A népéletben kell újra meg újra megfürödni, hogy gondolkozásunk valódi, tárgyilagos legyen. Könyvek közt és értelmiségi körökben forgolódva, no meg öregedő módon egyre inkább magamban tanyázva, eszmei öntörvényükkel ragadnak meg a közkérdések, s az ilyen elvontságnak kedvez irodalmi és tudományos életünk nemegyszer feloldatlan zártkörűsége is. Annál képlékenyebben simulok a tömeggel való találkozás alkalmaihoz. Hagyomány és újítás, változó életforma és népesedés élményanyagát és gondolatsorait jelentette most számomra a körültekintés egy ünneplő emberekkel zsúfolt virágos réten.
Két falu népe gyűlt itt össze, immár másodszor a valamikor vitás, ma közös Nagy Lik – az Orbán Balázs Barlang – közelében. Tavaly útépítéssel, függőhidak, vaslépcsők felszerelésével tették a vargyasi bányászifjak hozzáférhetőbbé Erdély talán legszebb sziklabarlang-hálózatát, ez idén Homoródalmás köszöntötte régi peresfelét. Népművészünk, a székelybútor-festő Sütő Béla bácsi mesélte el ott a réten, sörözés közben, hogyan „húzták a kankót“ három évszázaddal ezelőtt pontosan itt az ahnási és vargyasi legények, s milyen furfang segített, hogy a barlangvár (mert erődítmény volt) végül is a hegyen túliak birtokába jusson.
Mindegy az már, új szokássá vált a „két falu napja“, a barlangfesztivál, s most, hogy körülnéztem a nyüzsgő káprázatban, megérettnek találtam ezt a szép egymásratalálást.
Harminchárom esztendővel ezelőtt ismerkedtem meg ezzel a tájjal, mely máig megőrizte természetes vadságát, dús növényzetét és ózonos levegőjét, ami azonban a lakosságot illeti, hát annak a megjelenése más. Nemcsak a fiatalok másak, mint régen, megújultak az idősebb korosztályok is. Szerettem az eredeti székely népviseletet, a zekés-harisnyás, lájbis-rokolyás festőiséget (mára mindez alkalmi díszruha lett), s íme, azon kaptam most magamat, hogy a mai bányászdivat szivárványorgiáját figyelem: milyen élénken illeszkedik a háttér sötétzöldjébe finom selymek és gyári vásznak, testidomos új ruhák, spencerek és dzsekik, világos sportöltönyök, villogó napernyők és az erdőszélen felvert sátrak hódító tarkasága. És a személykocsik: volt itt vagy félszáz Kovásznából is. Hargitából is. A motorkerékpárosok csillogó sisakja, a befutó autóbuszok gyöngyház ablakfénye, mindez új társasvilágot jelez.
A metamorfózis mégsem gondtalan és teljes. Igaz, fiatalok gyűrűje fogta körül Kisgyörgy Zoltán mérnököt, amikor a barlangkutatás sokrétű történetét, a kézjegyeiket hátrahagyó régi látogatók (egy Wesselényi Miklós, egy Jókai Mór) és a mai szaktudósok (egy Traian Orghidan) munkásságát méltatta, s ezek az ifjak a szénbánya mélyéről hozták ide érdeklődő tekintetüket, vagy a borvíztöltő állomás gépei mellől, ha leányok. Igaz, lelkes turistaközönség (mert szemre az, hacsak a szomszédból gyűlt is ide) tapsolta meg Bodor Gábort, aki itt a barlang tövén nevelkedett, s mára cukorgyári munkásként látogatott haza, hogy a székelyek és tatárok harcaihoz fűződő mondákat idézzen a Csala Tornyáról. Igaz, hagyomány és korszerűség az új szokásban új közösség új világérzésévé olvad itt össze, s ez szép és felemelő. Amint azonban a termelésből gazdagodó s ennek megfelelően modern fogyasztóvá vált két falunépe sűrűjében el-elbeszélgetünk, szóba kerül olyan probléma is, amelyről a természet örömében most legszívesebben azt mondtuk volna: nem idevaló.
Vagy tán éppenséggel nagyon is ide való. Mert jólesik magunk felé fordítani egy-egy futkározó gyermek buksi fejét, s megkérdezni: hát te kié vagy? S jő is a válasz régi, ismerős nevekkel; ezé, azé. Fiúcska, leányka van itt bőven, jólápoltak, jólöltözöttek. És kedves látvány az ifjú párok tanyázása is körös-körül, oda találnak vissza a kis kirándulók (nagyszülőik ebben a korban már a mereklyét rakták, buglyát taposták errefelé).
Mégis: felvetődött olyasmi, ami keresztülhúzhatná derűlátó számításainkat. Álldogáltunk öregek a sürgés-forgásban, s a gyermekekről a házasságok kerülnek szóba. A mai házasságok odalenn a faluban. Szót kimondva: ezek a házasságok példásak, de ritkák.
Demográfiai jelenség ez? Legfeljebb következményeiben válhat azzá. Talán jogi kérdés? Törvény házasodásra nem kötelez. Mégis beszélni kell róla: nem természetes. Na, meg is eredt a szó (esetünkben a vének szava). A konkrét tényeket, hogy ki miért késik a nősüléssel vagy férjhezmenetellel, magamban máris kategorizálom, számoszlopokba rakom, csöndben elemezem. A párválasztás válsága ugyan itt sem általános, hiszen újra meg újra akad sikeres kitörés, mégsem szabad figyelmen kívül hagyni az egyedi lemaradásokat. Az Erdővidék lakossága jól keres, a gyors iparosodás szép összegeket nyom nemcsak az idősebbek, hanem a fiatalabbak markába is.
A családalapítás dilemmái tehát nem gazdasági természetűek. Még csak az ingázások okozta időbeli vagy térbeli eltolódások sem játszanak itt szerepet, hiszen pártunk ipartelepítési politikája szerint itt helyben ment végbe a belépés a gépkorszakba. Minden adottság kedvez, a kellő körülmények szinte kínálják a lakodalmi alkalmakat, korszerűen és szabadon, a fiatalok íze-kívánsága szerint. Akkor hát hol a baj?
A helybeliek régi nászi szokásokat mérlegelve személyi összehasonlításokat tesznek: hogy a Déneske korában apjának már három gyermeke volt, az Annuska pedig már kétszer is férjhez mehetett volna, ha az anyja példáját követi…
Én a népesedéstudomány társadalmi okfejtéseit idézem, s az életformák nagy változásában keresem a helyi tünetek magyarázatát. A bányászifjú pénze ellenében otthon a szüleitől megkap mindent, s ezzel a külön fészekrakás ideje máris eltolódik. A zsebpénz a férfiklánok áldomásainak kedvez, megnyúlt a legénykor aranyszabadsága. A leányok? Talán jobban, lassabban, számítóbban válogatnak.
Azért izgat a dolog. A szocializmus nagy közeledési folyamat, de még beleárthatják magukat régi tudathordalékok félszegségei. Vajon itt a közvélemény egyenlően megbecsüli-e a mezőgazdasági, az ipari és az értelmiségi foglalkozást? Nincsenek-e előítéletek éppen a házasságkötés döntő pillanatában a foglalkozások rangsorolásával és a keresetek számbavételével kapcsolatban? Nem volna-e kívánatos bátrabb házasodás az eltérő foglalkozási ágak művelői között? A fiúk hamarabb keresnek, a leányok továbbtanulnak, hallom, no de érettségizett leány bányagépész vagy traktorista felesége nem lehet? Hiszen errefelé az érettségizett leány fejni még tud, a bányászifjú pedig már újságot olvas, könyvet kölcsönöz ki, s a televíziót mindketten szívesen szemlélik.
Eszmecserénket megzavarta a zivatar. A Szurdok felől hirtelen vágtattak felénk a fellegek, s míg oldalról tűzött a nap, végtelen szálakban csörgött már az eső. Sátrakba, gépkocsikba, fák alá húzódtunk, s mire a zuhatag elapadt, én már neki is vágtam az útnak lefelé. A vita megszakadt, de a kérdés azóta is bennem remeg.
Olvasom Románia példamutató szocialista irányadását a népesedési világkonferencián, s tudom, hogy mindezekben a kérdésekben előbbre kell lépnünk. Előbbre is fogunk kerülni, mert mindenkor összevetjük gondolati következtetéseinket helyszíni tudakozódással és tapasztalattal. Lám, a divat megfogalmazások a túlnépesedés veszélyeiről, az antimarxista-neomalthusiánus elméletek alaposan pőrére vetkőződtek a lezajlott bukaresti vitákban, s ahol népi gonddal közeledünk a valós tárgykörhöz – így az Orbán Balázs Barlang aljában is –, bizonyára megtaláljuk az emberségünkhöz méltó legjobb megoldást.
Én talán a cselekvő művelődés élőbb alakzatait javallanám, a színjátszó, dalos, táncos kisközösségek, közös ünnepek, tanulmányi körök jó és vonzó formáit, a fiatalok ismerkedésének, mozgósításának tervszerűbb megszervezését, a szabad idő bensőségesebb felhasználását kirándulásokra, rendezvényekre, munkafeladatokra. Az Erdővidéken, ahol igazán boldog családalapításokra hivatkozhatunk, a további házasságok előmozdításához, úgy gondolom, egyelőre itt mutatkozik tennivaló. A „két falu napján“ is hiányzott a fiatalok műsora.
Megjelent A Hét V. évfolyama 37. számában, 1974. szeptember 13-án.
