Négy kerek esztendő telt el, mióta a Korunk Fórum-rovatában irodalmi lexikonunk kérdését felvetettük. Akkoriban még belső szerkesztőségi vita is támadt akörül, vajon kit is érdekel az ilyesmi. Lassan mégis mozgásba jött a dolog, a kolozsvári egyetem magyar tanszékén kezdtük el a kísérletezést, s az Igaz Szó 1967 áprilisában tíz egyetemi hallgató szorgalmára alapozva közzé is tehetett egy „irodalmi próbalexikont”: Antalffy Endre, Bartalis János, Kányádi Sándor, Kós Károly, Szabó Gyula, Székely János, Szilágyi Domokos és Tamási Áron szerepelt benne, tehát holtak és élők, mind a három mai nemzedék. Még másfél év, s önkéntes együttesben összeállott egy elképzelt Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztősége is. Az 1970 szeptemberéig felvett 65 jegyzőkönyv egy sajátos, a mi viszonyainknak megfelelő módszert és programozást tartalmaz. A bizottság 11 tagja (Balogh Edgár, Benkő Samu, Jancsó Elemér, Jordáky Lajos, Kacsó Sándor, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Mikó Imre, Réthy Andor, Sőni Pál és Venczel József) megegyezett a kiadóval, s előbb Bodor Pál, majd Domokos Géza segítségével hozzá is látott széleskörű adatgyűjtő és feldolgozó munkájához. Első eredményként – ugyancsak az Igaz Szó hasábjain – 1970 júniusában megjelent az A-betűs rész, 69 címszóval és számos képpel. A közönség néhány vitacikk, sajtónyilatkozat és rádióankét után ebből vehette észre, hogy a lexikoni munkálatok folyamatban vannak.
Száraz felsorolásként hat mindez, de hát lexikonról van szó, ahol elsősorban a tények köteleznek. Amint már az első közreadott részleg is mutatta, a tervezett mű úgy tekinti céljának a romániai magyar irodalom tárgyilagos bemutatását, hogy a súlypontot jelentő – mindig is élen járó – szépirodalom mellett a sajtótörténet, tudományos és művészeti irodalom s a bibliográfia összefoglalását is nyújtsa 1919-től napjainkig.
Ezzel a széles skálával a lexikon meg is előzte az „irodalomcentrizmus” újabb keletű vitáját, de eleve túl is lépte annak ellentmondásait, mert minden félreértés nélkül megadta a primátust a szépirodalomnak, de egyenlegbe is hozta a publicisztikával és a tudományos literatúrával, teljes képet adva a hazai magyar írástudásról. Ebben egyébként a lexikológiában a mi hazai viszonyaink között sem áll egyedül, hiszen azok, akik a magyarigeni tudós, Bod Péter úttörő irodalmi lexikonja, a Magyar Athenas kétszázadik évfordulóját ünnepelték, nem győztek figyelmeztetni arra, hogy abban az ideológiai és természettudományi, matematikai és pedagógiai szerzők felsorolása mennyivel bővebb, mint a költőké és más szépíróké.
Nem is tartalmi vagy módszerbeli hozzászólások követték a lexikon első jelentkezését, mint inkább ténybeli kiegészítések. S ezzel a szerkesztőség és munkatársi gárdája máris összeköttetésbe jutott a nagyközönséggel, ami meggondolandó újabb lehetőségeket von maga után. A közben eltelt félév csöndben kibontakozó új munkamenete a begyűlt tapasztalatok szerint éppen ezt a szélesebb együttműködést kívánja meg, ezért íródnak most e sorok. A szerkesztőség s közvetlen munkatársi gárdája elvégzi ugyan a magáét, a pergő idő azonban megköveteli a munka közösebbé tételét, a kiterjesztést az érdeklődők minél szélesebb rétegére.
Máskor is hivatkoztunk már munkánk közben a magyar irodalmi lexikográfia nagyjára, Szinnyei Józsefre, aki a múlt században harminc évig készült fel könyvészeti gyűjtésével és laprepertóriumaival további huszonöt év sorozatos közléseire, s mindig hozzátettük, hogy ma eszményibb volna egy év alatt ötvenötünknek elvégeznie a munkát, mint ötvenöt esztendeig egyedül bajlódni vele Szinnyei mester kisipari módján…
Be is osztottuk a munkát már a szerkesztőség keretében, s e pillanatban például a K betűig (vagyis a lexikon közepéig) bezárólag megvan a címszavak gondos listája, nemkülönben kész ugyaneddig a betűig a címszóban szereplők irodalmi könyvészete is, beleértve a róluk szóló anyagot. Szépirodalmi, sajtótörténeti, tudományos és művészeti témaköröket határoltunk el, bevonva a reszortokba számos szakembert. Egy ilyen ön-összeszedő nemzetiségi munkálatban bizonyára érdemes is köztudomásra hozni (éppen a még bevonandó munkatársak tájékoztatására), hogy a szerkesztőség irodalomtörténész tagjait mint lektor Kolozsvárt Bálint Júlia, Engel Károly, Fejér Miklós, Katona Ádám, Mózes Huba és Seres Zsófia, Marosvásárhelyt Izsák József és Kicsi Antal támogatja, a tudományos reszortban pedig Tóth Sándor a bölcseleti, Spielmann József az orvostudományi, Csetri Elek a történelemtudományi, Faragó József a néprajztudományi, Ifj. Szabó T. Attila a természettudományi, Nagy Miklós az agrártudományi irodalomanyagának összeállítója. Kibontakozott a művészeti reszort is, itt Benkő András és László Ferenc a zenetudomány, Kötő József a színháztörténet, Banner Zoltán és Murádin Jenő a művészettörténet anyagát gyűjti, és ezek még csak a fővonalak, mert számtalan részletben közvetlen egyszemélyi felelősséggel vontunk be segítőtársakat.
Úgy általában meg is volna tehát az „ötvenöt” közreműködő, de valahol eltévesztettük a számítást, mert az az „egy év” eltelt, s gépelésre még csak a B-betűs részleg áll készen (olyan címszókkal, mint bábjáték, Bajor Andor, Bánffy Miklós, Bartók-kultusz, Benedek Elek. bibliográfia, Bitay Árpád, Brossai Viktor, Brassói Lapok, Bözödi György). A C betűtől a K-ig nyitottak még a dossziék, lassan gyülemlik az anyag.
Ennyi idő elteltével illik őszintén számot adni a helyzetről. Késtünk az irodalomtörténeti törzs – a legfontosabb címszavak – megírásával, s nem vettük tekintetbe idejében a vidéki munka alkotó és ellenőrző jelentőségét.
Ami az első lemaradást illeti, ez csak látszólagos. Sohasem volt kétséges, hogy a lexikoni adatgyűjtés kellő irodalomtörténeti feldolgozás nélkül félmunka, de az is érthető, hogy a kritikai mérlegelés – az arányok megszabása, a legjelentősebb írói egyéniségek, művek, áramlatok, mozgalmak, szervezetek, intézmények, lapok önmagukban és összviszonylataikban való értékelése – megköveteli az irodalomtörténetírás kibontakozását még a lexikon összeállítása előtt, illetve legalábbis a párhuzamos munkát. Sőni Pálnak a hatvanas évek elején írt, de csak 1969-ben kiadott romániai magyar irodalomtörténeti jegyzete, majd Marosi Péternek az Utunkban közreadott irodalomtörténeti esszésorozata inkább felcsigázta, mintsem kielégítette az igényeket (eléggé tanúskodtak erről a mindkettőjükre zúduló bírálatok), egy közben elkészült, átfogó mű, a Kriterion Könyvkiadónál megjelenés előtt álló Romániai magyar irodalom 1945–1970, Kántor Lajos és Láng Gusztáv különféle folyóiratokban közölt részletekből már ismert szakmunkája, máris lényegesen elősegíti a lexikoni anyag értékeléseinek megalapozását. Hiába, itt a lexikon vonatának vesztegelnie kellett, amíg elébe nem került az irodalomtörténet.
Közben ki kellett bontanunk az irodalomkutatás vidéki hálózatát is. A romániai magyarság szellemi életére nem egységes terület, még kevésbé egységes gócpont jellemző, hanem széles szóródás és többközpontúság, annak a történelmileg kialakult demográfiai helyzetnek megfelelően, ahogyan nemzetiségi kultúránk felvevő közönsége helyi arányváltozatokban az egész államot betöltő román etnikummal együtt él. Egy olyan összefoglaló műveletnek, mint amilyen most a romániai magyar lexikonírás, meg kell találnia az elmúlt fél században városonként és tájanként kialakult romániai magyar szellemi gócokat, hogy minden tartalékukkal számolva lehető legteljesebben mutassa fel a romániai magyar irodalom hozzájárulását az ország egyetemes fejlődéséhez. A címszavak szerkesztése során egyre jobban előtérbe jutott a helyszíni kutatások szüksége. Azzal az egészséges áramlattal egyidejűleg, mely az utóbbi években felhozta a mélyből elfelejtett folklórkincsünket és kellő jelentőségre emelte a helytörténetet (gondoljunk népmese- és ballada-kiadványainkra vagy a helyi hagyományok monografikus feldolgozásainak divatjára), az irodalmi lexikográfia is igyekszik átkarolni minden vidéket. A készülő mű címszavai közt nemcsak Bukarest főváros és a nagyobb városok, mint Kolozsvár, Brassó, Temesvár, hanem minden erdélyi megyeszékhely, sőt kisebb városok és községek, esetleg éppen falvak (Alsókosály, Kisbacon, Farkaslaka) is felrajzolódnak irodalmi térképünkre.
A jelenséget tulajdonképpen minden lapunk szerkesztősége ismeri, irodalomtörténeti vonatkozásban azonban bennem is csak most vált ez kellőképpen tudatossá. Itt, a vidék vallatásánál, kezdődik az olvasóközönség és a helyi kutatók bevonásának jelentősége.
Mondjunk el néhány példát. Az A-betűs részleg megjelenése után nem kevesebb, mint 92 kérdés, pótlás, helyreigazítás, javítás, új igény és magyarázat futott be postán. Nem minden hozzászólás volt helytálló, de többsége hasznos volt s a végleges szöveg megfogalmazásánál szerephez is jut. Nagyváradról például számonkérték az Ady Endre Emlékmúzeumot (minthogy a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeum külön címszót kapott), s azóta Tóth János múzeumigazgatótól az anyagot be is szereztük. Kovács János, az Előre irodalmi szerkesztője sietett közölni, hogy a lexikonban ismertetett Ady Endre Társaság Nagyváradon nem „irodalmi kör” volt, hanem – a rendelkezésre bocsátott bizonyító anyag szerint – „művészeti és irodalmi társaság”, melynek 1919-es szereplői közül nem maradhat ki Tabéry Géza és Zsolt Béla. Nagyenyedről érdekes kiegészítéseket kaptunk Vita Zsigmondtól a Kozma Dezső jelzésével megjelent Áprily-címszóhoz. Többen figyelmeztettek egy elírásra: Szántó György nem Aradon született, ha sokáig ott élt is. És ez csak az A-betű. Joggal vetődött fel a kérdés, ne nyissunk-e amolyan „lexikonrovatot” valamelyik lapunkban, ahol időnként feladnák a rébuszokat, hátha akad megfejtőjük, és komolyan tárgyaljuk azt is, ne adjunk-e majd próbanyomatokat betünként, az Igaz Szó-beli kísérlet mintájára, hogy a hibaszázalék minél kisebb legyen.
Szerkesztői kezdeményezésünk egyik ösztökélője éppen az a tapasztalat volt, hogy egy részvételünk nélkül Budapesten szerkesztett – egyébként kitűnő – irodalmi lexikon szerint például Gaál Gábor 1893-ban Jászfelsőszentgyörgyön született, holott a valóságban Budapesten 1891-ben (most lesz kereken 80 éve), s ugyanott egy szintén jeles irodalomtörténeti munkában Demeter Jánost Józsefnek, Jancsó Bélát Benedeknek hívják… Nem ezek az adatok jelentik az irodalmat, de közlésük pontossága elengedhetetlen feltétel még az irodalomtörténeti értékelés megbízhatósága szempontjából is, és áldassék minden verejték, mellyel ma lexikonunk munkatársai a hiányzó adatokat keresik és megszerzik. A körmünkre égő időt győzzük le a hely színéből kapott segítséggel.
Mégsem szeretném az érdeklődést a nélkülözhetetlen, de nem lényeges adatok felé fordítani. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon mindenesetre lehetőleg pontos lesz, s ehhez van szüksége minél több munkatársra, jelentős szerepet azonban nemcsak a hű anyagszolgáltatással, hanem ezen túlmenően egy valóban korszerű irodalomtörténeti érték- és összefüggésrend felállításával kíván betölteni. Mintha erre meg is érett volna az idő. Dogmatikus egyoldalúságok után feléledt az esztétikai megbecsülés, újra rangsorba léphettek a népi irodalom és az avantgardizmus termékei, nem kitagadott többé semmiféle eredetiség, irodalmi vagdalózások helyébe irodalomtudomány kerül.
Régi vitákon innen és túl egyre határozottabban bontakozik ki szocialista emberségünk nagy szintézise, mely az eltelt félszázad hazai magyar irodalmának mind nemzetiségi, mind országos szolgáltatásait, gondolati és művelődési becsét, hozzájárulását az emberi haladáshoz összegzi és tudatosítja. Ez a mindenben közös, fejlődésünkben törvényszerű kapjon végre teljes igazolást.
Megjelent A Hét II. évfolyama 6. számában, 1971. február 5-én.