Weiss Ferdinand, a kolozsvári Zeneművészeti Főiskola kamarazenetanára. Weiss Ferdinand zongorista és mégis kamaramuzsikát tanít.
Hogy miért? Mert ő maga hazai zenei életünk egyik legkiválóbb kamarazenésze, zongorakísérője. Örökké siet, gyakorol, tanít, hangversenyezik, körutazik, vizsgáztat, fellép, azaz napjaink száguldó muzsikusának fárasztó, érdekes, tartalmas életét éli.
– Meg szeretném kérni, beszéljen arról, hogyan vált ilyen rangú zenésszé? Melyek azok a tanulmányok, hatások, találkozások, amelyeket döntőnek ítél ebből á szempontból?
– Gyermekkorom óta rendkívül intenzíven foglalkozom zenével. Temesváron születtem, ahol 17 éves koromig tanulgattam, zeneszerző akartam lenni, aztán karmester, s azután elkezdtem klarinétezni. Mindnek volt értelme, de igazán rendszeres zenei oktatásban Kolozsváron volt részem, és legmélyebb hálával tartozom Halmos György zongoratanáromnak és Sigismund Toduță zeneelmélet-tanáromnak, akik tényleg rendszeres, komoly, kitartó tanulásra fogtak.
– Rögtön kamarazene felé tájékozódott?
– Miután rendkívül gyengén zongoráztam technikailag, persze, rengeteget gyakoroltam etűdöket, technikát, de Halmos György már az elején a dalkíséret és a kamarazene irányába nevelt. Ezelőtt 19 évvel fejeztem be a konzervatóriumot és azóta körülbelül száz koncertem van évente, mondhatom, hogy 1300 koncertet kísértem idáig az országban és külföldön.
– Ez óriási szám, s ha most tényleg nem fordul elő technikai probléma, vagy a zongorázás másfajta akadálya, miért nem lép soha szólistaként pódiumra?
– Nem, nem játsztam szólót soha. Van ugyan a rádiónál egy pár szólófelvételem, de az inkább tanulmány.
– Melyik az a hangzásvilág, pontosabban mi az, ami a kíséretet vagy a kamaramuzsikát megkülönbözteti a szolisztikától?
– Elsősorban alkalmazkodni kell tudni. Sokféleképpen kell jól zenélni; minden partner egyéniség. Az együtt-muzsikálásnak az öröme: mindegyik partnernek az egyéniségét eltalálni.
– Nagyon sok híres kamarazene-partnere volt eddig. Megnevezhetné, kik azok, akik közelebb álltak Önhöz?
– Ruha, Ágoston, Voicu, Szeryng, Ruggiero Ricci, de Vito, Kiss László, az énekesek közül Pantea, Iordăchescu, Piso, Buzea. Most jelent meg Schumann „Liderkreis“-a az Electrecord kiadásában, Martha Kesslerrel.
– Hogyan készül egy-egy külföldi hangversenyre?
– Amíg odajutunk valamely partneremmel, hogy külföldre elmenjünk, az országban sokszor eljátsszuk a műveket, próbálunk. Szóval nem szívesen megyek új partnerrel például mindjárt Londonba. Mert óriási különbség lehet próba és pódiumjáték között!
– Miért?
– A kettő egész más! A pódiumláz magával hoz olyan belső izzást, ami az előadó játékát sokkal jobbá teszi, viszont gyakran sok partner valósággal megmerevedik. Tudja, az első 500 koncert nehéz…
– Hogyha már arról van szó, hogyan jelennek meg a pódiumon, mesélne valamit pontosan arról a munkáról, amely a hallgató számára rejtve marad?
– Egyéni módszerem a következő: megtanulom előbb nagyon jól technikailag a művet, és csak akkor kezdek el próbálni a partnerrel, amikor technikai problémáim nincsenek. Aztán felvesszük a művet. Hogyan készülök például Panteával egy Schubert–Goethe dalestre? Felvesszük a dalt, és aztán három magnóval összehasonlítjuk. Az elsőn vagyunk mi, a másodikon Dietrich Fischer-Dieskau és Gerald Moore, a harmadik magnón mondjuk két másik nagy név. Nevetséges, ugye, hogy ezt használjuk? Nem tudja elképzelni, milyen sokat lehet tanulni!
– Hogyan tudja tapasztalatát és zenészi elveit a tanítványaira átvinni, közvetíteni nekik? Mennyire érdeklődnek a fiatalok a kamarazene iránt?
– Ha összehasonlítom azzal, ami tíz évvel ezelőtt volt, sajnos meg kell állapítanom, hogy akkor sokkal, sokkal nagyobb volt az érdeklődés. Minden óra nagy öröm volt számomra. Rónai Istvánnal, Herbert Ilsével, Péntek Gyöngyivel és annyi más kiváló kísérő- és kamarazenésszel. Ma nincs olyan diákom, akit ez különösebb módon érdekelne. Én azonban dolgozom, gyakorolok.
Megjelent A Hét V. évfolyama 49. számában, 1974. december 6-án.
