Széljegyzetek a Korunk 1974-es Évkönyvéhez
„… ott igyekszünk kiadványunkkal nemzetiségi művelődésünk egészének hasznára lenni, ahol más tevékenységi ágak erőteljes fejlődéséhez képest lemaradást észleltünk” – írja előszavában Veress Zoltán, az 1974-es Korunk Évkönyv szerkesztője. A megfogalmazás túlságosan szerény. A tanulmányok a romániai magyar sajtótörténet köréből (ez a kötet kifejező alcíme) minden íze nemcsak hiánypótló voltában hasznos, hanem azért is, mert a sajtószolgálat magának a nemzetiségi létnek egyik legátfogóbb biztosítéka. Ma már általános felismerés a közösségek belső áramlásainak, kapcsolásainak, különféle vonzatainak és rétegződéseinek szerkezeti törvényszerűsége, s ha közületiségében tanulmányozzuk akár a magunk, akár más nemzetiségek és nemzetek belső életrajzát, nyilvánvaló, hogy a származási és nyelvi, történelmi és földrajzi, gazdasági és művelődési vagy más tényezők hatására létrejött bármely csoportosulás tudatvilága egy-egy információs összefüggésrendszer. Azok az emberek, akik családban és közéletben, újságban és könyvben, iskolában és színházban, rádióban és televízióban jórészt azonos impulzusokat fognak fel, akiknek a napi képzeletében tehát hasonló benyomások többé-kevésbé egymást fedik, olyan közvéleményt alakítanak ki, amely átvesz máshonnan is művelődési hatásokat, de a maga módján dolgozza fel őket. A romániai magyarság tudatának kialakításában immár több mint fél százada a rendkívül gazdag helyi és országos anyanyelvi sajtóhálózat benső összekötő szerepet játszik, kiváltva mind a sajátos létezés, mind a román néppel közös társadalmi élet, a hagyományos együttélésből következő „romániaiság” reális gondolatrendszerét.
Mondanunk sem kell, hogy egy sajtótörténetünket máig vezető s a jövőre nyitó összefoglalás, mint éppen ez a Korunk-évkönyv, gondolatláncaiban a történelmileg teljesedő együttélés, a honi magyarságnak a román néppel közös törekvései s szocialista eszménye felé konkludál, vagyis egyre növekvő határozottsággal utal a román sajtó fejlődésével és mai skálájával való párhuzamosságra. Már a szerkesztői bevezető méltán hivatkozik arra, hogy sajtónk „a haladás ügyének, a békében és jólétben élő emberek közössége, a kommunista társadalom megteremtése ügyének, a román nép s a vele e földön együttélő nemzetiségek közös múlton és jövőn, egyszóval közös sorson alapuló testvérisége, közös építő akarata ügyének szolgálatára kötelezte el magát”. S hogy ez nem csillogó szólam, hanem élő mindennapi valóság, azt maguk az évkönyvbe foglalt közlemények igazolják, amikor újra meg újra rámutatnak a honi magyar írás és a román sajtóval közösen vallott és vállalt feladatok, jegyek, mindenkori cserehatások éltető áramkörére.
A magunkéról szólunk, s a közös benne van: ezzel válik a kötet valójában nemcsak nemzetiségi, hanem országos eseménnyé.
Érthető, hogy az évkönyv ismertetésénél a sajtó közügyi szerepének megvilágítását kérjük számon, s azokat a tanulságokat keressük, melyek a most előtérbe helyezett sajtótörténeti múlt részleteiből tárulnak felénk. Az évkönyv mindkét kívánságunk teljesítéséhez hozzájárul.
Bár csak a húszas évek elejére vet világot, elemző módszerénél fogva Nagy György A „közös sorsépítés” gondolata című írását tekinthetjük az évkönyv éltanulmányának: benne összegeződik mindaz, amit egy nemzetiség sajtójának történelmi szerepéről, hivatásáról – a szerző találó szavával élve „közösségszolgálat”-áról – tudnunk kell. Abban a keresztmetszetben kapjuk itt a lapok mindenkori legjellemzőbb kifejezésformájának, a publicisztikának korszerű társadalomtörténeti értékelését, amelyben Erdély magyarságának nemzeti kisebbséggé válása mint válsághangulat és új cselekvésideál-teremtés rázkódtatja meg a közvéleményt. A nagy fordulat nagy író-publicistái, Krenner Miklós, Kós Károly, Ligeti Ernő, Kádár Imre, Paál Árpád, Zágoni István és táboruk jut itt szóhoz, kulcsot adva a millenáris káprázatokkal reálisan szembeforduló transzilvanizmus népi-közületi eredetéhez, a sorsforduló demokratikus önösszeszedéséhez, a román néppel sorsközösséget kereső magyar plebejus-szándékok vizsgálatához. Közírás és politikum összefüggése, a sajtó öntudatosító hatása, haladó értelmiség, munkásság és parasztság egymást kereső kísérletezése konkrét sajtótörténeti anyagon főleg a kezdeti Keleti Újság és Napkelet számainak kiaknázásán át kap itt új megbecsülést; szembehelyezve egy tiszavirág-életű üzleti lapinvázióval a honi valóságba való kötődés és a közösségi elkötelezettség etosza jut kései elismeréshez. Nagy Györgynek sikerült kiemelnie a maradandót a múlandóból, s felhívnia figyelmünket mindarra, ami az akkor „szorosan együvé tartozó polgári-radikális és transzilvanista-népi ihletésű publicisztika” értelméből máig szóló.
Általános ismereteket közvetít Jordáky Lajos cikke az első erdélyi magyar laptól, a Nagyszebenben 1790-ben megjelent Erdélyi Magyar Hír-Vivőtől a mai romániai magyar sajtótermékekig húzódó „történeti út”-ról, s hasonlóan lexikális jelentőségű Gáll János írása a munkássajtó nemzetközi kibontakozásáról. Hasznos illusztrációként ezekhez fűzi a szerkesztés logikája Imreh Istvántól az 1849-es székely hadilapokra, Veress Páltól az illegalitásbeli pártlapokra és Gheorghe I. Bodea tollából az Ifjúmunkás 1922-es ősére visszatekintő beszámolót, mint ahogyan Engel Károly tanulmánya Koós Ferenc és Oroszhegyi Józsa múlt századbeli Bukaresti Magyar Közlönyéről sem érdektelen hagyományújítás. E mindenképpen közhasznú alapvetés után széles szerkesztői koncepciót látunk legyezőszerűen kinyílni, amint a múltbeli laptípusok skálájával igazolja mai igényeinket és megvalósításainkat.
A laptípus-cikkekből kiderül, hogy Európa e fertályán is réges-régen túl vagyunk a minden érdeklődést kielégíteni akaró újságokon, mint ahogyan – bár ez lassúbb menet – egyre kevesebb a csupán egyetlen egy sajtóterméket megrendelő és elolvasó fogyasztótípus is. Vegyük elő Nagy Miklós Eke és toll című írását vagy Spielmann József tanulmányát orvosi szaksajtónk előzményeiről, s menten meglátjuk, hogy a sajtó és a közönség szakmai differenciálódásának folyamata nálunk milyen régi, s mind a mezőgazdasági, mind az egészségügyi közlések viszonyítása saját koruk követelményeihez figyelemre méltó csúcsokra mutat.
Dankanits Ádám ismeretterjesztő közírásunk forrásvidékét cserkészve Berde Áronnak 1846-ban alapított Természetbarát című kolozsvári folyóiratára bukkan, Herédi Gusztáv szép személyi emlékezéssel a honismeret ábécéskönyveként idézi a múlt századból 1948-ig ért Erdély „turistasági, fürdőügyi és néprajzi folyóirat”-ot (megkapó részlet a román ifjúság 1893-as kolozsvári szíves fogadtatásának leírása). S különösen tanulságos Szabó T. E. Attila pontos beszámolója az anyanyelvű tudományos szakírás gazdag múltjáról: az Erdélyi Múzeum Egyesület ma is szívesen idézett természettudományos irodalmáról. Egy utalás Dankanits Ádám cikkében A Hét 1971-ben végzett közvéleménykutatására nem rejti véka alá, hogy közönségünk érdeklődése a tudományos ismeretterjesztő írások iránt ma fokozottan fennáll.
Tárgykörük jelentősége miatt különleges gonddal kell ellenőriznünk a múltat újratermő és a jövőt eleve biztosító két tudományos szféra, a történelem és a nevelésügy jelentkezését. Bodor András írása, a Történelemkutatás és időszaki sajtó, nemcsak a történelmi jellegű közlemények mindenkori szereplését tartja nyilván az erdélyi magyar lapokban és folyóiratokban, hanem hivatkozik a helytörténeti kutatás különleges szerveire, a történelmi társulatokra is, melyek – főleg tanárok mozgósításával – a Bánság, Hunyad, Bihar, a Partium és a Székelyföld múltjának feltárását szolgálták. A helytörténeti kutatásokban eredendően találkozik a román–magyar–szász együttélés hagyománya. Talán a művelődéstörténet, tudománytörténet, technikatörténet, építéstörténet vonulataira is fel kellett volna figyelni, való azonban – s erről a szerző nem tehet –, hogy éppen ezeken a pászmákon maradt ránk a legtöbb teljesítendő feladat. Ami pedig a jövő mindenkori felelősségvállalását illeti. Nagy Géza Nevelésügyi sajtónk hagyományaiból címmel foglalja össze a honi magyarság nemzedékről nemzedékre ismétlődő nemes gondját: az anyanyelvi oktatásügy tudományos sajtószolgálatát. Méltó értékeléshez jut itt a már-már elfelejtett Az Út és Erdélyi Iskola a maga pedagógiai és módszertani jelentőségével, mely túl tudott emelkedni a kényszerű felekezeti kereteken, s elindítója volt nem egy jeles mai nevelőink pályájának.
Humán jellegű sajtónk története örökölt beállításunknál fogva természetesen a legbővebb. Ezt a kiválasztott témák gazdagsága eléggé elárulja. Benkő András zenetörténetünkből csak Bartók Béla romániai fogadtatását ragadja ki, Katona Adám húsz esztendő kritikai fejlődésén mutatja ki Nagy Imre művészetének változó értékeléseit (ezt a tanulmányt egészíti ki – végig az évkönyvön – a művész festményeinek és grafikáinak reprodukciója), s a színházi lapok, műsorújságok özönéből emel ki megjegyzendőket Enyedi Sándor. Nehéz volna felületesen átlapozni akár Dávid Gyula kedves barátságokat idéző beszámolóját Sextil Pușcariu négynyelvű kolozsvári lapjáról, a Culturáról, akár Kozma Dezső még messzebb nyúló visszaemlékezését Brassai Sámuel és Meltzl Hugó Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok című úttörő vállalkozására, mely öt világrész nyelvein kereste a világirodalom humánumát.
Kihagytunk valamit? Maurer Gyula gondolatspirálisa a matematikai sajtó körül túl elvont, nem követi sajtótörténetünk minden más cikkben bevált modelljét. Szekernyés János cikkét a romániai magyar családi képeslapokról már annál inkább be kell hoznunk a recenzióba. mert az ilyen laptípus hatékonysága kétségtelenül a legnagyobb, s Szentimrei Jenő Vasárnapjától a mai Dolgozó Nő népszerű sokoldalúságáig érdemes is a folytonosság ívét kidomborítani. Élő a kapcsolat Gaál György másfélszáz éven át felsorakoztatott diáklapjai közt is, s itt az évkönyv jobban érzékelteti a mai termést. Az összanyagon kívül áll Szilágyi Júlia gondos tanulmánya a régi Korunk könyvrecenzióiról. A választás ötlete jó, valóban lehetséges, hogy „Gaál Gábor legendás tömörségének éppen ezek a könyvismertetések voltak az ujjgyakorlatai”. Az már felfogásaink vitakeltő különbsége, hogy itt a Korunk általános információs anyaga került előtérbe, s nem az a törekvés, mellyel – s ma főleg erre ügyelünk – ez a lap hazai konkrétumainkhoz közeledett.
Az évkönyv elhanyagolt mass media-körletében magányosan jelentkezik Bodor Pál érdekes esszéje, a Tévé-tevők és tévé-eszmék. Ő maga is megírja, hogy a tévé a sajtó „harmadik nemzedéke” (a második a rádió volna, de ez a kötetből teljesen kimaradt), s eszmefuttatásában be is bizonyítja, hogy ma a nemzetiségi tévéműsor a hazai magyarság tömegművelődésében milyen nagy jelentőségű, a szerkesztés koncepciója azonban ennél a témánál megelégedett a feldobással, anélkül, hogy alkalmat keresett volna a szorosabb beillesztésre. Talán a sajtótechnika fejlődésének kellett volna teret adni, s akkor a szorosabb értelemben vett sajtó és a mai telekommunikációk között meg lehetett volna találni a kellő kötést.
Előrehaladott könyvkultúránknak megfelelően az évkönyv kiegészítő bibliográfiával zárul; Váczy Leona közli a tanulmányokban megemlített fontosabb sajtótermékek könyvészeti adatait. A jegyzékbe foglalt lapok száma több mint négyszáz.
Végül arra is rákezdhetnénk, hogy a Korunk már említett 1971-es sajtótudományi súlypontjához képest a szemléltetés most túlságosan átlendült a múlt felidézésébe, a sajtótörténet mondandóiba. Nem, ne kívánjunk azonnal mindent. E sorok írója a kolozsvári tudományegyetem magyar irodalmi tanszékén egy évtizeddel ezelőtt a sajtótörténet, sajtótechnológia és sajtótudomány néhány kérdésével kísérletezett, kezdeti gyarló eszközökkel. A tanszék ebben a vonatkozásban azóta semmivel sem jutott előbbre, de annál nagyobb hála illeti most a Korunk szerkesztőit és munkatársait, hogy a nyitott témák közül legalább a történeti részt ily bőven kifejtették.
Sorrendben bizonyára ez is volt az első tennivaló.
Megjelent A Hét V. évfolyama 7. számában, 1974. február 15-én.