Most kellene megállapodásunk szerint hozzám érkeznie. Tizenegy óra, vasárnap délelőtt. Bágyadt őszi nap. Ide ülne a piros karosszékbe, ahová most a legutóbb megjelent három könyvét helyezem. Csütörtökön délután beszéltem vele telefonon. Hangja friss volt, szokott jókedvével nyugtatott meg, hogy ágyban lábadozik, reggel rosszul lett, túl sokat dolgozott, elfáradt, de vasárnap eljön.
Pénteken éjfél után, azaz hát már szombaton az első órában öccse, Jordáky Béla telefonon értesített, hogy „Bubi meghalt” A családban s barátok közt így neveztük.
Nem vitatkozunk többé. Irodalomtörténeti elvekben egyetértettünk, a valóságirodalom, a mozgalmi magatartás elkötelezettje volt, de esztétikai értékeléseink sokszor különböztek. Amikor a Román Televízió magyar adásában most néhány hete az ő emlékezetes alapításáról, a régi kolozsvári Munkás Athenaeumról volt szó, érdekes közléseit a két világháború közt kibontakozott baloldali írókról vitafele, Csehi Gyula, méltán el is fogadta, de ki is egészítette azzal, hogy az írói alkotás maradandóságát mégsem az alkalmi szükséglet, hanem a művészi érték biztosítja. Ma azonban másról lett volna szó. Feketekávé mellett újabb terveinket beszéltük volna meg. Úgy adódott, hogy két héttel ezelőtt – hát ez is csak most volt – az Egyetemi Könyvkereskedésben találkozott olvasóival, s a Politikai Könyvkiadó engem kért fel, hogy Jordáky Lajos Szocializmus és történettudomány című új kötetét néhány szóval bemutassam. Ez a könyv Demény Lajos történészünk egész pályaívét felmutató bevezetésével oly közel áll hozzám. Emlékszem Jordáky néhány más régi cikkére is. Azokra, amelyek közel négy évtizeddel ezelőtt összehoztak minket. Hazamenet arról beszélgettünk, hogy több írásának az új közlése s mai kiegészítése van soron. A spanyol polgárháború idején élesen felmerült a baszk-kérdés kapcsán a népek együttélésének erkölcsi követelményeiről cseréltünk véleményt, a részletesebb okfejtést egy szocialista „nemzetiségtudomány” újabb feladatairól vasárnapra bízva.
Erre a csöndes délelőttre, ülök gépemnél, nem csönget senki.
Szép a halál, amikor megérdemelten érkezik betöltött élet után. Ezzel a váratlan halállal nem tudok most kibékülni. Új s újabb közös tennivalóink ötlenek fel. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetének elkészítésében Jordáky Lajosnak jócskán volt része, a sajtótörténet és a munkásművelődés gazdag anyagát ő állította össze, de hiszen hátra van még a további három kötet. Most elment ő is, mint már Jancsó Elemér, Venczel József, Réthy Andor a tizenegy tagú szerkesztőségből. S még ennél a félbeszakadt munkálatnál is érzékenyebben ér majd a hiány a szabadegyetemi oktatás kiszélesítése dolgában. Ez is ennek a bágyadt vasárnapnak a témakörében szerepelt volna.
Igaz, Kolozsvár-Napoca magyar szabadegyetemi előadásai látogatottak, a Brassai Sámuel Líceum dísztermében éppen ő, a férfikora legjavában olyannyira megpezsdült mozgalmi ember, tartotta a két utolsó szép előadást a hazai magyar munkásirodalomról, de az egybegyűlt értelmiségiek, diákok, néhány öreg munkás bármily lelkes hallgatósága sem volt számára elég. Volt egy vágya: a külvárosban, az üzemekben, falun megszólalni, ismeretlen rétegekhez jutni, fiatalok elé állni. Megszervezte volna a szabadegyetem népszerű formáit az Írisz-telepen, az új Györgyfalvi negyedben, kint Monostoron, csak ki, kitörni egy belső szellemi kör zártságából, tömegekhez érni. Ez volna most beszélgetésünk tárgya.
Nincs itt.
A döbbenet kiváltotta első tompulás után elkezdődik az emlékezés, az emlékképek rajzása. Együtt ülünk – hol? már nem tudom – az Erdélyi Enciklopédia megbeszélésén, apja, az „öreg Jordáky” nyomdájában ő szerez hitelt pénztelen fiatal íróinknak az elindulásra. Együtt ülünk – jelen van a két vértanú-jelölt, Józsa Béla és Kovács Katona Jenő – s megszerkesztjük a ’48-as Erdély című „zsebkönyv”-et.
Együtt ülünk – már fenn, a most elárvult házban, igen, elöl a Kőkert-utcai fronton, szüleinél – szilveszterestén, Józsa Béla özvegyével. 1944-re koccintunk… S a képek sorjáztak, összeköt az ellenállás. Jordáky Lajosnak jelentős része volt Kolozsvár nagy napjaiban, amikor a munkásság kiszabadította a kommunista foglyokat s megszállta a gyárakat, hogy fogadhassa a felszabadító szovjet és román hadseregeket. Jó és rossz sorsban osztoztunk azután is, s mind ígértük, hogy emlékirataink megírásánál kölcsönösen segítünk egymásnak a tények pontosabb rögzítésénél. Most ez a gyors elválás, ez a búcsútlan vég, a vasárnap mélasága dob felszínre mindent.
Cserébe könyveiért itt az én új kötetem. A neki dedikált példány. Erre a délelőttre előkészítve. Már nem éri el. Szép halál csak a beteljesülés, de ő még munkát hagyott hátra. Én próbáljam folytatni? Éppen az fáj, hogy öregebb vagyok, s nálam fiatalabbat kell temetnünk. Sok tanítványa volt.
Rajtuk a sor egy mozgalmas pálya befejezetlen szövegeinek megfogalmazásában.
Megjelent A Hét V. évfolyama 49. számában, 1974. december 6-án.