Ki Doberdón volt, ki Szibériát járta meg. Minden öregember egy-egy múzeum, levéltár, dokumentumregény. A mi most 85-ik életévét betöltő öregünk, György Dénes, idehazulról emlékeztet harcokra, keresztekre és győzelmekre. Sokat vitatkozunk ma a romániai magyar irodalom félszázadáról.
Íme a tanú, aki végigcsinálta… Nem írt könyvet, nincs is benne Kántor Lajos és Láng Gusztáv irodalomtörténetében, csak egy bibliográliai adat erejéig: 1966-ban ő ad hírt először a Korunkban Tamási Áron öccséről, Gáspárról, idézve azóta már könyvből ismert családi emlékeket. Mégis: irodalmi személyiséget ünnepelünk, ha szólunk most róla. Ötven esztendőn át pódiumra vitte, országszerte körülhordozta, szívekbe gyújtotta az erdélyi magyar lírát. Szavalóművészetünk történetét is fel kell már egyszer dolgoznunk. Külön-külön van irodalma Tessitori Nórának és Brassai Viktornak, képzeletünkben hazalátogat Jancsó Adrienne, s ma, szellemi életünk felpezsgésekor, ezrek és ezrek ünnepe meghallgatni Banner Zoltán vagy Balogh Éva, Illyés Kinga vagy Nemes Levente, Ferenczy Csongor vagy Zsoldos Árpád, Kiss Ildikó vagy Boér Ferenc versmondását.
Itt is, mint az irodalomtörténetben, nemzedékeket és iskolákat lehet korszakolni, stílusok váltását tanulmányozni, közös és egyedi jegyeket megállapítani. S ahogy az irodalomban is vannak személyük szerint a kor – a mi félszázadunk – egészét átfogó személyiségek, ahogy Kós Károly vagy Bartalis János, Franyó Zoltán vagy Salamon László képletében az egészet megkapjuk és tisztelhetjük, úgy bontja elénk öt évtized teljességét, viharait és szélcsöndjét, forrását, áramlásait és megbúvását, de mindezeken át szépségeit líránk mindenkori visszaadója, hangbeli megformázója, György Dénes. Aki az ő monográfiájára vállalkoznék, egyszeriben kézhez kapja költőink és a nagyközönség változó-hullámzó érzelmi kapcsolatának összes szálait.
Ott volt Benedek Elek turnézói között. A mesemondó akkori szent öreg fiatalokat vett maga köré (ezek voltak az ő „fiai”), s elindult körútra az országban. A trupp a korán elhalt írótárs, Sipos Domokos özvegye és árvája számára olvasta, szavalta, énekelte össze a megélhetést. Két esztendő alatt végig is járták Erdély városait: Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Bartalis János,Tompa László, Nyírő József, Kacsó Sándor, s az íróegyüttest énekeivel Ferenczy Zsizsi, zongorajátékával ifjabb Delly Szabó Géza, szavalataival György Dénes kísérte. A csoportosítás igazán nem volt véletlenszerű. Nemcsak a nemes cél, hanem a közös gyakorlat is magán hordozta mindazt, amit ma is népszolgálatnak jellemezünk.
Egy útját kereső nemzetiség – akkori megfogalmazás szerint „kisebbség” – önbizalmát felkelteni, magára találását elősegíteni, öntudatát a román néppel közös emberségben felragyogtatni, a szépirodalom művészi eszközeivel társadalmi magatartást kiváltani – ez áttörés volt, de ehhez az eredményhez éppen a turnézó csoport elszánt népbarátsága, népi elkötelezettsége, alkotó demokratizmusa volt a kulcs.
Maga Benedek Elek „népi csoportunk” néven emlegette kalákáját, s Gaál Gábor a honi magyar irodalom arcvonalainak marxista osztályozásakor nemcsak a transzilvanizmust látta meg az akadémizmussal szemben, s a tiszta osztályvonalat a transzilvanizmussal szemben, hanem a frontok közt, mint lehetséges (és később be is vált) népfronti szövetségest, jelezte a „székelyek”-et, akiknél „tudatosan jelentkezik a műteremirodalommal szemben valaminő valóságirodalom követelése”.
A turnézó csoport történetét különben alig egy éve maga György Dénes írta meg, ugyancsak a Korunkban, el nem hallgatva abból az időből egy „úri csoport” – kontra-rendezvényeit. Ideje is volt felújítani ezt az emléket.
Az elmúlt esztendőkben György Dénes újra fellépett, s ugyancsak hozzájárult már-már elfelejtett (vagy elhallgatott) régi lírai értékeink közkedveltté tételéhez. A nagyon régi és a nagyon új pompásan találkozott. A Forrás-nemzedékkel kibontakozott az új, a gondolati líra, s ezzel megnyílhattak a szívek-lelkek minden hagyományos szépség befogadására is. Tamási Áron holtában hazajött, s mintha valami rossz varázs tört volna meg, sorra jött Áprily Lajos, Dsida Jenő, Olosz Lajos újrafelfedezése. Az irodalmi közérdeklődés nem lett volna teljes György Dénes nélkül. Feltűnt a székelyudvarhelyi Tompa- és Tamási-ünnepen, mint megfiatalodott vándorművész bejárta a magyar középiskolákat, legfiatalabbjainkat is figyeltetve az első nemzetiségi eszmélkedés humánkincseire. E második missziójában vált igazán népszerűvé, hiszen most már nem zavarhatták művészetének gyakorlatában sem a valamikori „úri csoportok”, sem azok, akik egy szocializmusunkhoz nem méltó merevség görcsében ideig-óráig hátráltatták – magát az időt, az emberség diadalát.
Köszöntjük tehát szívből az öreg táltost, irodalmunk és nemzetiségi tudatunk, humanista művészetünk és alkotó hazafiságunk érces megszólaltatóját. Az alkalom történelmileg is megfelelő: Nagyenyeden születése napjával egyidőben tanácskozzuk meg a hazai magyar nyelvművelés és irodalomápolás új, korszerű formáit, mintegy folytatásául mindannak, amit az ő nemzedéke irodalom és nép élő kapcsolatáért fél századon át hűen teljesített.
Megjelent A Hét III. évfolyama 1. számában, 1972. január 7-én.
