A Korunk 1964-es első számában – húszéves sem voltam – pályázati felhívás jelent meg, arról kellett értekezni, hogy „Mennyiben segít a Korunk szak- és általános művelődésemben?”
Eléggé rendszeresen olvastam a legkomolyabb folyóiratunkat, színvonala, hangvétele, tematikája pont megfelelt, érdekeltek elméletibb kérdések, megközelítések is, meg hát az egyetemi könyvtár egyik ismert mindenevője voltam… Gondoltam, belevágok. Addig nem jutott eszembe ilyesmi, másodéven még elég keményen kellett a sok fizika kurzussal foglalkozni, szokatlan volt a megterhelés, a gyakori szemináriumok, labormunka – szóval nem siettem el.
De végül megírtam, a mai napig nem emlékszem, hogy nem kézírással küldtem-e be, és elég sokára, az 1965-ös második számban jelent meg. Az pedig, hogy megjelent, egyben azt jelentette, hogy megnyerte a pályázatot. Álljon ITT – megható kordokumentumként. Nekem ma már elég nehezemre esik elolvasni, érthető okokból.
Hanem tulajdonképpen a Balogh Edgárral való találkozásomat akarom leírni, elevenen él bennem. Sem előtte, sem utána nem találkoztam vele. Semmit sem tudtam róla, sem azt, hogy apja szebeni szász volt, sem azt, hogy a Magyar Népi Szövetség alelnöke volt, pláne nem, hogy 1949 és 1956 között börtönben ült, alkalmasint egy évig sem volt rektora a Bolyainak, még azt sem tudtam, hogy találkozásunkkor (tulajdonképpen 1957 – a Korunk (újra)indulása – és 1971 között) a Korunk főszerkesztő-helyettese volt. (Főszerkesztő Gáll Ernő.) Azt mondanám, erősen forgandó volt a szerencséje, sorsa mint egy páternoszter vitte fel-le, fel-le.
Ő üzente meg, hogy találkozzunk. Mondanom sem kell, addig nem jártam szerkesztőségben. Azt hittem, csupán a díjat (egy lemezjátszót) átvenni hívott, de bevallom, a fejemben megfordult az is, hogy megkérdezzem, miben áll a szerkesztés, hogy van az például, hogy a dolgozatomba beleírtak két olyan román nevet is, amit jómagam már azért sem említhettem, mert addig sose hallottam. Az izgalom, a találkozás lefolyása és a velem született és tovább pallérozott jólneveltségem miatt ezek a kérdések elmaradtak. Hat év múlva aztán megtudtam, hogy megy ez.
Szóval Kolozsvár, főtér, nem messze a menedékhelytől, a könyvtártól, lépcső, kopogtatás az ajtón, hangra be…
És akkor történt valami. A keskeny szobában Balogh Edgár belépésemkor az íróasztalánál ült egy forgószéken, háttal az ajtónak; nyilván egy szót még be akart írni, vagy valami ilyesmi, matatott egy keveset, én pedig belépvén, gyorsan bemondtam a nevemet. Ekkor B. E. a bal lábával meglökte a széket, nyilván egy 180 fokos fordulat céljából, közben már mondta is, hogy – Te vagy az, fiam? –, de mivel túl erős volt a nyomaték (a szöget úgy 235 fokosra becsültem), ölelésre széttárt karjával végül nem felém jött, hanem nekiment egy könyvszekrénynek. A lelkesedése szemmel láthatóan alábbhagyott, szó nélkül, elgondolkodva visszaült az asztalához, és félig felém fordulva elkezdett kérdezgetni. Végül a kezembe nyomta a Wissenschaft und Fortschritt, egy NDK-s tudományos folyóirat valamelyik friss számát, hogy annak egyik cikkéből csináljak egy szemlét a Korunk számára az ergonómia új tudományáról, és gyorsan elküldött a titkárságra, hogy vegyem át az ajándéktárgyat. Vegyes érzelmekkel távoztam, megállapítottam, hogy végre láttam működés közben forgószéket.
Akkor egy felszabadult nevetés sokat használt volna. Mármint neki is. Mert nekem használt. Amikor negyedfél évtized múlva egy friss újságíró-jelölt felvételre jelentkezett a Krónikánál, oldalvást lehajolva egy alsó polc elérése reményében úgy kiestem a forgószékből (szintén főszerkesztő-helyettesként), hogy alig tudtam visszaállítani tagjaimat a természetes állapotukba. Nem is tudom, a fiatalember mitől jött jobban zavarba: attól, hogy leestem, vagy attól, hogy szinte nevetőőgörcsöt kaptam.
Az öregnek ígért cikkből nem lett semmi. Lehet, hogy amikor ő a könyvszekrénnyel találkozott, noha velem volt randevúja, igazából én sem tudtam volna nevetni. Mégis inkább azt hiszem, hogy az életben sok minden humorérzék kérdése.
Balogh Edgár huszonöt éve halott. Biztosan tudom, hogy mikor az igazi Nagy Szerkesztőségbe majd megérkezem, felismer, és mosolyogva megkérdezi: – Te vagy az, fiam? És azt a nevetést hallanák utána…