A Filológiai Társaság december első felében Nagyenyedre egybehívott magyar nyelvművelő és irodalomterjesztő értekezlete nemcsak pártunk következetes nemzetiségi politikáját igazolja, hanem kielégíti mindazokat az új igényeket is, melyek az ideológiai megerősödés, a tudományos megalapozottság és művészi érthetőség közkövetelményéből fakadnak. Az ország minden részéből erre az alkalomra a Bethlen Kollégiumban egybegyűlő tanárok, írók, szerkesztők s a honi magyar írásbeliség más mesterei azért részesülnek különleges nyelvészeti és irodalomtörténeti kiképzésben, hogy a szerzett új szempontok szerint – melyeket bizonyára alaposan meg is vitatnak az ősi iskola falai közt – képesebbekké, alkalmasabbakká váljanak munkahelyükön az anyanyelv mint érintkezési eszköz korszerű fejlesztésére, a változó világ kifejezésére, új gondolatok és teendők közvetítésére.
Mondanunk sem kell, hogy ezzel a találkozóval régi kívánság teljesül. A Filológiai Társaság ismerten nagyvonalú munkásságába, mely milliók felé terjeszti a nyelvészet és irodalomtudomány új vívmányait, bennünket is hasznos módon nevelve a román kifejezéstechnika és művelődés egyre finomabb árnyalataira, immár bekapcsolódik a magyar tömegekkel való magasabbfokú érintkezés módszeressége is: a modern magyar nyelvművelés és irodalompártolás.
Előzményként mindenesetre tisztába kell jönnünk magának a nyelvnek a jelentőségével. Egy sokoldalú, ellentmondásokat áthidaló, minden eresztékében dialektikus gondolkodásmód kibontakozása során el kellett enyésznie annak a merev kettékategorizálásnak, mely szétfeszített gondolatot és cselekvést, tartalmat és formát, mondandót és szövegezést, s így valami könnyedén elhanyagolható másod- vagy harmadlagosnak tekinthette a társas kapcsolások történetileg kialakult nyelvbeliségét. Érvényesülnie kellett annak a marxi tételnek, hogy a nyelv nem pusztán formaiság, hanem magának a gondolkodásnak a megnyilvánulása, s ezáltal az emberek egymáshoz való viszonyulásainak legáltalánosabb és legfontosabb eszköze. A nyelvet éppen úgy nem lehet leválasztani a gondolatközlésről (esetleges pótjelrendszerek – színek, képek, hangok – kisméretű alkalmazásai ellenére), mint ahogyan lelket sem ragadhatunk meg testi adottságok nélkül, hacsak képletesen nem fogalmazunk.
A számítógépek egyáltalán nem matematikusok keltette divatja s a hozzájuk fűzött fantasztikus romantika hamar elült, a gépkultúra kibontakozását nyomon követi és úton-útfélen felülmúlja az emberség, az emberi felelősség realizmusa, s az ember helyreállított becsületével együtt világszerte visszanyerte hitelét a nyelv is, akármint filozófiai töltetű értelmi jelenség, akár mint a társadalmi érintkezés nem csökkenő, hanem hallatlanul megnőtt gyakorlása. Mindez a felismerés azonban magával a nyelvvel szemben is új követeléseket támaszt. A nyelvnek rugalmasan követnie kell akár a politikai fejlődéssel, akár a tudományos-műszaki forradalommal járó, az egész emberiséget előbbre vivő nagy újításokat, alkalmassá kell válnia mindannak a mozgósítására, ami az agysejtek felvevő- és feldolgozóképességéből távlatosan – tehát kiszámíthatóan és feltételezhetően – adódhatik. A nyelvnek hordoznia kell a bővülő világképet: mind a mikroméretű, mind a kozmikus végtelenségek variatúráit; végig kell futnia a hozzájuk vezető technológiák sajátos szakmai menetein. Nos, ahogyan a legösszetettebb szerkezethez is csak alapismeretekből juthatunk el, felismerve a tanulás jelentőségét, úgy a filológiai érdeklődés esetében is megnőtt a fogalomalkotást nyújtó anyanyelv – minden anyanyelv – ázsiója. Igaz. hogy a világ sok ezer élő nyelve közül egyelőre mintegy harminc-negyven az, mely jelenleg a fogalomvilág új, teljes visszaadására felkészült (közöttük van szerencsénkre mind a román, mind a magyar nyelv), de az új nemzeteket ígérő századvég új irodalmi rangú, teljes kifejezőképességű nyelveket is sejtet, s nem kétséges, hogy a közelgő XXI. század nemzetérlelései újabbakkal tetézik nyelvgazdagságunkat. Az emberiség a nyelvek virágzása felé halad, ami elemi erővel veti fel a nyelvi együttélések, többnyelvűségek, összehasonlítások és fordítások, nemzetközi nyelvkapcsolatok s közvetítő nyelvek kérdéseit.
Számunkra az anyanyelv tökéletesítése nemcsak a fogalomalkotás szempontjából elemi feltétel, hanem azért is, hogy kialakult nyelvi készséggel, vagyis minél tökéletesebb fogalomrendszerrel birtokunkban eredményesebben láthassunk hozzá más nyelvek, elsősorban a hazai szocialista közéletben nélkülözhetetlen román nyelv kifogástalan elsajátításához. Elemi feltételről beszélünk itt is, mert ma már köztudomású, hogy más nyelvet az tanul meg a leghamarabb és a legjobban, aki sajátos alapként örökölt nyelvén le tudja rakni minden további ikerfelépítmény vasbeton rácsozatát: a fogalmak korszerű kapcsolásrendjét. A fővárosban székelő Filológiai Társaság a tudományos-műszaki forradalom forró követelményeinek ment elébe, amikor a román nyelvápolás kiépített hálózata mellé kibontja most a nem román anyanyelvű állampolgárok anyanyelvének – a magyar mellett a németnek, szerbnek is – hasonló művelési módját.
Mondanunk sem kell, hogy a magyar nyelvművelő mozgalom kiteljesedésével nemcsak az ország első érintkezési nyelvének, a románnak, második nyelvként való megszerzéséhez jutunk közelebb, hanem megnöveljük a világnyelvek, az orosz, német, francia, spanyol, olasz, angol, arab, kínai (kuojü), indiai (hindi) és japán megtanulásának lehetőségeit is. Túlságosan széles ez a skála? Aki régi erdélyi kollégiumaink soknyelvűségét ismeri s a tőlünk elindult Kőrösi Csoma Sándorra vagy Bálint Gáborra, Berzenczei Lászlóra gondol (a példák megsokszorozhatók), nem csodálkozik, legfeljebb azon, hogy régi görög, latin, héber, német, holland, francia, angol, lengyel és török nyelvtudásunk hogyan enyészett el, s miért nem került még helyébe kellő súllyal egy korszerűbb – mai gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatainknak megfelelő – nyelvi tájékozódás. Anyanyelvünk ápolása tehát nemcsak öncélú a folyamatos fogalomalkotás érdekében, hanem egyben alapozás is a román nyelv és a világnyelvek jobb megismeréséhez. Ezért szoktuk megkockáztatni ama felfogásunkat, hogy a korszerű magyar nyelvművelés tulajdonképpen jól felfogott hazafias kötelesség. Kérdés, mi az, amiben eddig is kialakult anyanyelvbeliségünk – az állami magyar nyelvű iskolahálózat, három magyar tanszék, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények s közel félszáz magyar sajtótermékünk (azokban nem egy nyelvművelő rovatunk), a színházak dramaturgiája, szavalóművészeink programja, a rádió és televízió magyar adása, irodalmi körök, színjátszó csoportok, énekkarok működése – kiegészítésre szorul?
Kiindulhatunk magának a Filológiai Társaságnak a bevált módszeréből. A román nyelv korszerűsítésének, kifejező ereje irodalmi és műszaki növelésének, rejtett szépségei kihozatalának olyan népszerű eredményeivel találkozunk itt, melyek számunkra is biztatóak. Nyilvánvaló, hogy ahány magyar szakos tanárunk, ahány magyar szerzőnk és előadónk, szerkesztőnk és színészünk, dramaturgunk van, annyi támpontra tehetünk szert, ha a nyelvtani szabályosság, helyesírási tökély, tiszta kiejtés, közérthető fogalmazás és érzékletes stílus érvényesítését vesszük tervbe a hazai magyar közönség soraiban.
Segítségünkre van az utóbbi esztendőkben egyre sűrűbben jelentkező szakirodalom. Szabó T. Attila két nagy nyelvészeti munkája, szegény korán elhunyt barátunk, Nagy Kálmán nyelvtana, több jeles nyelvészünk – köztük a Filológiai Társaságban szerepet vállaló Szabó Zoltán – stilisztikája s legutóbb is Balogh Dezső, Gálffy Mózes, Nagy Mária kézikönyve a mai magyar nyelvről, a kolozsvári magyar tanszék jeleseinek gondozásában megjelent Helyesírási tájékoztató és számos tankönyv tulajdonképpen már elő is készítette a talajt egy összefoglaló nyelvmozgalmi művelet számára, s miközben e cikket írom, nyomdában van már a Korunk nyelvművelő száma is, nem véletlenül párosítva hazai magyar nyelvészeink munkaeredményeit akár a Filológiai Társaság élén álló Boris Cazacu akadémikus román nyelvtörténeti fejtegetéseivel, akár olyan megbecsült magyarországi nyelvészek közérdekű megszólaltatásával, mint amilyen Deme László és Lőrincze Lajos.
Lehetőségeink nyitottak, s Nagyenyeden kész elemekből kísérelhetjük meg a Filológiai Társaság idén alakult magyar szakosztályának tervadását. Ebben összhangba kerülhet – nyilvánvalóan a szakemberek irányítása mellett – minden olyan folyamat, ahol államunk gondjából, pártunk bölcsességével, hivatalból megy végbe a magyar nyelvápolás. A Filológiai Társaság széles demokratikus felépítettsége folytán természetesen az ilyen összpontosítás nem elvont jellegű, hanem ellenkezőleg: mindennapos népszolgálat. Az új magyar szakosztály, melyről Szabó Zoltán már régebben tájékoztatta A Hét olvasóit, nemcsak belső műhely, hanem egyben diszpécservállalkozás is, ha jól értelmezzük szerepét és ügyesen szervezzük működését. Célja és értelme a legszélesebb – minden nemzetiségi intézményre és a magyar dolgozó tömegekre ható – nyelvtudatosítás, nyelvjavítás, nyelvfejlesztés. Csakis így tudjuk általánossá tenni elért eredményeinket s haladhatunk tovább a szocializmusban állandóan bővülő igényesség, az újabb s újabb feladatvállalások útján.
Előrelátásból máris figyelembe kell itt vennünk egy korszerű kötelességet: az ipari neveléssel kapcsolatos magyar szakszókincs bevezetését a közhasználatba. Pártunk nemzetiségi politikájának megfelelően magyar szakiskolák nyíltak, de ott is, ahol román iskolákban szerezzük meg szaktudásunkat, lehetőség van a magyar nyelv pótoktatására. Nos, nem mindegy, hogyan élünk ezekkel a lehetőségekkel, s a megfelelő magyar kifejezések segítségével alátámasztjuk-e az új technikai fogalmak kialakítását. Könyvkiadóinknak ideje már rátérniük a magyar szakkönyvek kiadására, s különlegesen fontos a szakszótárak beiktatása a kiadói programokba. Kétségtelen, hogy az áttörés már itt is örvendetesen megtörtént, hiszen közismert a magyar szakkifejezéseket is tartalmazó első kiadású ötnyelvű műszaki szótár, s éppen e napokban figyeltünk fel a Tudományos Kiadónál Kelemen Béla szerkesztésében megjelent román-magyar és magyar-román kéziszótárra, melyben már szerencsésen találkozunk ilyen új szavakkal is, mint például „atommagfizika” vagy „holdkomp”. Ezen a ponton magyar nyelvészeinknek ki kell lépniök a humán-bűvkörből, s vállalniuk kell végre a reál-szakmaiság filológiai részét. Az anyanyelvnek nemcsak családi-népi mélyrétegét és irodalmi boltozatát kell ápolnunk, hanem a mindennapi termelőmunka kifejezéskultúráját is.
Bár a Filológiai Társaság programján az irodalomterjesztés is szerepel, s ennek megfelelően Nagyenyeden irodalomtudományi előadásokra és megbeszélésekre is sor kerül, e tekintetben kevesebb a mondandóm. Két irodalmi lapunk, az Igaz Szó és az Utunk, nemkülönben hetilapjaink, művelődési és művészeti jellegű folyóirataink irodalmi oldala, rovata, anyaga közkinccsé teszi íróink alkotásait, a Tanulók könyvtára is kitűnően járul hozzá az irodalmi köztudat fejlesztéséhez, s bár kétségtelen, hogy itt is adódnak új feladatok, ezek megvalósítására a régebbről meglévő szervek és intézmények hivatottak. Ne feledjük, hogy írószövetségünk nemzetiségi osztálya eddig is gondoskodott a magyar irodalomtörténeti jelentőségű évfordulók méltó megüléséről. Mégis: a Filológiai Társaság nyelvmozgalmi működése elválaszthatatlan az irodalomterjesztéstől, hiszen legfőbb anyagát, összehasonlító mértékegységeit, példatárát elsősorban hazai irodalmunktól kell átvennie. Magyar irodalmi vonatkozásban azonban néhány új kezdeményezésre is sor kerülhet. Örömmel hallanám az irodalmi körök és színpadok kérdéséének alapos megvitatását, s itt van régóta az időközben bánatunkra meghalt tudósunk, Jancsó Elemér javaslata: irodalmi levelezésünk, képeink, muzeális értékeink összegyűjtése, irodalmi múltunk helyszíni feltérképezése. Barkácsoló szorgalmi munka ez, bőven táplálkozhatik vidéki helytállásból, eddig igénybe nem vett munkaerőket is foglalkoztathat, s éppen ezért lehetne a Filológiai Társaság egyik vállalkozása.
Amikor száznyolcvan évvel ezelőtt, 1791-ben Aranka György kiadta Kolozsvárt egy Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság felállításáról való „rajzolat”-át, az anyanyelvek felkarolása még külön-külön pályákon járt.
Ma emberségünk rajta, hogy a hazai nyelvművelő törekvések együtt bontakozzanak ki, egymást támogatva közös szocialista kultúránk új történelmisége szerint.
Megjelent A Hét II. évfolyama 48. számában, 1971. november 26-án.