Közel kerültünk egymáshoz. Mi albérletben egy kertes házban telepedtünk meg a Lemeni utcában. Asztalosék valamivel arrébb, a Szamosra rúgó keresztút sarkán egy egész házikót laktak, s hol Pista, hol a felesége az ablakunk alatt ment be a városba vagy jött hazafelé. Az ismeretség még Brassóból kelt, oda járt be a Piliske alól 1939-ben a már feltűnt író az Elmondja János kéziratával az Erdélyi Enciklopédia írócsoportjához, s hogy visszatért családjával Kolozsvárra, ahová fiatal házasokként Rebivel mi is költöztünk, felújult a barátság. Nem minden árnyék nélkül. Egy félreérthető aradi interjú egy időre Asztalos István ellen tüzelte a munkásoldalt, felelősségre is vontuk az Erdélyi Magyar Szó hasábjain, s jó néven vettük, hogy megnyugtatólag válaszolt. De ez valamivel előbb volt, még 1940 márciusában, s az én asszonyom csak májusban került fel abba a nagy hodály északos szobába, ahol Józsa Béla csavarta be ünnepélyesen az első villanykörténket és Nagy István rakta össze a kölcsön kapott ágyat. Na, sokkal különbül nem álltak Asztalosék sem, egyenrangúan szoktunk össze. Valami különbségek persze fennállottak, de ezekből is nőtt az összetartás. Én amolyan stiláris ellenőrnek számíthattam, némi tanáros bogarakkal, ő viszont mégiscsak a szépíró volt, az író, a jövendő nagyja.
Szóval: én lelkesen olvastam még kéziratban az Erdélyi Helikonban és a Korunkban egyaránt helyet találó karcolatokat, novellákat, bepillanthattam az Újesztendő készülő fejezeteibe, ő pedig egyenesen megsértődött, amikor feleségemmel átvettük a magyar nyelvtant és stilisztikát, hogy tájszólásából irodalmi nyelvre térjen s ezt a kis házi kurzust nem ővele együtt kezdtük.
Furcsa, baljós feszült nyár volt az.
Másutt már robbant a világ, s nekünk is készülődnünk kellett, ahogy csak lehetett, valami jobbra, bizonyosabbra. Ilyesféle céllal verődött össze Asztaloséknál az a társaság, melyre aranyló ködön át úgy emlékszem, mint Délszigetre, meghitt beszélgetésekre, vitákra, szimpozionszerű eszmecserékre kint, messze, valahol az óceánon. Benedek Marcell regényhőseihez hasonlóan valóban mi is a magyar irodalmat vettük át, nagyokhoz fordultunk, klasszicitást, népiséget, humánumot osztottunk, s ezekbe a szép képzeletbeli távlatokba raktuk be a magunk sorsfenyegette és elkisebbedett dolgait. A mi két kis családunkat különben a munka is összekötötte, már ameddig. Feleségem levetette a székely rokolyát, amelyben Kolozsvárra érkezett, felvette a „német ruhát”, ahogy akkor a városi öltözéket nevezte, s beszegődött a szövőgép mellé a Schull-féle kendőgyárba, ahol Rozália, Asztalos Pista húga, már régebbről dolgozott. Mesterük Balla Karcsi volt, jeles szövőmunkás, akinek azonban minden ambíciója az írás volt, s ezen a réven szoros barátságba került Pistával. Érthető, hogy családias összejöveteleinkről ők sem hiányoztak, Karcsi és felesége, Berta, az irodalomszakos tanárjelölt. S ide szokott az egész Enciklopédia-gárda is, mármint a kolozsváriak, tehát Nagy Pista a feleségével, Jordáky Lajosék, no meg az ádáz baráti kritikus és vitafél, a sorskérdéseinket legmélyebbről felhányó Szabédi László, bár ő más társaságokba is elnézett, s következetesen sehol sem kötelezte el magát.
Ünnep volt, ha beállított a társaságba Brassai Viktor is a feleségével, Becsky Irénnel: ilyenkor elhallgatott az irodalmi ricsaj, a politikai szóváltás és a fel-fel-csapó népdal-gajdolás, csönd támadt, s mint mágikus szeánszon, megelevenedtek holt költőink. A versmondó mély hangja betöltötte a kis szobát, ahol egy kancsó vörösbor, egy tál csöröge és cseresznye vagy barack szertartásosan várta az esti kimerülést. Minden falat szent volt, összébb vonta a kört, ám ha megérkezett Józsa Béla, tudtuk, mégiscsak szembe kell itt is néznünk a körülöttünk bomló roskadó, őrjöngve tajtékozó látóhatárral.
Ki járt még oda? Ott ül emlékezetemben Kovács Katona Jenő a keserű mosolyával, be-benézett Kiss Jenő a haladó – mert plebejus – katolicizmus ifjú követeként, s megfordult itt Szenczei László is, hogy összemérje egy empirikus-racionalista tényhűség pallosát a mi lázongó érzelmességünkkel. Dehogy is tudhatta, hogy ezek a szombat esti vagy vasárnapi kinyújtózkodásaink nagyon is reális napi munkamenetek mozgalmi pihenőszakaszai. Balla Károlyt feleségemmel s több más elvtársával együtt máról holnapra kitették a gyárból, a katonai cenzúra ránehezedett lapjainkra, megnőtt az illegális pártfelelősség, az együttélés és egyenlőség eszmevilágát minden oldalról kikezdték a nacionalista uszítások. Kint az udvaron lihegve száguldott fel s alá Asztalosék kutyája, ha felugatott, elhalkult a szó, s a gazda kiment megnézni, ki jön.
Nem tudnám már megmondani, hogy az irodalmi felolvasásokon, szavalatokon és stilisztikai vagy tematikai vitákon kívül (mert ez igazán csak egy része lehetett vég nélküli és sokszor izzóan heves szócsatáinknak) mi mindenről volt még szó a kedves kis szobában, ahová szükség szerint a konyhaszékeket is behordtuk, s természetesen azt a zsámolyt is, amelyre Pista rátelepedett, valahányszor írás késztette. Még csúfolódtunk is vele emiatt: becsücsült feleségéhez a konyhába, s míg Manyi főzött, ő tömpe ceruzájával irkalapokra firkálta az első megfogalmazásokat. Nagyon szerelmesek voltak egymásba, különben családilag is kereszteződött a házasságuk, hiszen Asztalos sógora, Román Viktor, Manyi édesbátyja volt. A Délsziget törzsközönségéhez Románék is hozzátartoztak, beleértve a dupla apóst, János bácsit, az állástalan tanítót.
Minden emlékezés egyoldalú, nem lehetek kivétel. Leghamarabb az jut az eszembe, ami engem gyötört akkoriban, s mert gondolataimat megosztó, közlékeny ember vagyok, feltételezem, hogy problémáimmal jelentkeztem ott is, Asztaloséknál. A legszorosabb férfibarátság Gaál Gáborhoz fűzött, nemcsak titkunk, de fenntartásunk sem volt egymás előtt, s amiről ketten tárgyaltunk, azt hoztam el ide is, az írói gyűldébe. Az együttélés történelmi múltja foglalkoztatott bennünket, nagy eszmei ívben Erdélybe érkeztünk, s míg Gaál egy Kristóf-emlékkönyv kapcsán legalább a pozitivista hagyományokat kérte számon az erdélyi történetírástól, én már – egy református kollégistával, a fiatal Lőrinczi Lászlóval – az erdélyi román-magyar-szász együttélés százados dokumentumait kezdtem könyvtervbe gyűjteni, s arra a Cikkre készültem, amely a közös történetírást sürgette, nem sejtvén, hogy ez lesz a Korunk első folyamának búcsúja a bécsi diktátum megpróbáltatásakor.
Hát ezekről az irodalomtörténeti és történetszemléleti kérdésekről szólhattak az én hozzászólásaim ott a vörösbor és csöröge mellett, s mert egészen biztos, hogy a vitatkozásnak soha vége nem volt, folytathattam a témát Szabédi Lacival vagdalkozva hazamenet. Mert az nem történt meg, hogy a felvégről a városon át haza ne kísérjem a Hóstátig, amit ő menten visszaadott, s én újra megismételtem, kiszolgáltatva magamat Rebi szemrehányásainak a kora hajnalig elhúzódó kimaradás miatt.
Asztalos István most volna hatvanöt éves. Élete történetét, irodalmi pályáját többen is megírták, művei újra meg újra megjelennek, egy annak idején meg nem értett darabja, A fekete macska, ez idén illő megemlékezésül Kolozsvárt újra színre kerül, az iskolákban tanítják, szép alapítása, a Benedek Elek Cimborájának nyomába lépett Napsugár, virul és éltet, igazmondása és biztató derűje irodalmi irányt szabott, mindehhez nincs mit hozzátennem. Arra a baráti társaságra, eszmei kisközösségre azonban, a Délszigetre ott az Asztalos-házban, példaadóan nekem illett most visszatekintenem, idézve annyiuk emlékét, akik a jókedvű gazdával együtt immár csak szellemi hatásukban élnek, beszőve mondandójukat nemzetiségi életünk folytonosságába.
Megjelent A Hét V. évfolyama 35. számában, 1974. augusztus 30-án.