Huszár Sándor három írása a népművészetről egy sajátos érdeklődés sokszor szűk formai megítélésekbe szorult s felületesen elvetett vagy körülrajongott témáját a korszerű társadalomtudomány rendszerébe emelte. Vallomása egyéni felemelkedéséről az értelmiségi létbe és vonzalmáról egy múltban gyökerező kultúra darabtárgyainak őszinte és keresetlen sejtetései iránt erkölcsileg alapozza meg ama megállapítását, hogy „a népművészetnek, az őt eddig őrző paraszti réteget elveszítvén, nagy lehetősége van az egész társadalom megnyerésére”.
S itt kimondja a bűvös szót, mely menten megtelik feszülő valósággal, amint találó történelmi jelentésére gondolunk. Az európaiságot egyik legnagyobb válsága idején újrateremtő görög-római gondolkozásmód és formakultúra a népművészet mai szerepének is jelképe lehet: a szocialista társadalomban valóban nyílnak lehetőségek arra, hogy a hajdanvolt népi közösségek megnyilatkozási formái egy új közösségi kultúrát tápláljanak eredetiségükkel. Az áttételek kérdésén valóban érdemes „töprengeni”. Itt az ideje, hogy megvizsgáljuk: mi a teendő?
Elsősorban is üdvözlöm A Hét kiállását népiség és kommunistaság nyílt ideológiai-politikai kapcsolása mellett. A marxista tudományosság nem kisebb embere, mint az ízig-vérig leninista Antonio Gramsci sürgette a reneszánsz kezdeti olasz nemzeti elemeinek felkutatását, ráismervén az antik ismeretanyag felszabadító és tudatosító hatására az olasz nemzetté válás folyamatában, s nem hajlunk el a történelmi materialista elmélettől vagy a szocialista politikától mi sem, amikor a szocialista nemzetek és nemzetiségek kialakulása idején a népi hagyatéknak tulajdonítunk történelmileg esedékes jelentőséget.
Joggal beszél Huszár Sándor a népművészeten túlmenőleg egy egész falukutató irodalom és népi tájékozódás társadalmi geneziséről, amikor mindezeknek a század „nagy kommunista megmozdulásain való felerősödésé”-t emlegeti, s igaza van, amikor leszögezi: „a hazai szocializmus pedig már a kezdeti időktől úgy indult, hogy mindent magában egyesít, ami népi…”
Szocializmusunk alapjait a munkásság és parasztság forradalmi szövetkezése vetette meg, s az új közösség fejlődését nehezítik mindazok, akik az eredeti népi kultúra elemeit lekicsinyelve, jelentőségüket fel nem ismerve, kutatóit és híveit megszólva egy rendszerünkbe nem illő üzletiesség kispolgári giccsözönét és divatslágereit terjesztik, utat engedve sznob elidegenedéseknek a közösségi kultúra népi újjászületése helyett. Párthatározataink a honiság realizmusát állítják fel követelményként irodalom és művészet elé, új lehetőségeket nyitva a folklórelemek egészséges kultuszának.
Vajon letűnt korokat akart volna visszavarázsolni a saját kora merevségeivel szembeszálló reneszánsz áramlat? Oktalan kérdés, hiszen köztudomású az ellenkezője. De ugyanilyen helytelen az a feltételezés is, mintha a folklorizmus, a népiség, a közösségi hagyományok elemeinek felújítása olyasmit akarna rögzíteni, ami korunkban szükségszerűen felbomlik és átalakul. Itt is egészen másról van szó, s csak nevetségesnek éreznők, ha valaki a néprajzi jellegzetességek szocialista felszívása és bedolgozása helyett magát a múló termelési módot – a népdallal a faekét – kívánná vissza. És arról sincsen szó, hogy kelet-európai örökségünket és voltunkat vállalva szembehelyezkednénk mindazzal, amit az emberiség számára Európa jelent.
A valóság az, hogy éppen századunk modern Európája tört rést a hagyományos hellén és reneszánsz burkon, nézett szét a nagyvilágban és kapta fel Afrika és Óceánia ősi kultúráját. Gauguin még a múlt századok nyomdokain jut el a jó vadember mítoszához, megrészegülve Tahiti pompás illatán és művészetébe oltva egy letűnő ősműveltség lelki rezzeneteit, míg a Fauves – a művészet „rőtvadjai” – már a francia és általában az európai kultúra valamelyes neobarbarizmusát hirdetik. Picasso gondolati festészete néger szobrok torzításaiból az értelmezésnek a mindennapin átütő valóságát termeli újra, rádöbbentve álom és játék szürrealizmusára… folytassuk? Már nemcsak formákról, hanem a mágikus szemléletnek az életbe való beillesztéséről, fokozott drámaiságról, kozmikus eszmélkedésről van szó minden falakkal szemben, s ahol az új irányzat saját környezetéből vehet át népi elemeket – gondoljunk Diego Rivera és Siqueiros monumentális falfestészetére Mexikóban –, ott félreérthetetlenül megnyilvánul a népiség mai töltetű forradalmi politikuma. Nos hát, mi is abban különbözünk a párizsiaktól, hogy vannak saját hajszálgyökereink, van kötődésünk a szülőföld el nem herdált örökségéhez.
Nekünk a közönséges valóság évezredeken át felgyűlt mögöttességébe, a legrégibb emberi rálátások kincstárába itt és most be lehet még lépnünk, nem kell balladáért, népmeséért, faragásért, szőttesért, dallamért, játékért, viseletért, szokásért a dzsungelbe, Délsziget fűszeres noa-noájáért vadidegenbe menekülnünk. Éppen ezért kerülhetjük el a folklorizmus buktatóit, hiszen mindez még nem csábító idegenség számunkra, nem egzotikum, mely oly könnyen révületbe ejt, hanem saját elavultságunk és felemelkedésünk cseréjének tudatosítása. Egyszerű bizonyíték arról, hogy nem a semmiből, hanem elődeink világából haladunk előre, túljutva önmagunkon.
Az olasz Cocchiara professzor az „örök vadember”-ről írt folklórtörténeti munkájában Constantin Brâncuși műveiről szólva kiemeli a primitív néger és polinéziai élmény összhatását, arról azonban megfeledkezik, ami ennek a gondolati szobrászatnak a hagyományos rituálén túlemelkedő mai jelentőséget ad: megfeledkezik a román szellemi táptalajról, az oltyán etnográfiáról. Ezt ugyan elnézhetjük az olaszfolklór-szociológusnak, nyilván nem járt mifelénk, de hogyan bocsássuk meg a mieink vakságát például a Tamási-kérdésben? Nem először emlegetem együtt a Csodamadár szerelemszabadító szobrának mesterét az Énekesmadár népi drámaszerzőjével.
Tamási Áron tragédiája az, hogy életében nem ismerték fel avantgard-klasszicitásának világrangját, s évtizedes elhallgatás után ma ocsúdunk rá sajátos székely folklorizmusának új kultúrát teremtő modernségére. Farkaslaka százados mélységei nyíltak itt meg új emberségre s hogy az áttörés sikerült, eléggé igazolja hazai magyar irodalmunk megtermékenyülése. A szocializmus lehetőségei közt ebből az eredeti gyökérzetből dúsult fel sajátossá a Forrás-nemzedék neoavantgardizmusa is, Páskándi Gézától Farkas Árpádig, Szilágyi Domokostól Király Lászlóig ma ebben a népi gondolatiságban élünk, nem is szólva azokról – itt Kányádi Sándorra, Sütő Andrásra, Szabó Gyulára hivatkozhatunk, sőt Huszár Sándorra is, bár azt állítja, hogy ő nem ír „népiül” –, akiken át a magyar írástudók mindenkori törekvése szerint „köznépi dalok” emelkednek korszerű tudatszférába és kifejezéstechnikába.
Ami Herder és a Grimm-testvérek korában a német közgondolkozásban végbement, s amiért Kölcseytől Petőfiig és Aranyig, majd Bartókig és József Attiláig a magyar szellemi életben még küzdeni kellett, a népi hagyomány átköltöztetése az újba és nemzetibe tulajdonképpen csak ma, a szocialista életkörülmények közt sikerül, s hogy ez nálunk, a szocialista Romániában, önálló magyar irodalmat lombosít fel, a román néppel együttélő nemzetiség korszerű tudatformáiba szívódva, ez olyan jelenség, mely a népművészet kérdésének megoldásához is kulcsot ajánl. (Egy pillanatig sem állítom, hogy közéletünk rendkívül sok ösztönzéséből ez az egyetlen érvényesül, hiszen már Tamási Áron népi irodalmával egyidőben szikrázott fel munkásíróink új mondandója s értelmiségünk minden gondja-gondolata is, mint ahogyan az újkort sem a reneszánsz görögös-rómaias eszmélkedése teremtette meg, ámde jellemezte, gazdag önkifejtés lehetőségéhez juttatta.)
Ami irodalmunkban már-már kibontakozott, népművelésünkben is folyamatos. Egyes falvakban felújítják és tartósítják a régi szokásokat, felelevenítik a régi táncrendet. Új keletje van a zenei anyanyelv ápolásának, új s újabb kórusok és dalünnepek hírét vesszük. Felújulóban van a népi hímzés, varrottas, újjászületik a hagyományos faragás, ünnepivé válik a népviselet, de mindezekkel a jegyekkel egyidőben jelentkezik az elbomlás, elkorcsosulás, vásárivá züllés, elgiccsesedés tünete is.
Huszár Sándor jól látja a népművészet gazdacseréjének veszedelmeit, felfigyel a faluközösség ellenőrző szerepének megszűntével beállt válságra: a széthullásra egy új, szélesebb társadalmi ellenőrzéshiánya következtében. Amikor tehát tudatos, szervezett tevékenységre serkent a népművészet megmentése végett, egy nevezőre jut mindazokkal, akik kulturális életünkben a néprajz szakembereit mozgósítják és a népművészet korszerű újraalkotását hirdetik.
Fővárosi napilapunk vezéroldalán nemrég megjelent írásában Bandi Dezső, népművészetünk jeles megújítója, művészet és színpadi folklór kérdéseiről értekezve arra hivatkozik, hogy„a művelődés folyamatát… mindig csak egy magasabb szintű modellhez való alkalmazkodás viszi előbbre”, s ezért mind az eredeti népművészet, mind a közösségünket magas fokon újratermő művészi alkotások népszerűsítését sürgeti sajtóban, rádióban és televízióban. Ez a program tulajdonképpen eleve válasz volt mindarra, amit Huszár Sándor rákérdezései nyomán e téren tehetünk és tennünk is kell.
Legelső, legsürgősebb föladatunk e téren a folklorisztika beillesztése mindennapjaink társadalomtudományos körültekintésébe. Néprajzi szakembereink annak ellenére, hogy sokszor magukra maradtak, országos és nemzetközi nevet tudtak maguknak szerezni, s felfedezte őket – páratlan könyvsikereik bizonysága szerint – a nagyközönség is. Éppen csak a közművelődésben nem tudtunk még számukra kellő szerepet biztosítani. Faragó József, Kós Károly (az ifjabb), Nagy Olga, Kallós Zoltán, Almási István és annyi más úttörőnk elismerést váltott ki maga körül gyűjtéseivel és alkotásaival, komoly alkalmat azonban még nem kaptak arra, hogy népművelésünk reneszánszába cselekvőleg is bekapcsolódjanak. Akadémia, tanszék, filológiai társaság, népművelő mozgalom több figyelme kellene ahhoz, hogy igénybe vegyék szaktudásukat, s lehetővé váljék.
Utódaik kiképzése, akár minden művelődési ház és iskola számára. Jelentőségük nemcsak az, hogy a folklóranyag és népművészet múzeumi tárolását és feldolgozását, szóval az állagőrzést biztosíthatják, hanem az is, hogy a kellő nótafák, mesemondók, emlékező öregek egyéni felkutatásával és cselekvővé tételével felkotorhatják a parazsat, életbe szöktetve a helyszínen még mindig hamu alatt rejlő néprajzi értékeket. Mert éppen az ő gyűjtéseik figyelmeztetnek rá, hogy van még sokféle olyan ember, aki a feledőbe menő kincset ismeri s bátorításra tovább is adja.
Fontos itt a bekötések gyakorlása is: lám, míg Kántor Lajos mai irodalmunk balladisztikus elemeit tárja fel, Faragó József éppen Farkaslakára készül, hogy a folklórgyökérzet felől támogassa az ilyen irodalomtörténeti kutatást.
Itt van egy élő példa: a vargyasi bútorfestők és fafaragók esete. Ez az erdővidéki község új szénbányájának köszönhetőleg helyben iparosodott, az életszínvonal emelkedőben, s ráterelődött a figyelem hagyományos értékekre is. Banner Zoltán és Kós Károly könyvei országszerte felfigyeltettek az öregebb és fiatalabb Sütő Béla, Máthé Ferenc Ilonka s mások népművészetére, a Rika Művelődési Egyesület megalakulása alkalmából egyszerre négy érdekes kiállítást tekinthettek meg a vendégek, csupán az ősi bútorfestés iskolájának ma húsz növendéke van – de kellő időben megjelent a bírálat is!
Vigyázat, a sokáig elhanyagolt hagyomány felújulása során itt a mütyürke-veszély, a futó vendégek elromantizáló igénye, a szériagyártásban eltorzul a valódi érték. Cselekedni kell. A megoldás egyelőre az eredetiség megőrzése. Sylvester Lajosék a megye részéről támogatják a vargyasi múzeum kezdeményezését, hivatalos népművelők és muzeológusok bevonásával hamarosan készen is áll a vitathatatlanul legrégibb modellek állandó kiállítása (egyedül a reneszánsz eredetű népi virágmotívumok pazarsága országos hírnevet alapoz meg), s ez kiinduló pont lesz a második lépéshez.
Bandi Dezsőéken lesz a sor, hogy a régiből újat, a valamikori szükségletekhez nőtt eredetiből mai igényeknek megfelelő új művészi formákat, mondandókat, tárgyi jelzéseket teremtsenek. S a harmadik lépés: egy valóban jó ízlésű, igazi közönség megtalálása, hogy hozzáértő rendelések segítségével sajátos művészeti ággá fejlődjék a vargyasi bútorfestők és fafaragók szépszerető készsége. Péter Dezsőnek Máramarosszigeten sikerült a helyi román motívumokat a modern bútorgyártás kellékévé asszimiláltatnia, miért ne tegyen szert hasonló jellegzetességre a jövendő székely bútoripara is?
Hát ilyennek képzelem a választ Huszár Sándor izgató kérdéseire. A népi-eredetit felemelni maivá, újjákölteni népművészek és néprajzi szakemberek, alkotóművészek és az új közönség okos összhangjának megteremtésével. Ne legyen ez a folyamat elzárkózás sem a hazai szélesebb környezettől, sem a világtól, éppen csak tudjuk, hogy ezt mi adjuk magunkból és magunkról a közösbe. Különben is: hol vagyunk már attól, hogy a régi Lükő Gábor módján – ezen a fokon ő maga is túljutott – népművészetünkben „a magyar lélek megváltozhatatlan belső törvényei”-t keressük, hiszen erre a visszaprimitivizáló kísérletre már annak idején, három évtizeddel ezelőtt, megadta Szabédi László a kellő választ Ész és bűbáj címen. A kiszigetelés túlzó álláspontjáról „szász”-nak minősült Kós Károly (az öreg) művészete is, holott éppen hármas kölcsönhatásból, az erdélyi román, magyar és német együttélésből teremtett modern honi sajátosságot.
A mi eredeti magyar népművészetünk e hazában éppen úgy hordozza a testvériség jegyeit, mint a román és a szász: magunkat ápolva is a mindannyiunkéhoz s így a közös szocialista kultúra nagy népi reneszánszához jutunk közelebb.
Magamat tagadnám meg, ha Huszár Sándor kezdeményezését szívem forróságával nem üdvözölném.
Megjelent A Hét 3. évfolyama 36. számában, 1972. szeptember 8-án.
