Történész mivoltában a konkrét társadalomrajz, politikus szerepében a gyakorlat jellemezte: Nicolae Bălcescu a valóságban élt és gondolkodott, s számára a valóság a népi-nemzeti közélet. Plebejus harcos. A tömegek sorsát vállalja és képviseli, s a népi erők kibontakozásának terét nemzeti keretben, az egységes román állam megteremtésében kívánja biztosítani. Hűsége a dolgozó milliókhoz nem ismer türelmetlenséget más nemzetiségűekkel szemben. Nemzeti állam képletében egyenlőséget hirdet, a forradalmi haladás győzelméért néptestvériségben fogalmaz, nemzetközi szolidaritást vall, ellentéteket hidal át. Nevéhez fűződik két forradalom – a román és a magyar – közös nevezőre hozása Kelet-Európa emancipációja jegyében.
A történészek általában nem forradalmárok, s ha azok, nem mindig vesznek maguk is cselekvőleg részt a történések alakításában. Bălcescu személyiségében azonban elmélet és gyakorlat, történetírás és történelmi szerep találkozik. Ez a kettős egység már ifjú korában kialakul; otthon alkalma van megismerni a nép nyomorúságos helyzetét, a Szent Száva-kollégiumban pedig franciatanára, Vaillant, történelmi összehasonlításaival a román nemzet balsorsára és hősi hagyományaira, a pesti jogtudor, Eftimie Murgu, a közjogi harc fortélyaira, Ion Eliade-Rădulescu, a román irodalmi eszmélkedés apostola, az anyanyelvi kifejezés szép közügyére figyelteti fel. Történész lesz, aki történelmet akar csinálni. Olasz és francia titkos társaságok mintájára alakult szabadságharcos csoportosulásba áll be, s a fejére ezért kirótt börtönbüntetés is a politikust érleli tovább. Komolyabb a második összeesküvés, a Frăţia (Testvériség) megszervezése: a román polgári demokratikus forradalomban ez a kis közösség játssza mindvégig a vezető párt történelmi szerepét. Moldvaiak, havasalföldiek, erdélyiek szellemi törekvései fonódnak itt egybe, mozgásba jönnek a hírközlés és közművelés új eszközei, a népbarát fiatal értelmiség hovatovább közvéleményt formál maga körül. Bălcescu a román hadviselés történeti forrásait tárja fel, megvédi a törökellenes szabadságharcok erkölcsi emlékét hamisításokkal szemben, s tanulmányaiban mélyre ás: a földművelő dolgozók társadalmi helyzetéig a fejedelemségek történetében. Már ekkor belekezd életművébe: Mihai Viteazul călugăreni-i győzelmes fegyvertényét dolgozza fel, kiemelve a fejedelem személyében egy akkor lehetséges román nemzeti egység megteremtőjét, és méltatva románok és magyarok közös szabadságharcát a török hódítókkal szemben. A párizsi tanulmányút és az 1848-as francia forradalmi események átélése a már kialakult népvezér-tudós jellemalakzatát erősíti meg.
Van egy romantikus szemlélet, mely a forradalmárokat szenvedélyes zseniknek, a forradalmakat ösztönkitöréseknek, a történelmi eseményeket természeti jelenségekhez hasonló villanasoknak-robbanásoknak véli. Egyszer tanúja voltam jelentős értelmiségiek meglepődésének, amikor egy kiállítás alkalmával megpillantották Petőfi mindmáig őrzött könyvtárát: benne angol jogászok, francia történészek, német költők köteteit. Élményük a költő korszerű európai műveltségére, tudományos és művészeti felkészültségére utalt. A racionális háttér, a tudatformáló széles körű tájékozottság Bălcescu esetében is kirívó. Hiába tudta be radikalizmusát a burzsoá megítélés utólag az ifjú forradalmár szenvedélyes lelki alkatának vagy éppenséggel testi gyengeségének, börtönben szerzett tüdőbajára hivatkozva, az életrajz kideríti, hogy Bălcescu élenjáró szerepe az 1848-as forradalmakban mindvégig a tudományosan felkészült ember ésszerű cselekvése, szinte számítógép-pontossággal, a célok előzetes tisztázására, a helyzetek reális felismerése és a legmegfelelőbb módszerek alkalmazása szerint. Ma már Petőfi költészetében is nyomon követjük a racionális közéleti ember beméréseit. Bălcescunál pedig a tudományos munkásságában kulcsszerűen adott stratégiából kiindulva érthetjük meg igazán cselekvéseinek taktikai rugóit.
A forradalmi következetességről van szó. Bălcescu nemcsak egyike a néphez szóló, hatalomra jutott stragikusan elbukott 48-as forradalmároknak, hanem az a személyiség, aki a reakciós bojárok ellen vívott harc során egyidejűleg az ideiglenes kormánnyal is szembeszáll, visszautasítva a mérsékelt polgári csoport árulásig menő alkudozásait. A Párizsból hazatért történész-forradalmár a bukaresti utca hős népét, a földért küzdő parasztokat, a teljes demokráciára, nemzeti egységre és függetlenségre törekvő diákságot és értelmiséget képviseli, s bár az islazi kiáltvány megfogalmazásában az ő eredeti szövegét átsimítja, egyházias nyelvezet pátoszába bújtatja egykori tanára, a reformokkal megelégedő Eliade. Azok az írások, melyeket szerzőjük közvetlenül a tömegek felvilágosítására közöl, már félreérthetetlen nyíltsággal a nép forradalmár történeti koncepcióját tárják elénk. Egy írása a forradalom idején a románok jogait magyarázza, megokolva az önállósághoz való fegyveres ragaszkodást a szultáni hatalommal szemben, s ez az írás nem véletlenül jelenik meg éppen Eliade csoportjának meghajlásakor Szolimán basa előtt, a forradalmat felszámoló helytartóság felállítását megelőző napokban.
Ugyanilyen élesen fordul szembe a forradalom lankadó jobbszárnyával a parasztok földhöz juttatásáról szóló tanulmány is, amely a Birtok-bizottságban egyre öntudatosabban fellépő parasztok követeléseit támasztja alá s a bojárok polgáriasodó részét igyekszik megnyerni a földhöz juttatás nemzetgazdasági kilátásai számára. S hogy mindezekben soha sem az elvont tudós szociologizál, hanem a gyakorlati politikus nyilvánul meg tudományos fokon, azt eléggé elárulja Bălcescu meghatalmazotti testülete, mely megbízható agitátorokat küld vidékre, felvilágosítani a parasztságot érdekeiről és jogairól, s rávenni arra, hogy fegyverrel is megvédje a demokráciát.
Mint egész Európában, úgy Munténiában is a liberális polgárok és reformbarát nemesek félelme a tömegek mozgalmától erősebbnek bizonyult az antifeudális célkitűzéseknél, s ez gyakorlatilag a forradalom felszámolásához vezetett. Egy 1850-ben kelt levélben Bălcescu az emigrációból magyarázza meg a forradalom bukásának igazi okát: a benső egyenetlenséget a konfliktust a vezető reformisták és a radikálisok közt. Szerinte Eliadéék „az érzelem és nem a gondolat emberei. Gyakorlati érzékük nincsen. Gondolataikban semmi rendszer, és képtelenek áttanulmányozni a kérdéseket, mielőtt beszélnének róluk.” Ez egyben a radikális baloldal módszerének megkülönböztető kiemelése is. Népből ítélni meg, érezni át, vállalni nemzetet, nemzeti sorsot és célt, ez eleve semlegesíti, s őt kizárja a polgári nacionalizmus szűkkeblű kizárólagosságát, a csak-belterjességet. Bălcescu nagyszerű forradalmár barátjával, Ion Ghica konstantinápolyi román ügyvivővel Havasalföld török és Moldva cári megszállása után a magyar függetlenségi harc felé fordul.
Erdélyi és magyarországi útja, eszmecseréi Kossuth Lajos kormányzó-elnökkel és Batthányi Kázmér külügyminiszterrel, közvetítései a magyar és román forradalmárok közt s Bemhez fűződő tervei nemcsak diplomáciai nagyvonalúságukkal, hanem a nemzetközi összefogás erkölcsiségével is előbbre lendítik a román nemzet ügyét. Páratlan dokumentumsorozat áll rendelkezésünkre erről a közvetítőszerepről: Bălcescu titkos diplomáciai levelezése Ghicával, akit e levelekben Bemmel való mehádiai találkozásától kezdve részletesen tudósít, leírva debreceni, pesti, szegedi tárgyalásait, azok eredményeként az 1849. július 14-én kelt kibékítési tervezetet (Projet de pacification), végül elrejtőzését Avram Iancu segítségével a havason s menekülését álruhában az osztrák és cári ügynökök elől…
Bălcescu felülemelkedik a két forradalom szembekerülésén, kielemzi társadalomtudóshoz méltóan mindkét fél hibáit, s míg egyfelől a magyar kormányzatnak a nemzeti kérdésben elfoglalt merev álláspontját bírálja s a teljes nemzeti egyenlőség mellett foglal állást (osztva a magyar radikális ellenzék álláspontját a nemesi előítéletekkel szemben), másfelől arra törekszik, hogy az erdélyi románság népmozgalmát kivonja elszigeteltségéből, szembeállítsa az ellentéteket kihasználó habsburgi praktikákkal s összeegyeztesse méltányos módon a magyar szabadságharccal, mint az európai forradalom utolsó és legnagyobb megnyilatkozásával. Bălcescu sokoldalú, a korabeli vezető személyeket, magyarországi és erdélyi viszonyokat gondosan bemutató leveleiből Budapesten 1950-ben X. Tóth Zoltán, a magyar–román kapcsolatok hű sáfára, nálunk 1956-ban Kelemen Béla mutatott be szemelvényeket, a teljes magyar kiadással azonban még adósak vagyunk.
Az eszmecserékből Bălcescu egyéniségének megfelelően újra gyakorlat születik. A Szegeden Kossuth, az ő s emigránstársa, Cezar Bolliac nevével jegyzett kibékítési tervezetet maga Bălcescu viszi fel a havasra Avram Iancuhoz. Nem kisebb eredményről van szó, mint egy román légió felállításának elfogadásáról s a forradalmi harc kiterjesztéséről a Kárpátokon túlra újabb román forradalom kirobbantásának reményében. A terv Bem elképzeléseivel találkozik, a bécsi osztrák diákok légiója és a lengyel légió mellett most már a harcban bevált román gerillaharcosok is szabályos katonai alakzatban kapcsolódnának be az egymással szövetkezett császári és cári hatalom leküzdésébe.
Régóta folytak már tárgyalások Avram Iancuval, a felek azonban csak Bălcescu bölcs közvetítésével jutottak eredményre. A „kibékítés” nagyvonalúsága gyors egymás utánban következő események láncolatával jelentkezik. Bem megkapja a kedvező hírt és azonnal végrehajtja régóta tervezett moldvai beütését. Július 24-én Tîrgu-Ocnáról kelt kiáltványa közös harcra buzdítja a románságot mindazok nevében, akik vele „a legszorosabb nép barátsági viszonyban” akarnak élni, s a másnapi katonai napiparancs már jelzi is ezt. Közben Szegeden is beérik a vetés. Szemere Bertalan miniszterelnök előterjesztésére a magyar parlament, melynek tagja Eftimie Murgu vezetésével a bánsági, bihari, szilágysági és máramarosi románság képviselete, megszavazza Európa első nemzetiségi törvényét. Ez Bălcescu szellemében ítéli meg a nemzeti egyenlőség feltételeit s ad igazat a szláv-magyar-román együttélés követelményeinek. A forradalmi hadsereg működési területe azonban leszűkül, s mire Bălcescu az aradi várban augusztus 8-án átadja Avram Iancu válaszlevelét Kossuth kormányzó-elnöknek, a román részről felajánlott közeledésnek már csak elvi jelentősége van. Avram Iancu levele „a magyar nemzet iránt táplált testvéri érzületről” biztosítja a magyar kormányt. És Kossuth ezt az alkalmat is megragadja: utolsó intézkedései közt szerepelnek ezirányú katonai utasításai.
Mindez akkor elkésett. Bem moldvai hadjárata csak alkalmi siker, második román forradalmi tervét, az olténiai hadjáratot Nagyszeben váratlan elfoglalása után sem tudja végrehajtani, Kossuth lemond és Görgey Artúr leteszi a fegyvert Paszkievics herceg előtt. Ha azonban máról tekintünk vissza a történtekre, semmi sem véglegesen, legfeljebb ideiglenesen „elkésett”. Hiszen a dolgok logikája a proletariátus erejével alig egy század leforgása után behozta a késéseket s megnyitotta Kelet-Európa régóta megálmodott emancipációjának immár szocialista lehetőségeit. Bălcescu jelentőségéhez ezt is hozzá kell számítanunk. A modern személyiségrajz nemcsak műközpontú és individuális, hanem a hatékonyság vizsgálata alapján egy életmű történelmi folytatását, ez esetben a beteljesülést is felméri.
Az emigrációban tételeit szedi össze Bălcescu, s szigorúan levonja a levert forradalmak tanulságait. Most már a magyar–román viszonyt sem a magyar forradalomhoz viszonyítva, hanem az egyenlően elnyomottak közös forradalmának új követelményével közelíti meg. Bensőséges érintkezésbe lép az orosz, lengyel, cseh, magyar, román és jugoszláv emigránsokkal s a londoni és párizsi eszmecseréken a történelmi Erdély, a Bánság, a Bihar, a Partium és Máramaros román többsége már az olasz és német egység törekvéseknek megfelelő román nemzeti államkoncepcióban szerepel. Ez a felfogás Kossuth történelmi kereteket őrző Dunai Szövetség-elgondolásával nem találkozhatik, de a magyar emigrációból Kossuth ellenzéke, Teleki László, Klapka György és Pulszky Ferenc tárgyalási alapul fogadja el Bălcescu reális előterjesztéseit. Minderre – az akkori társadalmi viszonyok közt – áll Engels megállapítása: „Az 1849-es vereségek után egyáltalában nem osztoztunk annak a vulgáris demokráciának az ábrándjaiban, mely az idegen országokban összeállt ideiglenes jövőbeni kormányok körül csoportosul. Ez a demokrácia a »nép« gyors és végleges győzelmére számított az »elnyomók« felett; mi viszont hosszú harcra – az »elnyomók« eltávolítása után – éppen ebben a »népiben« rejtőző ellentétes elemek között.” No, de Engels megfogalmazása is időhöz kötött. Bár igaza beteljesült, már a mégis eszményi előképként vagy mai nyelven kifejezve történelmi modellként hat mindaz, amit Bălcescu hitt és vallott, s aminek az idő meghozta a megvalósulást.
Ő még a két dunai fejedelemség közeledését sem érte meg, azt a részleges nemzeti egyesülést, mellyel kapcsolatban Marx már a krími háború idején kimondta, hogy a román nemzet a Dunatájon „jelentős szerepet fog játszani, mihelyt véglegesen rendeződik e területek sorsa”. A történész-politikus sorsa hamarabb eldőlt: harmincéves korában, 1852-ben, társtalanul halt meg idegenben, s amikor Alexandru Ioan Cuza, a fejedelemségek első közös államfője, tizenegy évvel halála után kormányküldöttséget menesztett Palermóba hamvaiért, a kegyeletes feladat teljesíthetetlen maradt. Bălcescu teste örökre eltűnt egy tömegsírban (akárcsak Petőfié).
Műveiben élt tovább. Alapvető tanulmánya, a franciául megjelent Chestiunea economică a Principatelor Danubiene (Question économique des Principautés danubiennes, A dunai fejedelemségek gazdasági kérdése) 1854-ben elismerést váltott ki a neves francia történetíró, Jules Michelet részéről, 1855-ben forrásanyagul szolgált Marx főműve, A tőke megírásához, s 1858-ban Csernisevszkij folyóirata, a Szovremennyik (Kortárs) is ezt az anyagot használja fel a román parasztság sorsáról szólva. Legfőbb munkája azonban – Mihai Viteazul életrajzának négy teljes és egy csonka kötete s a tervezett hatodik kötet összegyűjtött jegyzetanyaga – kéziratban maradt. Annál nagyobb feltűnést keltett megjelenése kereken negyed századdal szerzőjének halála után. Magyarul A románok Vitéz Mihály vajda idejében címmel V. András János fordításában jelent meg 1963-ban. Nemcsak remek szakmunka (225 forrásmunka felhasználásával készült), hanem politikai tett is: a vajda korrajzán túl a szerző saját korának, egy befejezetlen társadalmi és nemzeti forradalom örökségének továbbítása is.
Itt veti fel az együttélő románok és magyarok testvériesülésének demokratikus módozatát, melyet napjainkban a proletariátus új rendszere vált valóra. A híres sorok az 1852-ből kelt negyedik könyv XXXII. fejezetében olvashatók: „A kérdés, amelyet Erdélyben meg kell oldani, az volt és ma is az, hogy kikiáltva az egyetemes polgárjogokat, vagyis az egyéni és nemzeti egyenlőséget, a románok, magyarok, szászok és székelyek keressék meg a békés együttélés módját, és egymással szövetségre lépve alkossanak államot… Nem kétséges, hogy a románok száma Erdélyben minden esetben természetes és jogos túlsúlyt biztosít nekik az ország ügyeinek intézésében… ”
Megjelent A Hét IV. évfolyama 23. számában, 1973. június 8-án.