Az abszurd irodalom egyik remek fogása olyanok beszéltetése, akik egymásra nem adnak, nem hallgatnak, s csak mondják egymás előtt maguknak a benső képzettársításaikat. Ha azonban közügyi kérdésekről van szó, akkor a mellébeszélés tilos.
Láng Gusztáv remekül építette fel érveit valaki más, valami képzelt cikk vagy jelenség ellen, s miközben nekem címzett írását (A népi kultúra funkciója) A Hét 44. és 45. számában elolvastam, nem egyszer pillantottam hátra, vajon kinek is szól az, s tekintettem a szerző mögé, vajon más helyett beszél-e? Olyan írásra kell válaszolnom, mely a népi kultúra kérdésének „erőszakolt megpolitizálásá”-val és „mesterkélt szembeállítások”-kal vádol, állásfoglalásommal kapcsolatban többször is „hamisítás”-t emleget, s publicisztikám múltját sem kíméli közszellemünk „jelentős károsodásának” okán.
Részemről nem kívánom ezt a hangot folytatni, s hiszek abban, hogy a görcsös gondolatcsomók ésszerű kibontásával sikerül elkalauzolnom a vitát felesleges kanyarokból a megértés és közös eszmei állásfoglalás tiszta pályájáig.
Elsősorban is a váratlanul és megokolatlanul bedobott „urbánus-népi” ellentétpárt kell párbeszédünkből kirekesztenünk. Közírói, szerkesztői és előadói múltam a tanú, hogy mindig a városi és falusi műveltség értékeinek a nemzeti kultúrában való egyesülését, a mi esetünkben nemzetiségi szintézisét szolgáltam, s különösen büszke voltam arra, hogy a mi irodalmi életünket, közéletünket ilyen „mondvacsinált ellentét” valójában soha meg nem bontotta. Egészen más jelenségekről van szó, s ha már az irodalom egységét féltjük, talán felesleges is figyelmeztetnem Láng Gusztávot azokra a praktikákra, melyek irodalmi értékeink egy részét oly sokáig valamiféle nem irodalmi káderezés alapján kihagyatták oktatásból, sajtóból és köztiszteletből. Hiszen ő maga is megvívta a maga erkölcsi harcát Dsida Jenő költészetének megbecsüléséért.
Nos, ha százados gyökerekkel „urbánus” létemre s a munkásmozgalomban való részvételem ötödik évtizedébe lépve mégis szükségesnek éreztem a megbélyegzett „népiek” értékeiért nem egyszer kényes helyzetben szót emelni, akkor ez ugyanez volt, amit ő tett az Erdélyi Helikon esztéta-kincseinek korszerű újraértékeléséért. Láng Gusztáv s nem egy háttérben maradó bírálóm megfeledkezik arról, hogy én milyen elvi alapról szólottam azokért, akiket nem egy felkent kritikus vagy irodalomtudós kihagyni igyekezett a romániai magyar szellemi élet jogos örökségéből. Tiltakozom az ellen, hogy valaki is Láng Gusztávot támadja olyan ideológiai vonatkozásért, mellyel Dsida Jenő – ha nem is művészetileg, de világnézeti beállítódás szempontjából – a mi mai eszmeiségünktől megkülönböztethető, de talán én sem vagyok mindenben azonos elven mindazokkal, akik értékét és jelentősegét a nélkülük csonka irodalomba visszahozni igyekeztem. Keresse tehát másutt vitafelem a hazai magyar irodalom egységének megbontóit, akik különben szerencsére el is hallgattak, s ne újítsa fel velem szemben azt a „narodnyik” megbélyegzést, melyet még 1968-ban csaptak rám nyílt színen, többek közt azért, mert Láng Gusztávnak és közvetlen munkatársainak a hazai magyar irodalmi hagyományokért elkezdett küzdelmét támogattam.
Igaz, én a szóban forgó cikkben történetesen a népi kultúrával foglalkoztam, de már ugyanott – utalva más cikkeimre, egész életmunkámra – megírtam: „Egy pillanatig sem állítom, hogy közéletünk rendkívül sok ösztönzéséből ez az egyetlen érvényesül, hiszen már Tamási Áron népi irodalmával egyidőben szikrázott fel munkásíróink új mondandója s értelmiségünk minden gondja-gondolata is…” Éppen azért szögeztem ezt le akkor, hogy eleve elhárítsam a félreértéseket, ismervén a még mindig lappangó előítéleteket Tamási Áronnal vagy a falu, a táj más, mai megszólaltatóival szemben. Ezek az előítéletek azonban egy általán nem „urbánus” eredetűek, s így, ha említem őket, nem csavarodom téves menetbe.
Vagy talán a cikkemben megszólt sznobizmust és elidegenedést téveszti össze a cikkíró az „urbanizmus”-sal? Tisztázzuk a fogalmakat. A népi kultúrához viszonyítva – mert most itt erről van szó – vannak külföldimádó divatok, melyek jönnek, hatnak s odébbállnak, s belőlük csak annyi gyökereződhet ide, amennyi megtöltődik a mi valóságunkkal, folklorizálódik a nyelv, stíluselemek, ornamentika, közérthetőség, sajátos honi mimézis kötéseivel. Sajnos, a mindenkori kommerszkultúra nem az eredetinek és nem a folklorizációnak kedvez – remélem, Láng Gusztáv ezt sem véli a „népiek”-kel szemben megvédendőnek.
Az ellentétpár megint téves. Sznobsággal, üzletiességgel, slágerrel, felületes divattal, a szülőföld hagyományaitól, valóságától és jövőjétől elidegenítő mozzanatokkal szemben a „népi” nem egyedül áll helyt, hanem az „urbánus”-sal együtt, olyan mértékben, amilyen súllyal eredeti mind a kettő. Éppen a nyilvánosság előtt most folyó vita szigeteli el a népművészettől a „népi giccs”-et, amelynek a kultusza éppen olyan elidegenítő, a valóságból kiemelő, éppen olyan hamis, mint az „urbánus” giccs a valódi városos kultúra értékeivel szemben.
Az igazi ellentétpár tehát az eredetiség, ellentétben a talmival. S eredeti lehet városos múltunk és jelenünk minden értékes terméke ugyanúgy, mint falusi hagyományaink és mai kifejezéseink bármely jeles megnyilatkozása. A mi kultúránknak egyaránt vannak városi és falusi „gyökerei”, s ki tagadná meg Apáczai Csere János, Bölöni Farkas Sándor, Bolyai János, Sámi László, Gaál Gábor örökségét, amiért kedveli és szereti a zenei anyanyelvet, a népmese és ballada folklórkincsét, a hamisítatlan székely népművészetet?
Sajnos Láng Gusztáv „műközpontú” cikk elemzése egyszerűen nem gondolt a kontextusokra, mindarra, ami e cikk népművészeti témakörén kívül is, például a már az ő korába vágó új Korunk-folyamban, mindenkori tárgyköröm volt, s olyasmit kér számon, amit a múltban bármikor tőlem is megtanulhatott.
Vagy talán megint a „gyökér” szóval van a baj? Jól megmondta vitánkkal egyidőben Farkas Árpád az Ifjúmunkás 44. számában: „Nemrégiben igen rangos, idősebb írókollégával beszélgetve tudtam meg, hogy az ő háta borsódzik, mikor hallja, mert kizárólag faji, etnikai eredetet ért alatta, s én hiába magyaráztam, hogy irodalomról lévén szó, kár lenne ennyire rosszhiszeműen értelmeznünk, s a magam részéről, ha hallom, csupán a valóságban gyökeredző írói szemlélet, szándék s magatartás jut eszembe.”
Én sem értem másként, s nem értette másként legelső hazai magyar lapunk, az Erdélyi Magyar Hírvivő sem 1790-ben, amikor a természetes szóhasználat jelentését így adta meg: ,,A megvilágosodás soha nem árthat a Nemzetnek, csak éppen abba légyen gyökeres Tudománya, a mi a Haza viselt dolgait, annak belső állapotját, törvényit illeti.” Legfeljebb arról lehet szó, hogy a népi-táji, városi-falusi, szülőföldi-hagyományi eredetiség önmagában nem lehet elég, annak bizony fel kell szívódnia a mindenkori valóságot újraalkotva visszatükröző nemzeti-nemzetiségi kultúrába, amely – s ezt nem vitafelem találta ki, mert közhely – természetesen információkat, serkentéseket, motívumokat, különféle tartalmakat, új fogalmakat vesz fel az egész világból. Gyökérbeli adottságoknak és szerzett tulajdonságoknak egyaránt köszönhető az irodalom képletes fájának „lombosodása” (istenem, ez ugyanaz a kép). Mindezt már egyszer tisztáztam az Igaz Szóban Sütő András szép könyvének fogadásakor, aki nem hiszi, nézzen utána.
Ha a szavak félreérthetőségéből indulunk ki, nem az a megoldás, hogy nyelvünkből ki-kihagyunk valamit, hanem az, hogy visszaadjuk – ahogyan azt Tamási Áron 1937-ben a Vásárhelyi Találkozón vallotta – „a szónak erkölcsi tartalmát, nemzeti súlyát és emberi hitelét”. Akkor a „demokrácia” szóról volt szó, beszennyezte azt is az ellentmondásos közélet, de csak nem dobhattuk ki fogalomtárunkból. Ilyen helyes értelmezésre vár, úgy látszik, a „kozmopolita” kifejezés is, legalábbis ennek hallatára szintén „borsódzik a háta” egynémely kollégának. Igaz, ezzel a szóval ugyancsak visszaélt nemegyszer konzervatív reakció, amikor vele bélyegezte meg mindazt, ami új, körültekintő, európai és nagyvilági. No, dehát Arany János nem ilyen értelemben bírálta a világpolgár-magatartás utópizmusát, hanem a maga európaiaságának teljes hitelével fordult szembe olyan tendenciákkal, melyek eltávolodást jelenthettek az ő képviselte népnemzeti elkötelezettségtől. S Ady Endre sem az elparlagiasodás, a magyar ugar oldalára húzódott, amikor meghirdette, hogy „Nyugat ellen Nyugatot hozz!”, s a „nyegle” kozmopolitizmussal az internacionalizmus „becsületes” voltát állította szembe.
Az ő nyomukban én sem tettem egyebet számtalan kor- és munkatársam oldalán, mint hogy internacionalista legyek, vagyis a nemzetek-nemzetiségek termékeny együttélése alapján forduljak szembe bármilyen elnemzetietlenítő, a földrajzi és történelmi adottságokat megtagadó irányzattal. De – vádoltam-e valaha valakit irodalmi életünkben kozmopolitizmussal? Nem. Egyszerűen azért nem, mert irodalmunk a maga teljességében szembenállt az ilyen – pártunk részéről is elutasított – jelenségekkel. Ezt a kérdést a Korunk 1971. 12. számában Egy elévült vita történetéhez cím alatt részemről tisztáztam, a félreértéseket, amennyiben voltak, ezzel elhárítottam, s igazán kár volt egy esztendő leforgása után ezt a felesleges vitát különféle alá nem támasztott célzásokkal felújítani.
Felesleges álprobléma-feszegetés az „irodalomcentrizmus” és a tudományos-műszaki forradalmiság újabb sarkítása is. A népi kultúráról lévén szó, példáimat természetesem humán területről vettem, de eszem ágában sem volt ezzel a természettudományi-technikai eszmekör jelentőségét csorbítani. Csak nem gondolja Láng Gusztáv komolyan, hogy az én állítólagos „etnocentrikus” szemléletemmel folklór-történetírást, meg folklórszociológiát és filozófiát hirdetek?
1941-ben fölkerestem az öreg Reményik Sándort, akire egy illegálisan keringő versciklus, a Korszerűtlen versek hívta fel a figyelmünket. „Igazolások bús korszaka ez: Igazolom, igazolom magam…” – idézte önmagát a polgárság elboruló humanistája, ma azonban, bár másfél évtizeddel öregebben, mint akkor a költő, nekem talán mégsem kell igazolnom, hogy az irodalom nagy teljesítményeit a népi kultúra kapcsán értékelve, egyáltalán nem óhajtom a folklór kaptafájára egész közéletünk tudományosságát ráhúzni. A népi kultúrában s az irodalomban honi eredetiséget, közösségi jegyeket keresve és értékelve legfeljebb párhuzamot állíthatunk fel, amikor tudományos életünk szükségleteit is a szülőföldhöz-hazához, néphez-nemzetiséghez, együttéléshez és államisághoz való kötődés, az itt és most feladataihoz illő alkalmazkodás, az alkotó újrateremtés igényével fogalmazzuk meg –, de erről megtámadott cikkemben nem is volt szó, s így bírálóm egyszerűen a feltételezések ingó talajára tévedt.
Úgy érzem – s nem sértődöttségből, hanem az olvasóközönség védelmében mondom ezt –, kár volt álvitába kezdeni álkérdésekről, amikor a lényegben mindenütt akarva-nemakarva egyetértünk. Mert mondanom sem kell, hogy Láng Gusztávnak akár az állítólagos „urbánus-népi” vita, akár az irodalma egység és szintézis, akár pedig az irodalmiság és tudományos-műszaki érdeklődés megkülönböztetése és kellő arányosítása dolgában igaza van, éppen csak abban téved, hogy ellenfelet keres ott, ahol ilyen nincsen.
Van azonban két olyan fontos kérdés, ahol Láng Gusztávval valóban hozzánk s a nagyközönséghez illő polémiába bocsátkozhatom. Szerinte felfogásom a népi kultúra mai funkcionalitásáról nem egyeztethető a valamikori olasz reneszánsz fogalmával. Ez már szép vitatéma, ezt érdemes sokoldalúan megtekinteni és bővebben megtárgyalni. Feltételezések, gyanúk, vádak és félreértések helyett itt tanulságos érvek sorakozhatnak, ez az igazi eszmecsere.
Hasonlóan egészséges vita bontakozhat ki a folklór szerepének megítélésében is romániai magyar irodalmunk mai szakaszán. Ha Láng Gusztáv „higgadtan, indulatok nélkül” itt kezdte volna, keserűség nélkül álltam volna ki a porondra, no de szívesen túllépek minden személyeskedésen, s a két felvetett, mélyen meggondolkodtató kérdés tisztázása végett örömmei vállalkozom méltó dialógusra.
Megjelent A Hét III. évfolyama 48. számában, 1972. december 1-én.