1944 októberében, egy héttel Kolozsvár felszabadulása után kaptam megbízást a Világosság szerkesztésére, azzal az igénnyel, hogy a nyugat felé előnyomuló szovjet és román hadseregek mögött mozgósítson a lap minden erőt az újjáépítésre és a front támogatására.
Komoly gondunk volt a szerkesztőség összeállítása, hogy az minden lakosságréteget meg tudjon nyerni, a hagyományos erdélyi magyar sajtó színvonalának megfeleljen, egyetlen napilap gyújtólencséjébe gyűjtse a közönségszolgálat minden követelményét, s ugyanekkor politikai fővonalában helytálljon az öntudatos munkásosztály történelmi küldetéséért. Sokan legbensőbb elvtársaink és barátaink közül hiányoztak. Kovács Katona Jenőt, az illegális ellenállás sajtófelelősét megölték a kivonuló hitleristák, lelőtte a Gestapo Nagy József újságírót is, Gaál Gábort és Szentimrei Jenőt elsodorta a katonai szolgálat, Asztalos Istvánról nem tudtuk, hová lett, s olyan újságírókkal, akik a letűnt rendszer lejtőjén meginogtak, nem kísérelhettük volna meg az új világ eszmei megalapozását. Mert abban senki sem kételkedett, hogy most mindent újra kell kezdeni, a romokból kell felépülni.
A volt Ellenzék felszerelésével együtt rendelkezésünkre állt Demeter Dezső, az ellenállásban részt vett s ekkor már alpolgármesterré vált Demeter János bátyja, ő hajtatta meg iskolásgyermekekkel a villanyáram nélkül maradt rotációsgépet, s egész hadsereget állított be rikkancsnak (posta nélkül indultunk). Mindenes szerkesztőnek itt volt Nagy Elek, aki a háború utolsó szakaszában élete kockáztatásával adta tanújelét emberségének; bekapcsolhattuk munkánkba László Bélát, a Magyar Távirati Iroda gyorsíró szakemberét, a munkaszolgálatosok közül kaptuk Somlyói Lászlót, a hadműveletek anyagát Homonnay Hugó, egy nálunk rekedt magyar antifasiszta vezérkari tiszt dolgozta fel, az ellenállás üldözöttjeinek nyújtott segítségével keltett bizalmat maga iránt Nemes István ügyvéd, aki riporternek állt be, irodalmi életünk újraélesztését hasábjainkon a rajongóan humanista Jékely Zoltán vállalta… és pillérnek a boltozat alá felkértük Nagy Istvánt, jöjjön a laphoz, múljék rajta a legfontosabb közügyi szerep: a pártvonal érvényesítése a széles nemzetiségi fronton. A káoszban egyedül világosan látó munkásértelmiség hivatását felelős szerkesztőként ő képviselje!
Eljött, ott volt velünk. Eleinte talán nehézkesen alkalmazkodott az újságírás gyors követelményeihez, ahhoz a stílushoz, melynek első követelménye éppen az, hogy a betűk, szavak, mondatok legésszerűbb bevetésével szinte észrevétlenül közvetítse a hírt, az eseményt, a felvilágosítást, de hamar belejött az újságíró-járatba. Jelesen találta el a legbonyolultabb témák legőszintébb felvetését, a kényes dolgok gordiuszi csomóinak átmetszését az igazság pallosával, amely most az ő kezében lángolt. Osztályszimatjával s világnézeti határozottságával övé lett a Világosságnál a döntő szó. Igazodni lehetett hozzá.
Azelőtt is, később is nemegyszer ütköztünk össze, véleményeink eltértek a kérdések szűkebb vagy tágabb értelmezése tekintetében (vagy hadakoztunk fordított szerepekben is), de azokra a hónapokra a Brassai utcai nyomda leghátsóbb – a régi Szappan utcára néző – szobáiban, a Világosság ezer akkori nehézséggel gyűrkőző szerkesztőségi munkálatai közepette, úgy emlékszem, mint együttműködésünk legharmonikusabb szakaszára.
Nem, nem tagadhattuk olvasóink előtt a nehézségeket, de hiszen meg lehetett magyarázni, hogy rajtunk múlik a fasizmus és háború okozta sebek behegesztése, a ránk maradt előítéletek és rosszindulatok feloldása. Nemegyszer kellett vitába szállnunk a megviselt emberek hangulati bizonytalanságával, a fel-feltünedező gáncsokkal, ráadásul a régi hibákat új hibákkal tetéző oktalanságokkal is. Lássuk csak! Itt volt a fahordás. Szállítóeszközök nem voltak, s a kórházban a betegek, az iskolában a gyermekek, az üzemekben a munkások fáztak. Nosza, 1944 sorsdöntő esztendejének búcsúnapján a munkásegységfront hívására gyalog ment ki a Szamos fölött húzódó erdőkbe huszonötezer kolozsvári lakos, és ki-ki vállán egy-két hatalmas hasábbal tért haza. A hosszú sor a város megfelelő helyein rakta le a drága fűtőanyagot, s a város a fagytól megmenekült. Akadékoskodók szájától nem. Nagy István a Világosságban vonta le a szilveszteri kaláka tanulságait: „Ez a megmozdulás példátlan tüntetéssé nőtte ki magát, bebizonyítván, hogy sem a fasizmust előkészítő áldemokratikus szellem, sem pedig a véres nemzeti és faji üldözésekkel párosult s romboló háborúkat felidéző fasizmus nem tudta kiölni társadalmunk többségének ösztönéből és tudatából a demokrácia legalapvetőbb sajátosságát, a kölcsönös segítség vágyát és erejét.” S azzal az előjoggal, melyet a vállán behordott fahasábokkal maga is szerzett, megnyithatta olvasóink előtt a jövő távlatát: „És éppen ez a valóság nyújt biztosítékot arra nézve is, hogy nehézségeinket ezután már hamarosan legyőzhetjük s valóban felépíthetjük a demokráciát, melyben majd sem a tudóst, sem a művészt, sem más értelmiségi munkát végző egyént nem kell már fahordáshoz hívnunk munkája mellől, de nem kell majd a fizikai munkásoknak és a földész szekereseknek sem fahordással eltölteniök vasárnapi pihenőjüket vagy egész életüket, hanem majd elvégzik azt helyettük a gépesített szállítóeszközök.”
A Dermata gyári munkás és a hóstáti földész azon a szilveszteren tényleg együtt menetelt fáért Miskolczy Dezső egyetemi professzorral és Fekete Mihály színművésszel, de a perspektívák is beváltak réges-régen.
Nagy István életrajzírójának elő kell majd vennie a Világosság számait, s napról napra nyomon követnie az író szerkesztői munkáját. Meglepetésben lesz része, nemcsak ott, ahol az író a helyzet megkövetelte szigorúsággal lép fel a horthysta és hitlerista háborús bűnösök ellen, vagy éppenséggel a CFR szakszervezeti munkásságának segítségét kéri a Rădescu-kormány postájának a lapjainkat sújtó visszaéléseivel szemben, hanem még inkább ott, ahol az adott helyzetből írói pályájának új íve ígérkezik. Az a színházi hír, majd beszámoló, mely az Özönvíz előtt új bemutatásáról szól a Városi Színházban (itt lép fel először komoly szerepben a fiatal Bara Margit), valójában még a harmincas évek munkásírójának jutó elégtétel, de 1945 elejéig nyúlnak vissza az olyan vallomások is, melyek a napilapbeli megjelenés óta bekerültek az újra meg újra kiadott kötetekbe, s ma közismertek.
Ilyen a Hogyan avattak íróvá? vagy az Ismerkedés vörös katonákkal. A kritikai olvasás talán felfedezi ezekben az újságírói gyakorlat közvetlenségének növekvő rutinját is.
Mégsem volna teljes a szerkesztő Nagy István képe, ha meg nem említeném rovatát: a munkás- és parasztlevelezést. Nagy István már az illegális időkben nagy fontosságot tulajdonított annak, hogy a széles tömegek egyszerű képviselői írásbelileg megszólaljanak, publicisztikájának mindegyre visszatérő jellemvonása ez az elvárás mind a falvak és üzemek dolgozóival, mind az érdekeiket vállaló sajtóval szemben. Jártasságát s egyben a felszabaduló világ mindennapjaiban szerzett szerkesztői tapasztalatok helyes értelmezését árulja el egy 1945. január 28-án megjelent cikke, a már címében is rávalló őszinte sorok a munkáslevelezőkről. Nem helyettesítette ez a szolgálat Berde Mária ugyancsak itt megjelenő írását Wesselényi Miklósról és a vándorpatriótákról, Kristóf Györgyét
Jókai orosz regényhőseiről vagy Vásárhelyi János református püspökét a román-magyar szellemi együttműködésről, nem szorította hátra a nagyirodalmat, az Ady-ünnepségeket és a Jékely-írást sem Caragialéról, ámde olvasónak is, írónak is ösztönzést adott a tömegélet valódi kérdéseinek számbavételére, s hidat vert így az írásbeliség és a köznapok valósága közé.
„Mi azokat hívjuk, akik ma a közjó alkotói” – üzente a rovatvezető Nagy István, s úgy tudom, az ő hangja ébresztette írásra azt a Sütő András V. osztályos gimnáziumi tanulót is, aki diáktársaihoz intézett levelében román és magyar ifjút, diákot és inast hív egységbe, leszögezvén: „Csak az új szellem segítségével juthatunk el egy olyan új és demokratikus világba, amilyenről már régen álmodtak (…), amilyent ma is vár minden tiszta lelkű ember.”
Nagy idő volt az. A Világosság első oldalon jelenti: Pest felszabadult. Néhány nap múlva: Kelet-Poroszországban megtört a német ellenállás. Újabb esemény: Boroszlónál a Konyev-csapatok áttörték az oderai német erődvonalat. Idehaza is forr minden. Drezda a fronton túl lángokban áll, s nálunk a fronton innen harmincezer kolozsvári tüntető az Országos Demokrata Arcvonal kormányra jutását követeli, törvényerőre emelve a földosztást és a nemzeti jogegyenlőséget. Ekkor írja Nagy István Filmfelvétel helyett cím alatt: „Kolozsvár népe méltónak bizonyult önmagához. Ki mert jönni az utcára és tudta, miért jött ki. Lepergett róla minden ráfröcskölt fasiszta hazugság, látszat volt az ernyedtség, s nem igaz érzés a nemzeti gyűlölködés. Kolozsvár valóban és visszavonhatatlanul Erdély fővárosának bizonyult. Minden itt élő anyavárosának. Boldog vagyok, hogy szülővárosomnak nevezhetem.”
A tömegek harca az egész országban győzött, s a Groza-kormány uralomra jövetelével Románia elindult a demokratizálódás útján. Ugyanaz a szám, mely ezt a fordulatot jelenti, közli egyben, hogy Kolozsvárt megjelent az Erdélyi Szikra (ez lett később az Igazság), a kommunista párt napilapja. A közleményben ez áll: „Nagy István, a kommunista mozgalom régi, börtönviselt harcosa, munkatársi szerepének megtartásával megvált a Világosság felelős szerkesztői tisztségétől és a pártlap belső szerkesztésében vállalt munkát. Az ő nevével is kifejezésre jut az Erdélyi Szikra szerepe népünk demokratikus feltörekvésében.”
1945. március 8-at írtunk akkor a Világosság fejlécén. Viszonyunkat Nagy Istvánhoz a továbbiakban a párt és a Magyar Népi Szövetség sajtójának együttműködése táplálta.
Megjelent A Hét V. évfolyama 9. számában, 1974. március 1-én.
