem politikai tankönyv, hanem szépirodalom, jobb könyv a szomszédságában épp most nem is jelenhetett volna meg, mint Szenczei László Korom és koronája Szemlér Ferenc kitűnő, higgadt és okos előszavával.
B. J.: Említetted egyszer, hogy Erdély déli részében tett utazásodnak nem a Sors és jelkép az elsődleges terméke. Érdekes lenne, ha erről is mondanál valamit: az illegális pártmunka nem mindennapi feladatot jelentett az író számára.
M. J.: Ezzel a kérdéssel részletesen foglalkozik a könyv utószava. Valóban nem úgy indultam el 1943 tavaszán dél-erdélyi utazásra, hogy erről könyvet írjak. Ilyesmi eszembe sem jutott, engem az illegális párt bánsági titkársága bízott meg azzal, hogy járjam körbe a magyar kisebbségi intelligencia körét, elsősorban az írókat, tájékozódjam véleményükről, hozzak jelentést hangulatukról, vizsgáljuk meg, gondoljuk át, miként kapcsolható be az intelligencia mint réteg az antifasiszta, háborúellenes mozgalomba. Ami a beszámolóban politikai megfogalmazást kapott, a Sors és jelképben az irodalom síkján fogalmazódik meg. A könyv: a tények szubjektív átgondolása, költői értelmezése, érzelmi, lelki kaland leírása. A politikai jelentés és a szépirodalmi mű közötti különbségnek a meg nem értése, illetve a két különböző kategória összetévesztése idézte elő mindazokat a bonyodalmakat, amelyek a könyv történetét kiteszik. Felmerültek például olyan kifogások, hogy eltűnt a könyvből az osztályharc. Csakhogy az osztályharc 1943-ban egészen másként állt, mint 1950-ben. Azt hiszem, csak egyszerűen gondolkodni kell ahhoz, hogy evidenssé váljék, egy kézirat a háború alatt, a fasiszta diktatúra idején, olyan időben, amikor a sziguranca bármikor házkutatást tarthatott az írónál – tartott is –, egyszerűen nem tartalmazhatta, nemcsak személyes, de mozgalmi biztonsági okokból sem azt, amit utólag bűnös hiánynak minősítettek némelyek. A könyv eszmevilága hitem szerint így is félreérthetetlen, csakhogy a második világháború szituációját nem dogmatikus leszűkítettséggel ragadja meg.
Elhiszem, hogy erről a könyvről megintcsak kimondható, hogy „gyökeres” is. És ezzel minden rendben van. Mert hiszen a Sors és jelképről, ha lennének programos „urbánus” íróink, úgy, ahogy vannak „gyökeresek”, ugyanolyan joggal elmondhatnák, hogy „urbánus”. Amit ma „urbánusság”-gal gyanúsítanak, annak pontosabb neve: gondolatiság vagy intellektualizmus. Az efféle, hitem szerint, nem bűn. Gondolatiság nélkül nem lehet irodalmat csinálni. Korszerű népies irodalmunk is gondolati. Elismételjem? Az „urbánus–gyökeres” vita álkérdés.
B. J.: Szemlér Ferenc 1946-ban a Népi Egység egyik augusztusi számában mélyrehatóan foglalkozott a Sors és jelképpel, „jóllehet önmagában, saját lelkében utazik, ennek az utazásnak eseményei mégiscsak a külső valóságos világban játszódnak le – írta. – A szerző felfedezi a dél-erdélyi tájat, a dél-erdélyi magyar sorsot, a magyar és román nép egymásra utaltságát, a fasiszta nyomás alatt feszülő és kitörést kereső szabadságvágy erővonalait, és amit minderről elmond, az pontos beszámoló és megbízható jelentés. Méliusz könyve az első tárgyilagos számadás, amely a dél-erdélyi demokrata magyarok kétszeres kisebbségi sorsáról az utókor számára készült.”
Nos, az „utókor” olvasótábora minden bizonnyal érdeklődéssel veszi kezébe a könyvet. Köszönöm a beszélgetést.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 26. számában, 1973. június 29-én.
