Balla Zsófia: „A fény útjai“
Yehudi Menuhin 55 éves korábanzenei tevékenységének ötvenéves évfordulóját ünnepli. Ez alkalomból François Reichenbach filmet készített róla A fény útjai címen, a L’Express és a Le Nouvel Observateur pedig terjedelmes interjúkat közöl.
A két lap egymásnak ellentmondó adatokat is bemutat. Egyikben arról ír a riporter, hogy a nagy művésznek borzalmas gyermekkora volt, a szülők és a zsenialitás zsarnokoskodtak fölötte; a másikban maga Menuhin fejtegeti elég hosszasan, hogy „testre szabott” vagyis a saját mértékére szabott ifjúsága volt. Szüleinek éppen eléggondot okozott a gyerekművész életmódjának megszervezése, ő maga nemcsak hogy nem érezte terhesnek megfeszített munkatempóját (napi nyolc-tíz óra gyakorlás), hanem meggyőződése volt, hogy valamilyen módon minden gyerek így él.
Menuhin szóbeli megnyilatkozásai során is éppen olyan közvetlen és érzékeny, mint a hegedűhangja. Azt sem hallgatja el, ami életének válságaihoz fűződik. Dilemmái között a legsúlyosabb és a legváratlanabb az előadóművészet létjogosultságához kapcsolódik.
Gondolatainak gyűrűző körei: a zene; az előadás sajátos nehézségei; a hangszer; végül az az izgalom, feszültség, amit a zeneszerző a műbe falazott. Ez utóbbi az alkotásnak az a pillanata, amit Menuhin a legfontosabbként jelöl meg.
Szenvedélyesen szeret a zeneszerzőkkel beszélgetni műveikről, lehetőleg akkor, amikor még nem befejezettek, komponálás közben, a létre-jövés pillanataiban. Ha ugyanis valaki ekkor nyer betekintést, maga is részesnek érezheti magát az alkotás folyamatában. „Mert a múlt zenéje úgy áll előttünk mint egy már megállapított igazság, mint a Biblia, mint Shakespeare.”
A nagy hegedűs mintegy negyven éve játssza a Beethoven-hegedűversenyt, de most sem érzi, hogy a szerző rámosolyogna és gratulálna a teljesítményhez, úgy, ahogy azt Bartók tehette meg.
„… Amikor a zeneszerző – még ha mégoly szerény, de valamilyenfajta alkotó – elégedett az eredménnyel, az előadó úgy érzi, hogy van értelme a jelenlétének, ha nem is nélkülözhetetlen, de fontos.“ A zeneműnek nemcsak sikere, de sorsa is az előadón fordul meg. A kottába foglalt zenének csak a létezés lehetősége adott. Hogy milyen ez a lehetőség, az a szerző zsenialitásának kérdése. De hogy az „anyagtalan“ vagyis hangtalan kottakép eljut-e és hogyan jut el mindenkor művészi tudatáig, az a „közvetítő“ mérhetetlen erőfeszítésein múlik.
A konkrét időfolyamat szorítójában alkotódó zene előadása mindig hic et nunc újraalkotást jelent; az előadó részéről a kottaképhez való hűségen kívül, „a már megállapított igazság“ újrafogalmazásán és bizonyításán kívül, állandó, „mindennapi“, éghajlattól, politikától, életkörülményektől, fizikai és lelki állapottól, beállítottságtól és érzékenységtől egyidőben függő, tehát napról napra árnyalataiban változó küzdelmet jelent – a hallgatás, a zenétlen csend ellen.
Megjelent A Hét II. évfolyama 45. számában, 1971. november 5-én.
