Túlságosan is sok szó esett már a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szükségességéről és munkálatairól. Most azonban, hogy az első kötet elkészült, s műhelyéből a Kriterion könyvkiadói üzemének futószalagjára kerül, érdemes néhány tanulságra felhívni a figyelmet. Elsősorban azért, mert az első kötet mindössze hat betűt foglal magába, vagyis pontosan Abafáy Gusztáv címszavával kezdődve Fűzi Bertalan címszavával be is végződik, nem mindegy tehát, hogy a következő három kötet az eddigi módszerrel készül-e tovább, avagy találunk-e alkalmasabb, gyorsabb módszert. Nem titok ugyanis. hogy a már nemcsak szóban forgó, hanem papirosra is fektetett első kötet kereken négy éven át készült, kimerítve a várakozók türelmét s ha jobb megoldásokra nem találunk, a még hiányzó kötetek megérése újabb háromszor négy vagyis tizenkét esztendőbe telhet. Nem ijesztésül mondom, csak az eddig követett aprólékos és egyedi módszer további alkalmazásának lehetetlenségére szeretnék idejében figyelmeztetni.
A lassúság oka sem titok. Hiányoztak az előkészületek. Ha előre meglett volna A Hét egyik legutóbbi számában Mózes Júlia részéről megkövetelt bibliográfiai felmérés, ha olyan vagy különb kézi irodalomtörténettel rendelkeznénk a két világháború közt eltelt két évtized hazai magyar irodalmáról, mint amilyen áttekintést a Kántor Lajos és Láng Gusztáv szerkesztette mai – 1945-től 1970-ig terjedő – irodalomtörténetünk nyújt, ha minden irodalmi gócponton élő és teljes volna az irodalmi helytörténet ápolása, léteznék irodalmi nyilvántartásunk mindazokról, akik írásbeliségünk ápolói 1919 óta, akkor nem volna nehéz az összesítés, amit éktelenül (és szigorúan csak házilag) „lexikografizálás”-nak nevezünk, s ami nem más, mint a befutott anyagok arányosítása és szabványosítása egy mai lexikon-igénynek, vagyis a korszerűen kritikai és feltétlenül olvasmányos fogyasztói követelménynek megfelelően. Nos, mindez foltokban, részletekben akad, vagyogat, de sem teljessége, sem összefüggése nincsen. Hibáztathatjuk az egyetem magyar irodalmi tanszékét, vádolhatjuk az akadémia megfelelő kolozsvári magyar nyelvészeti meg szótári részlegét, számon kérhetünk egyet-mást a könyvkiadóktól és a folyóiratoktól, az ilyen eljárással azonban csak meddő vitákat hívtunk volna ki. Okosabb volt nekivágni a munkának, s a kézműveskedés kezdetlegességével megkísérelni a remeklést. Lehet, hogy sikerült, majd a bírálat dönti el a minősítéseket, de annyi bizonyos, hogy a menet kínzóan vontatott s lehetőség szerint nem így ismétlendő meg.
Bizonyos elvi eredmények mindenesetre kárpótolnak az időbeli veszteségekért, s hozzájárulnak a következő munkálatok meggyorsításához. Ebben bizakodom. Arról már nemegyszer volt szó a sajtóban, hogy a lexikon a teljes hazai magyar írásbeliséget karolja át, tehát a közéletünkben élen járó szépirodalom mellett a tudományos és közirodalmat is felsorakoztatja, feladva a szűkös irodalomcentrizmust, de egyáltalán nem csorbítva a szépirodalom rangját és értelmét. A gyakorlatban az ilyen általános közlés számtalan következménnyel járt. A szépirodalom kiváló értékei mellett helyet kellett adnunk a népművelés egyszerűbb írásbeliségének, a tudományosságot sem csak az eredeti alkotások csúcsai, hanem a tudománynépszerűsítés és – Dáné Tibor egy levélbeli szavával élve – a külön értelmezett tájékoztatás köznapi teljesítményei képviselik, s ahogy belemerültünk a téma hullámverésébe, szinte az utolsó pillanatban ki kellett térnünk irodalmunk megzenésítésére, képzőművészeti kapcsolataira és előadói megjelenítéseire is. Ez annyit jelent, hogy több zeneszerző bekerült az irodalmi lexikonba költőink verseinek szövegére alkotott művei jogán, sőt szépprózánk operai vagy operettfeldolgozásainak, drámáink zenei kíséretének megfelelően. És ez áll festőművészeinkre, sőt nem egy szobrászunkra is, amennyiben irodalmunkat illusztrálja, avagy íróinkat örökíti meg. ilyen címen találkozik majd az olvasó az első – nevezzük nevén: az A–F-kötetben Abodi Nagy Bélától Feszt Lászlóig nem egy képzőművészünkkel, köztük persze a félelmetes irodalmi jellemkritikussá vált „utunkszéli szobrász”-szal, Benczédi Sándorral, aki különben már mint „csillagszemű juhász” népi mesejátékok szerzőjeként is bekerült a repertóriumba.
Az eredeti elképzelésekhez képest bővült az irodalom történeti visszaemlékezések címszóanyaga is Ady-kultusz és Arany János emlékezete címszó Engel Károly, Kozma Dezső és Seres Zsófia tollából már az A-betűs részleg próbaközlésében előfordult az Igaz Szó 1970. 6. száma hasábjain azóta azonban megszületett Apáczai Csere János és Aranka György tiszteletének címszava is, s ez a vonal, melyet különben annak idején Nagy Pál sürgetett, folytatódik a következő betűknél Bartók Béla, a Bolyaiak, Bölöni Farkas Sándor és Csiky Gergely emlékezetével Kiderült, hogy a romániai magyar nemzetiség a maga sajátos honi irodalmának kifejlesztése során új szempontból újra meg újra megtenni mindazt a művelődéstörténeti visszatekintést, melyből a maga fennmaradása és a román néppel való termékeny együttélése számára példát, erőt, tartalmakat meríthet. A múltba való gyökerezés mégsem jelent kimaradást a mából, hiszen ugyanaz a korszerű szellemi folyamat idéz a századokból, mely egyidejűleg a mába való teljes beállást és a jövő megalkotásának gondolati erőit szólaltatta meg. K. Jakab Antal címszava az abszurd irodalomról vagy Szilágyi Júliáé az avantgarde-ról. Kántor Lajos kisesszé-sorozata a Forrás-nemzedék íróiról, Jordáky Lajos címszava a békeharc irodalmáról (folytathatnók bőven) kiegyenlíti a múlt és a jövő részarányait. Ugyanilyen befűzés a korba a román irodalommal való kölcsönösségnek főleg a műfordítások művészetének szemmeltartása, hiszen ide esik akár Domokos Sámuel magyar bibliográfiája a román irodalomról, akár Franyó Zoltán lírai forráskultúrája, nem is szólva Bitay Árpád kiemelkedő román-magyar irodalmi összehasonlításairól.
Amiről bővebben szólani kell: az a helytörténeti irodalom mozgósítása. Itt a feladat meghaladja a szigorú értelemben vett lexikoni tárgykört, egyben feltételként előzve meg a további munkát. A romániai magyar irodalomnak 1919 óta nem alakult ki metropolisjellegű egyetemes fókusza, ellenben egész csillagrendszere van a romániaiság széles térségein. Ez a tény megköveteli, hogy földrajzilag, várostörténetileg, tájrajzilag is felmérjük az elmúlt ötvenöt esztendő teljesítményeit. Kolozsvár, Nagyvárad, Temesvár, Arad, Marosvásárhely, Szatmár, Brassó mellett a felszabadulás óta jutott jelentős magyar irodalmi szerephez maga az ország fővárosa, ahol ma már irodalmi, művészeti és tudományos irodalmunk legtöbb tényezői, országos sajtónk, könyvkiadásunk, népművelődési irányító szerveink székelnek. Újabb keletű Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely irodalmi emelkedése is. Mindezt múltjától máig s jövőbeli lehetőségeiig követni, értékeit megállapítani, aligha lehet rögtönözve. Ha valahol, úgy főleg itt veszítettünk sok időt.
Munkatársainknak többnyire külön-külön kellett egy-egy címszóért nyomozó útra indulniuk, családokat felkeresniük, levéltárakban keresgélniük s ha úgy jött, a temetőkbe is ellátogatniuk pontos adatok után, mert a rendszeres helytörténeti nyilvántartások hiányoznak. Gyönyörű kivétel Ficzay Dénes „aradi króniká”-ja, sokat merítettünk is belőle, bár elsősorban személyi emlékezésekre épült, ellentétben Kovács János könyvtári kutatásokból táplálkozó irodalomtörténeti feldolgozásaival, melyek Nagyvárad szellemi képének rögzítéséhez segítettek hozzá. Temesvár irodalmi helytörténetét a lexikont munkálatokkal párhuzamosan írja Szekernyés János, ilyennemű kutatásoknak köszönhető Szabó Sámuel hozzájárulása brassói anyagunkhoz. Marosi Ildikó Marosvásárhelyt, Berde Zoltán Sepsiszentgyörgyön, Bura László és Muzsnay Árpád Szatmáron, Lovassy László Déván, Borbáth Károly és Vita Zsigmond Nagyenyeden, Dánielisz Endre Nagyszalontán igyekszik a lexikonszerkesztést és az irodalmi helytörténetet szinkronba hozni. Folytathatnák a névsort. Tuzson Erzsébet például a nagyváradi gazdag sajtótörténetbe tekintve szállít anyagot, s Bukarest növekvő jelentőségű új magyar irodalmi szerepéről Beke György gyűjti a mondandót, a névsor azonban velük sem merül ki. A tanulság mindnyájukra vonatkozik: a két munka – a lexikont és a helytörténeti – nem lehet azonos. Az irodalmi tájmunkának meg kell előznie az ábécé-sorrendű, tehát már jellegénél fogva alkalmi és esetleges lexikoni követelményeket.
Ha akadémia, tanszék, szerkesztőség vagy kiadóvállalat volnék, erre helyezném most a súlyt: átnézni a helyi könyvtári és levéltári állományt (egészen a családi könyvtárakig és levelesládákig), kicédulázni a helyi sajtót minden munkatársával és témájával, s ezen az alapon megírni egy-egy város irodalmi monográfiáját. Tartozéka ez annak a „tájbemutatás”-nak, melynek fontosságára éppen A Hétben hívta fel a figyelmet Herédi Gusztáv, no meg annak a „hagyománytérkép”-nek is, melyről Molnos Lajos Utunk-cikkére válaszolva Bodor Pál ír a kolozsvári Igazságban.
Talán bizony a vidékiességet propagáljuk? Nem. A vidéki ébrenlétet értékeljük. Ez lényegesen más. Falunk is sok van, melyet hagyományos írásbeliség fed, gondoljunk csak Bartalis János Alsókosályára, Benedek Elek Kisbaconjára, Olosz Lajos Kisjenőjére vagy Tamási Áron Farkaslakára. Hát a Sipos Domokos, Tomcsa Sándor, Tompa László nevével jegyzett kisvárosok? Európaiságunk, világtudatunk tudott kibontakozni a helybeliség eredeti emberségéből, s mindezt megsokszorozta, keresztbe öltötte, töménnyé varázsolta egy-egy középnagyságrendű városunk szinte öntörvényűleg gazdagult irodalmisága. A forradalom természetesen jó időre a közös, a központi feladatokat állította előtérbe, de a mai konszolidáció újra a helyi erők rajzását és felfejlődését hozza magával román, magyar és német vonatkozásokban egyaránt, összhangban Bukarest megnőtt országos szerepével.
A mára kialakult helyzetben új jelentőséghez jutott mind a helyi, mind az országos irodalmi hagyományok, áramlatok, mozgások, iskolák, körök, teljesítmények, sajtómegnyilvánulások s művészi események szembesítése és szinkretizálása. Hol kezdjük? Lent is, fent is. Az irodalmi helytörténetnek és egész irodalmi életünk felmérésének együtt kell kiformálódnia. A lexikoni munka akaratlanul is ezt mozdítja elő, bár valójában fordítva kellene történnie: országos és helyi irodalomtörténészeink kész kartotékaiból volna legkönnyebb és leggyorsabb a lexikoni síkra való átdobás, a sommázások megejtése. A már mozgósított bibliográfusok mellett itt az ideje az irodalmi monográfusok felbátorításának is.
Ahogyan A Hét kitűnő Népművészet – népi giccs ankétján Huszár Sándornak sikerült a hozzászólások több tucatját kiváltania, úgy kellene egy-egy irodalmi várostörténetet is megjelenítenünk, mondjuk, ilyen sarkító idézésben: Helytállás vidéken – vidékiesség. Még a félreértésekbe mérgedt „gyökér-vita” is új, kiegyenlítő szempontot nyerne: hiszen hamar kiderülne, hogy szellemi életünk milyen finoman sokgyökerű, hányféleképpen kötődik a hazához. Valamire még kitérhetnék: ez a közönség érdeklődése és segítsége. Megint lexikonszerkesztés közben szerzett tapasztalat (egyébként minden valamirevaló szerkesztési művelet mindennapos tanulsága), hogy egyre sűrűbb közéleti hálózatunkbanaközléseknek nemcsak felvevője, hanem hordozója és továbbadója, sőt visszamondója is egyre több olvasó és véleményt alakító ember. Folyóirataink és napilapjaink anyaga, megszaporodott könyvkiadásunk, a rádió és televízió adta serkentések egymásba fonódnak országosan és helyileg, s ma már nyugodtan beszélhetünk kiépült, sokoldalú nemzetiségi és hazai tájékozódásról, közszellemről a személyközi kapcsolatok ezer és millió hajszálívén. Én itt nem gondolok többre, csak arra, hogy elakadtunk nem egyszer egy-egy címszó kidolgozásánál, de a nyilvánosságra hozott kérdés mindig megtalálta a maga kellő válaszát.
Példákat mondjak? Szívesen. Egyik címszónál kerestük Ajtay Sándor adatait. Személyiségrajza érdekelt, mert Aradon egy ritka tárgykörből vett könyvecskéje jelent meg 1935-ben: helyi vasúttörténet. Kilenc levél ment kilenc címre, míg végül megtaláltatott a rokon az ismert marosvásárhelyi Petőfi-kutató, Ajtay-Gecse Viktor személyében. Az adatok végül Győrből kerültek elő, a címszó rövid, de pontos. Vagy itt van Balogh István esete. Régibb keletű magyar irodalmi lexikonok két Balogh Istvánt cserélnek össze: egy málnásit és azt, aki kézdiszentlélekinek különböztette meg magát, s akinek Agóniás című drámájáról Kacsó Sándor önéletrajza ejtett el megjegyzést A Hétben. Különben ezt a drámát is tévesen Adománynak keresztelte el két nem nálunk szerkesztett irodalmi lajstrom. Két megyében jártunk utána, a harmadikban találtuk meg a kellő felvilágosítót, aki azóta külföldről szerezte be a kívánt adatokat.
Vagy: a Bicsérdy-eset! Beke György egy Előre-interjúban szájamba adta, hogy az ismert vegetáriánus apostolnak, számos könyv és vitairat szerzőjének elhalálozási körülményei ismeretlenek, lánya egy törökhöz ment férjhez Ada Kaleh szigetére, de már sem sziget, sem nyoma az eltűnt családnak. Erre Székelyudvarhelyről Lévai Lajos küldte be egy amerikai gyászjelentés adatait, s jelentkezett özvegy Omer Fejziné született Bicsérdy Aranka is, aki Nagyszebenből hitelesítette apja történetének utolsó szakaszát. Kiragadott esetek ezek a lexikon peremanyagából, mégis jellemzőek. Bizonyára a közönségtől fogjuk megtudni Boncza Iduna kilétét és adatait is, senki, még a mindenkor szívesen rendelkezésünkre álló László Dezső vagy Salamon László sem emlékezik rá, pedig Morgána című 1937-ben Kolozsvárt megjelent háborús története irodalmunkban a társadalmi regény kísérleteihez sorolható
Érdemes szembenéznünk az írásbeliség minden változatával, mert együtt adják a honi magyarság önismeretét és beilleszkedését a valóságba. A lexikon fő állományát természetesen a nagyobb írói jellemrajzok alkotják: az első kötetben Áprilyét Kozma Dezső, Asztalos Istvánét Izsák József, Bánffy Miklósét Veress Dániel, Bárd Oszkárét Katona Ádám, Bartalisét Kántor Lajos, Bözödiét Katona Szabó István, Brassai Viktorét Mózes Huba, Dadayét Dávid Gyula, Dsidáét Láng Gusztáv készítette el, megint csak kiragadott példákkal élve. Ezekhez illeszkedik Banner Zoltán és Murádin Jenő művészeti, Kötő József színháztörténeti, Benkő András és László Ferenc zenetörténeti címszóanyaga. Ritkább Szabó T. E. Attila természettudományi, Nagy Miklós mezőgazdasági, Csetri Elek történelmi, Jordáky Lajos sajtótörténeti, Murádin László nyelvészeti. Faragó József folklorista közlése, még gyérebb a filozófiai címszó, alig van matematika. Spielmann József azonban előzetes és tervszerű munkálatok alapján dolgozta fel az orvostudományi címszavakat, s bizonyára ennek köszönhető idevágó írásbeliségünk aránylag teljes bemutatása. Kész dokumentumanyagából emeli ki címszó-hozzájárulásait a lexikon számára Benkő Samu és Engel Károly tudománytörténeti, Mikó Imre jogtörténeti szolgáltatása. Kétségtelenül ez a szépirodalmi, művészeti és tudományos alapanyag, ez a gerinc, melyhez kellő arányban hozzáidomul még mindaz, ami becsületes népművelő terepmunka, elfogadható köznapi íráskultúra a tömegek önkifejezésének és felvilágosításának gyakorlatában. Írásbeliségünk skálájáról nem marad ki senki.
A munkatársak száma eddig több mint nyolcvan, akad, aki száz címszóval szerepel, más egyetlen címszó megírásával is hasznos munkát teljesített. Talán itt is kiegyenlítettebb együttműködési arányokat kellene teremtenünk. Ha a Kriterion Könyvkiadó elfogadja indítványomat, úgy a K-betűig terjedő s máris munka alá vett II. kötet munkamódszerét (s azon túl a III. és IV. kötetét is) a legjobb munkatársak bevonásával nemsokára közösen tárgyaljuk meg, nagyobb súlyt helyezve ezentúl az összefüggő előzetes munkálatokra akár a bibliográfia, akár az irodalomtörténet általános és helyi kidolgozása tekintetében. Meg kell végre találnunk a szétszórt kísérletek egybehangolását, hiszen divat lett a lexikon, s nem egy lap vagy folyóirat próbálja – nagyon helyesen – tematikailag kötöttebb formáit; és talán meggyőzhető megfelelő munka vállalására a magyar tanszék vagy az akadémiai magyar részleg is. Tizenegyen kezdtük a munkát 1968-ban, Bod Péter Magyar Athenas című irodalmi lexikonának második centenáriumán, s azóta hárman már eltávoztak: Jancsó Elemér is, Réthy Andor is, Venczel József is. Legalább mi, maradék nyolcak, szeretnék befejezni a teljes művet, ehhez azonban korszerűbb és egybehangoltabb, hogy úgy mondjuk, intézményesítettebb összmunkára volna szükség.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 15. számában, 1973. április 13-án.