Gondolatok B. Nagy Margit munkájának olvastakor
A múlt értékelése mindig fokmérője a jövőhöz való viszonyulásnak.
Forradalmi csattanókra törekedve a haladó csoport, réteg, osztály és párt a régi rendszerek nemleges oldalaira figyel, az ellentmondásokat érzékeli, s a mindenkori ellenzéket, felkelést, robbanást fogadja el elődnek és hősnek. A győzelmes forradalom berendezkedése, az új rend fokozatos megszilárdulása már szélesebb örökséget vállal: mindazt, ami a legellentétesebb rendszerekből is emberi vívmányként haszonnal átvehető. A múlt ilyen általánosabb értékeléséig értünk el mi is a szocialista rendszer megerősödése, s a most már mibelőlünk, a mi alapjainkról induló egységes jövőkép összhangzatos kialakulása során. Először – s ez volt a legtermészetesebb – az új történelmi szerepre hivatott munkásosztály és vezető pártja került irodalmi és tudományos elemzéseink történelmi nagyítója alá, s némi kihagyásos esetektől eltekintve (amikor a folklór valamiféle reakciónak tetszett) a parasztmúlt is növekvő megbecsülésnek örvendhetett. Azután következtek a függetlenségi törekvések, az államiság kialakulásának igenlő értékelése, a közös szabadságharcok emlékének felújítása, s végül odáig merészkedtünk, hogy immár nem hagyjuk ki sem az őskor, sem a feudális berendezkedés és civilizáció, sem a polgáriasodás és alkotó ipari forradalom előbbre vivő törekvéseit szocialista tudatunk összegezéseiből. Mondanunk sem kell, hogy mindez éppen az emberiség egész történelmére figyelő, annak törvényeit felfedő marxizmus-leninizmus humanizmusából fakad.
Kissé messziről kezdem egy pillanatnyilag íróasztalomon fekvő és cédulákkal sűrűn bejelölt kiadványélményének közrebocsátását, de így kell tennem, ha B. Nagy Margit művészettörténészünk furcsán szép, szürke állagából pompás képzeteket társító munkáját illő korszerűségében kívánom felmutatni. Várak, kastélyok, udvarházak, ahogy a régiek látták a könyv címe, s már itt felberzeng a sejtés, hogy egy ilyen munkának régebben nem, csakis ma, érettségünk elért fokán lehetett megjelennie. Persze, a valamikori pozitivizmus (némi uriaskodó nosztalgiával) apáink korában, úgy a monarchia századfordulói tudatjátékai közepette, szívesen közölt ilyen XVII–XVIII. századi dokumentációt, hasonló kiadványokra történik is a munka könyvészetében célzás bőven, de éppen ezek a tudatjátékok tűntek el, s hosszú idő nagy változásainak kellett eltelnie, hogy egy vadonatúj korszellem ilyen tárgykört egészen más oldalról tekintve újra felkapjon, s a maga merőben más igényei szerint értelmezzen.
Szabad-e? Hát igenis, szabad a tárgykör: mert tárgyilagosak lettünk vele szemben. Várak, kastélyok, udvarházak omladoznak vagy a mai embernek való szerephez jutva új fénnyel ragyognak fel körülöttünk, mint egy végleg elsüllyedt világ ránk maradt kincsei, s rajtunk múlik, miképpen illesztjük be társadalomtörténeti és művészeti mondandójukat a teljes hazaképbe.
Nem tagadom: ez a könyv meggondolkoztatott. Saját ifjúi fejlődésemben sokkal erőszakosabban kerültem szembe egy dzsentrifikáit középosztály szenvelgéseivel és képzelgéseivel, hamar lerázva egy narodnyik parasztmítosz lelki ferdüléseit is, semhogy a „harcos proletárkultúra” szolgálatában le nem romboltam volna (szerencsére magamban) várak, kastélyok és udvarházak rivalgó esztétikumát. De a forradalmi fordulat másnapján: igen, erre büszke voltam mindig, csekély ügykörömben bár, de azonnal gondom volt a műemlékvédelem, a könyv- és levéltári anyag, nem különben a néprajzi értékek megmentése. Első személyben beszélek, mert ha magamról vallok is, egy kortárs nemzedéket képviselek. Nos, akkor ez az érdeklődés még jó ideig bizalmatlanságot szült, s nem egy kísérletbe bele is buktunk.
Annál jobban esik manapság, hogy a népművészet és népi kultúra megőrzése, átmentése, felszívása az új műveltségbe országos gond és feladat már, s egyre több jele van annak is, hogy túlhaladva egy bizonyára egyoldalú folklórszemléletet (de fel nem adva a népi kultúra maradandó közösségi értékeit) a feudális múlt sok százados „úri” felének használható kincseit is begyűjtjük, mint ahogyan a városos mesterséghagyományok jelentőséségére is ráébredünk, saját korában értékelve mindazt, ami kölcsönhatásaiban elválaszthatatlan a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális haladás egyetemes emberi értékeitől.
Egy vár a maga védelmi rendszerével, egy kastély a maga értéktöbblet-műveltségével s annyi megannyi udvarház a kor gazdasági munkaszervezésének gócpontjában nemcsak tömlöcre és deresre figyelmeztet, hanem mindarra is, ami a történelem feszültségei közt felénk irányulóan halmozott fel közjót, nem is szólva a növényápolás és állattenyésztés vagy különösen a kézművesipar mestereinek jelentőségéről. Olyan emberi értékekről van szó, melyeket az elmúlt rendszerek emberei végül is tovább nem szaporíthattak, ránk hagyva a méltóbb folytatás, a meg felelőbb lehetőségek felelősségét.
B. Nagy Margit főleg akadémiánk Kolozsvári Történeti Levéltárában kutatta fel azokat a régi urbáriumokat, konskripciókat és inventáriumokat, melyek most kötetté dagadva nem kevesebb mint 7 vár, 11 kastély és 26 udvarház szemléltető leírását és leltárát adják egykorú hites tanúk tollából. A bevezető tanulmány felhívja figyelmünket ezeknek a most először nyomtatásban megjelenő számbavételeknek a sokoldalú jelentőségére: hű képet adnak a töröktől-tatártól-némettől fenyegetett Erdély egykorú katonai berendezkedéséről, a feudális kor építkezéstörténetéről és – főleg fejedelemségkori reneszánsz – művészetéről, de mindezeken túlbepillanthatunk a gazdasági módszerek, termelés, tartalékolás és fogyasztás, árucsere módozataiba, a belső lakberendezés és udvartartás legmeghittebb titkaiba, melyekről ezeken az okmányszerű bizonylatokon kívül aligha akad már más tájékoztatónk, s hozzátehetjük mindehhez azt a páratlan nyelvészeti jelentőséget, melyet az egykorú magyar szóhasználat tárgyról tárgyra menő gyakorlatisága ma számunkra megnyit és sugároz. S akad még olyasmi is, amit a szerző és szerkesztő biztatására szívesen hámozunk ki mi magunk a korhű vallomásokból.
A várak, kastélyok, udvarházak épületei ugyan még jórészt itt vannak, karbantartásuk és restaurálásuk folyamatban van és az állami tervek közt a jövőben növekvő mértékben szerepel, ami azonban századokkal ezelőtt mindezen épületek bútorzata, használati tárgyainak, szerszámainak, fegyvereinek leltára volt, az régen kicserélődött, eltűnt.
Ha most figyelemmel kísérjük a felsorolásokat, szemtől szembe találjuk magunkat a nép művészetté átalakult, néprajzilag rögződött formák, díszítések ősalakzatával, vagy legalábbis mindazzal, ami a népi kultúra sajátos kialakulására termékenyítő hatással volt. A vita a székely kapu, a vargyasi festett bútor, a csíki festékes szőnyeg, a kalotaszegi varrottas, a hímzésminták, a karos láda és szuszék, téka és tálas, a faragások és mesterségbeli szerszámok körül új elemeket kap a vár- és kastélybeli, az udvarházi kultúra tárgyi bizonyítékainak ismeretéből, s lényegesen hozzájárul a népművészeti „ősnemzés” mítoszának feloldásához, a bebizonyított átvételek ellenére sem vonva kétségbe a népi alakítás önálló fejlődésének törvényeit. Maga B. Nagy Margit van olyan tárgyilagos, hogy az udvari kultúrának a népművészetre gyakorolt hatása mellett, azzal egy idöben, a népi kultúrának felfelé való hatékonyságáról is be számoljon, amikor például leszögezi, hogy „a vidék egyszerű udvarházába… már csak a reneszánsz elnépiesedett, provinciális változata jutott el”. S a leltárak feltárják a mesteremberi eredetet is, akár a habán „újkeresztények” bokálykályhájáról, akár török és perzsa szőnyegek, alakos bécsi vadászkárpitok, olasz kőfaragások behozott esztétikumáról légyen is szó.
Mindenesetre: a népi kultúra ma is létezik, s értékei közösségi jegyeinél fogva beilleszthetők a magasabb társadalmi tudatba és életformába, élő jelképrendszert alakítva, míg a népi kultúrára ható egykori ízlés és mesterség immár csak muzeális. Mégis, éppen a népi kultúra történelmi hitelessége, közvetlen folytatódása, nemzetivé válása szempontjából érdemes – még ha régi összeírások és leltárak mára eléggé rejtjelessé vált szövegezéseire vagyunk is utalva – a valamikori tápanyagot, mintát, modellt kinyomoznunk és azonosítanunk.
Ahogyan ma megállapítható, miszerint „egy-egy egzotikus keleti fa, virág jelenléte arra utal, hogy a fejedelmi és főúri reneszánsz díszkertekből új fa- és virágfajták terjedtek el, felfrissítvén Erdélyben az őshonos növények sorát”, nos, ugyanúgy elfogadható B. Nagy Margit minden olyan művelődéstörténeti magyarázata is, amely „a népművészet és a reneszánsz művészet nagyszabású találkozójára” utal. A művelődési formák kölcsönhatásán túl azonban van még egy visszatérő mozzanat minden kommentárban: ez az ésszerűnek, a minden dolgok mélyén rejlő eredeti logikai elemnek, a szükség döntő racionalizmusának a rekonstrukciója. Ne fúljon égbe emelő vagy pokolba lökő romantikába a feudális kor vezető rétegeinek életformája sem: tüzetes vizsgálatkor egy-egy vár története nem a mondákba vész, hanem az egykori hadtörténelem parancsából és lehetőségeiből következik, magába foglalva nemcsak magának a gazdának, hanem háza és tája népének létérdekeit is ellenséges betörőkkel szemben. Az egykorú logika figyelembevétele a védett kastélyok esetében, s még inkább az udvarházak mint gazdasági központok tekintetében ugyancsak tárgyilagosságra int. B. Nagy Margit tud bánni a megfogalmazással, s nem hagy bennünket kétségben sem a főurak önző családi háborúságaival, sem rendszerük kizsákmányoló mivoltával kapcsolatban, éppen történelmi materialista ítélete szerint azonban napvilágra jut a haladó termelési technika, a fejlődő életstílus és a hazafi-honvédelem is.
A minap olvastam s asztalomon hever még Trócsányi Zsolt életrajzi munkája Teleki Mihályról, az államférfiúról, aki végeredményben többel járult hozzá Erdély haladásához, mint amennyit egyezkedéseivel elvett belőle… A B. Nagy könyvben lapozva különleges érdeklődéssel álltam tehát meg az uzdiszentpéteri udvarház ingó és ingatlan javainak 1679-ből való leltáránál, frissen szerzett, s még bennem élő benyomásokkal tekintve szét a bástyák, az „udvar kerétésében levő épületek”, az ebédlőpalota, az Asszony háza meg a filegória, belső kisudvar, sütőház, mosóház, ecetesház, gabonásház, pince, tömlöc, hintószín, istállók között (némi megrögzött civilizatórikus előítéletet oldva fel az „árnyékszék” pontos leírásánál; több is volt).
Olvasom, olvasom az egyszeri Bajoni Jánosnak tulaidonított lajstromokat, s megtalálom, amit Trócsányi olvastára joggal kereshettem: mert vagyon itt, pontosabban az Or házában, erkélyi vagy íróházacska, méghozzá „félig mind kívül-belül különb-különbféle festékkel cifrázott deszkával pártázatosan borított”, s az ablak a „rostélyos, vassarkas, hevederes, tolózáros,… deszkatáblás, rámás, kristályüveges”. Itt üldögélt a kurucok barátja, meg van az „olasz lábas, mindvégig veres, fajlondis posztóval borított, hosszú íróasztal”, s nem hiányzik a „Könyv olvasásához való festett tékácska” sem. Valamikor Montaigne várkapu-szobájába képzeltem magam, amikor az esszéírás gyönyörét felfedeztem, most innen barátkozom a kuruc múlttal, kilesve az Első házig, amely bujdosó magyarok házának is mondatik. A Habsburgok elől, a labanc világból ide menekedtek tehát a meghitt elvbarátok.
És látomás számomra a váradi vár hadiszerszámainak leltára, 1632-ből, tehát évtizedekkel a török meg szállás előttről, amikor még „az szegény fejedelemé féle 10 fontos” ágyúkra hivatkozva Bethlen Gábort idézi Toroczkay Mihály ítélőmester uram. Vagy csapjam fel a könyvet Bonchidánál? Egy történelmi helyzetben az ellenállási mozgalom követeként ott ebédeltem az öreg Bánffy Miklóssal a „napkelet felől való” bástyában s most csodálkozva olvasom, hogy ez már 1736-ban is romos volt („amint referáltatik, a kuruc világkor elhányattatott”), akárcsak ma, miután a kivonuló hitleristák a híres Goethe-könyvtárra rágyújtották a palotát. Szóval: ha most újraépítik (a munka megindult), valójában egy régi restaurálást ismételnek meg, visszatérő erdélyi sorsot idézve. Nem folytatom. A műemlékvédelem mai kedvelői és művelői kincstárat találnak B. Nagy Margit száraznak tűnő, mégis izgalmas lajstromaiban.
A kövek közt élet volt, s ebbe az életbe érdemes betekintenünk. Elmúlt életformák, letűnt korok emberei és gondjaik, várak, kastélyok és udvarházak formája és funkciója, ez is örökség, ezt is át kell vennünk, természetesen a magunk módján és emberségünk javára. A nemzetiségi önismeret tartozéka minden műemlék, akárcsak a változó paraszti életforma ma átveendő minden népművészeti hagyatéka. S mindez nemhogy elválasztana, hanem mélyebben hozzáköt a román néppel közös tájhoz és történelemhez, a közös szülőföldhöz és egyetlen hazához. Ezért hála a szerzőnek és szerkesztőnek, aki férjével, Benkő Samu művelődéstörténésszel és ifjú történész Elek fiával hegyet-völgyet bejárt, hogy számunkra a levéltárakban porosodó összeírások és leltárak nyomán helyszíni jelentést és képet adjon, s hála természetesen a Kriterion Könyvkiadónak is, amiért 8800 példányban merte – nagyon helyesen – reprodukálni a valamikor egy példányban előállított okmányok bizalmas anyagát.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 41. számában, 1973. október 12-én.
