Mindig jobb a megváltóra, a másikra várni. Valaki majd csak megcsinálja…
Mások hátán felkapaszkodni, magunknak cselekvést hazudva végignézni hogyan nyer teret a hazugság. Szemérmesen meghúzódva a függöny mögül kukucskálva morogni már húsz éve nagy divat.
Nincs program nincs cél, de még irány sem. Senkit nem zavar, hogy a politika önös szereplői miként szennyezik és fodrozzák a felszínt miközben lenyomják a mélybe mindazt, ami tiszta.
Émelygés és zavarodottság uralja a hangulatot. De valahogy legyőzik az érzéseiket, a zsigeri tiltakozást. Mindent lenyelni!
Szomorú látni a hajdan összefogásra képes forradalmi, újítószellemű nemzedékek satnya leszármazottjait, velük együtt élni. Mert mi van ma?!
Az a trend, hogy mások hibáit karikírozva mindennemű megoldás nélkül alázva, lenyomni másokat juthat előre az ember gyermeke. Miközben azt reméli egy gyermeki szópárbajban majd ő lesz a menőbb, a nyerő.
Ezért elismerést és javakat vár. Gyermekek. Felnőttet játszva arroganciát gyakorolnak. „Miénk a vár, tiéd a lekvár!” „Ezt látták, ebben nőttek fel”? Ez lehet mentség?
Választások előtt áll az ország. De van-e választás, vagy csak megosztás?
Ma választási kampány helyett randi tanácsokat osztogat a jelölt, vagy azzal kérkedik, hogy képes egy céges autót egyedül vezetni. A másik vállalhatatlan módon dicséri a számára kijelölt, de láthatóan zsákutcát.
Csalárdság, zsarolás, fenyegetés, zsigeri reakciók sorozata színesíti a hétköznapokat. Kényszerben élni, ez ma az irány.
Ebben a dimenzióban állandó kényszert érzünk arra, hogy válasszunk. Hiszen ez egy duális világ. Minden csupa 1 és 0. Van és nincs, igen és nem. A programot az egyesek és a nullák sorozata alkotja. Ez egy kiszámítható világ. Csak azt nem akarják érteni, hogy egyik nincs a másik nélkül. Mindenki csak egyeseket vagy nullákat akar látni sorozatban. Így a következmény nem igazán tetszik senkinek. Új programozó kell!
Ha nem tetszik az eredmény akkor másként kell csinálni. A nem cselekvés, a kivárás, a hárítás, a flegmaság ezek szerint nem a megfelelő eszközei a kívánt cél elérésének. Vagy az a cél, hogy bárhogy lehet, csak morogni lehessen?
A görögök szerint panta rhei – minden mozog, nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Nekünk mégis sikerült és újra megtesszük, ahányszor csak lehetőséget kapunk.
A gyermekként tartott nemzet, reméljük, nem csak kamaszos lázadással lelkesedik, hanem végre felnőttként, felelősséggel áll ki magáért, kéri a helyét a „családban” és lesz képes új családot alapítani.
Az iskolai abúzust már jól ismerjük és megveti mindenki. Kezelését tanítják. És a hétköznapok abúzusa? Amikor a kormány, a politikusok abuzálják az alattvalókat, a magyar polgárokat? Arra miért nem reagálhat senki másképp? Hiszen ma, akinek elege van a bántalmazásból és felemeli a szavát, másképp reagál, azt megvetik vagy
kivetik, hazugnak nevezik.
Közben mindazokat, akik szeretnék a változást, a tisztább viszonyokat, csak bántani és visszahúzni akarják. Félelem és féltékenység …
Hol van már a magyarság sokszínűsége, amely az összefogásban leledzett. Ereje az önzetlenségből fakadt. Hiányzik valami, mert most csak irigység, ökölbe szorult fájdalom van. Hiányzik valaki.
A messiás, a megváltó, a vezető nem magát nevezi ki, hanem a közösség, a társadalom emeli fel, teszi azzá, melynek útja a cselekvés.
Címkép: Tüntetés a Hősök terén
Forrás: Újnépszabadság
