Lannert Judit szerint csökkenteni kell a tantárgyak számát és a tananyagot, ez segítene a pedagógushiány problémáján is. „Zsúfolt a tananyag, és ez ellene dolgozik annak, hogy a diákok megtanuljanak gondolkodni. Tévedés, hogy a tényekre nincs szükség, csak kérdés, hogy mely tényekre. Ezen a téren szükség lenne egy nemzeti minimumra.”
Csak azokban az országokban sikerült javítani az oktatás minőségén, ahol a politikai döntéshozók elkezdték kulcságazatnak tekinteni a közoktatást, nem pedig olyan rendszernek, amely magától elketyeg, mert elviszik a hátukon az alulfizetett nők – mondja Lannert Judit, a T-Tudok Zrt. oktatáskutatója, aki szerint a politikának nem szabadna félnie attól, hogy iskolákat zárjon be.
– A múlt héten elfogadott státusztörvény kapcsán leginkább a pedagógusok új munkafeltételeiről szokott szó esni, így például a közalkalmazotti státusz elvesztéséről, az óraszámok emelkedéséről, az átvezénylésről. Ön ki tud olvasni bármilyen hosszú távú szakpolitikai elképzelést ebből a jogszabályból? Mit gondol most a kormány az oktatás jövőjéről?
– A kormány már a covid alatt és most is azzal szembesül, hogy az oktatás megroppant, és nagy presztízsveszteség érte mind az ágazatot, mind az oktatásirányítást. Már nem magától értetődő, hogy van tanár. Nem véletlen, hogy ebben a törvényszövegben megjelennek olyan dolgok, mint az oktatás folyamatossága vagy az oktatás iránti közbizalom. Látják, hogy probléma van, de nem így kellene törvényeket hozni. A jogalkotási kultúra romokban, a szakemberek teljesen kikerültek a törvényhozás folyamatából. Az sem világos, hogy hol, hogyan születnek a törvényszövegek. Közben az oktatás szereplői megfogalmazták kilencpontos reformkövetelésüket, de ezekről nem folyt valódi párbeszéd a kormányzattal. Úgy látom, mindkét oldalon megmerevedtek az álláspontok. A kormány pedig úgy válaszolt a problémákra, hogy néhány hónap alatt erővel átnyomta ezt a 160 oldalas javaslatot egy komplex oktatási reform helyett, amely konszenzust, sok időt és munkát igényelne – és rengeteg konfliktussal járna.
– A törvény elfogadása újabb pedagógusok felmondásához vezethet. Mit tudunk valójában a pedagógushiányról? A szakszervezetek becslése szerint országosan 16 ezer fő hiányzik a közoktatásból. Ön mit gondol, mennyi?
– Még ha valóban csak a pedagógusok három százaléka mond is fel a törvény miatt, akkor is érdemes hozzátenni, hogy a minőségi pedagógusok mennek el, és ez nem mindegy. A pedagógushiány kérdése nem ennyire egyszerű. Azért kell sok pedagógus a rendszerbe, mert sok kis iskola van, és sok a tantárgy. Ha nincs elég pedagógus, akkor nem feltétlenül több kell, hanem a pedagógusok iránti keresletet kell csökkenteni. Ennek egyik módja, hogy csökkentjük a tantárgyak számát, és kevesebb lesz a tananyag. Kisebb óraszámhoz kevesebb tanár kellene. A kis iskolákkal kapcsolatban a 2004-es portugál oktatási reformot szoktam példaként hozni. Ott racionális iskolahálózatot hoztak létre, és ennek része volt, hogy a kis iskolákat megszüntették.
– Ez mekkora politikai konfliktussal járt?
– Elég naggyal. Egy éven át tüntettek a tanárok, százezren mentek az utcára, de a szocialista kormány mögött kétharmados többség volt. Hozzá kell tenni, hogy nem valamiféle ukáz formájában valósult meg ez a reform, folyamatos volt a kommunikáció, korrigáltak menet közben, meg volt tervezve az átalakítás. A kis iskolák tanárai pedig rájöttek például arra, mennyivel jobb nekik a kollégáikkal együtt lenni, akikkel meg tudják beszélni a problémáikat. De a mindenkori kormány Magyarországon fél a kis iskolák bezárásától. Ezért akarják most a tanárokat mobilizálni. Csakhogy a tanárok ragaszkodnak az iskolákhoz. Nagyon nem mobil a magyar tanártársadalom. Ha egy fizikatanárnak nyolc órája van egy kis iskolában, akkor logikus lenne, hogy egy másik iskolában is tanítson, de erre általában nem nyitottak a pedagógusok, inkább gyerekfelügyeletet vállalnak a saját iskolájukban, ami óriási pazarlás. Mégis sok helyen ez van. A tanárhiány nem arról szól, hogy kevés a tanár, ezért sok kell, hanem arról, hogy rettenetesen pazarló a struktúra, és ezt nem tudjuk megváltoztatni, mert nagyon sok ellenérdekelt van. Az egyik legerősebb ellenérdekeltség a politikai, mert a politika fél a konfliktustól, attól, hogy elmondja a kistelepüléseken élőknek: vagy marad helyben a rossz minőségű kis iskola, vagy utaznak egy kicsit a gyerekek, és jó iskolába járhatnak. Ehhez viszont már komplex szabályozás kellene: meg kellene nézni az utak állapotát, bicikliutakat, iskolabuszhálózatot csinálni. Tulajdonképpen egy komplex területfejlesztés kellene. Ezt a tankerületek meg is tudnák oldani, ha kapnának hozzá jogköröket. Ehhez képest mi van? Utazzon a tanár. Háromórányi utazásra kötelezhető naponta, ezért pluszjuttatást nem kap, és nem része a munkaidejének.
– Portugáliában beváltotta a reform a reményeket?
– Meg kell nézni a PISA-eredményeket. Két ország van, amely a kétezres évek óta folyamatosan javul, Észtország és Portugália. Ott az iskolahálózat átalakítása mellé sok továbbképzést is tettek, például az alsós tanítóknak természettudományos alapképzést adtak, hogy át tudják adni a gyerekeknek azt a szemléletet, amelyre a felsőtagozatban építeni lehet.
– Most melyik oktatási rendszerhez hasonlít a magyar?
– Struktúráját tekintve egy középeurópai, hierarchikus társadalmat leképező iskolarendszer a magyar, amelynek az egyik nagy problémája, hogy nagyon korán szelektál. Ez Németországban és Ausztriában is így van, a régió sajátossága. De a PISA-eredményeket nézve látszik, hogy ebben a régióban is vannak felemelkedő, stabil és leszakadó országok. Mindig Bulgária és Románia volt a sor végén, de Románia szépen fejlődik, Magyarország és Szlovákia viszont, úgy tűnik, lefelé csúszik. Balkanizálódik a magyar oktatás, a bolgár és a szerb oktatási rendszer irányába tart.
– Romániában miért sikerült javulást elérni? Miben más a helyzet, mint Magyarországon? – Például abban, amit az idei romániai pedagógussztrájkok során láthattunk: szervezettek a pedagógusok, 70 százalékuk szakszervezeti tag, és ha kell, kimennek az utcára. A pedagógusok mernek dönteni a saját életükről. Nálunk ez nincs így. Hogyan akarunk aktív állampolgárokat csinálni a gyerekekből, ha maguk a pedagógusok sem azok? Ezzel kellene kezdeni, aktív állampolgár pedagógusokra lenne szükség. Romániában is sok probléma van, például a tanárképzés szerintem nem olyan szintű, mint nálunk. De Románia reflektál a problémákra. Nem kell aranyérmesnek lenni, csak elismerni, hol hibáztunk, és próbálni szakmai alapon javítani rajta. Ez a fejlődés útja.
– A PISA-eredmények folyamatosan romlottak az elmúlt több mint két évtizedben. Mi romlott el az oktatási rendszerben?
– Az oktatásra szánt erőforrások sokat elárulnak. Jelenleg történelmi mélyponton vagyunk: idén a GDP 3,6 százalékát fordítja Magyarország oktatásra, ami nagyon alacsony. 2014-ben az életpályamodell bevezetésével sikerült ezt az értéket feljebb tornázni, mert valamivel több pénzt fordítottak a pedagógusbérekre, de ez is átmeneti volt. Mindig ez történik, amikor a kormányzat úgy gondolja, hogy az oktatás majd elketyeg, az alulfizetett nők elviszik a hátukon. A fejlődés viszont csak ott kezdődik el, ahol kulcságazatnak tekintik az oktatást.
– A PISA-teszttel szemben a PIRLS szövegértési mérésen viszont jobban teljesítettek a magyar diákok, ez nem ad okot bizakodásra?
– A PIRLS fiatalabb korosztályt, negyedik osztályosokat mér, és eléggé tananyagközpontú. Azt a tudást méri, ami a tananyagban szerepel, ezért könnyebben lehet teljesíteni egy olyan oktatási rendszerben, amely szigorúan ragaszkodik a tananyaghoz. A PISA viszont kompetenciákat mér, amelyek a munkaerőpiacon fontosak. Úgy is fel lehetne tenni a kérdést, hogy ha valóban jók vagyunk a PIRLS-méréseken, akkor mi romlik el később? Mi történik nyolcadikra? Egyébként ez a legproblematikusabb szakasza az oktatásnak, ekkor jön létre a korai szelekció. Nincs társadalmi mobilitás, a törzsi társadalom újratermelése zajlik. Már a PIRLS-eredményeken is látszik, hogy nagy a különbség a gyerekek tudása között. Az a probléma a jelenlegi rendszerben, hogy nincs egy hosszú szövegértési, kompetenciafejlesztési szakasz az oktatásban. Ha a gyerek nem tud jól írni, olvasni, számolni, akkor nincsenek meg az alapok.
– Sokat kritizálják az oktatási rendszert azért is, mert túlterheltek a diákok. Ezt kutatóként alá tudja támasztani?
– Zsúfolt a tananyag, és ez ellene dolgozik annak, hogy a diákok megtanuljanak gondolkodni. Tévedés, hogy a tényekre nincs szükség, csak kérdés, hogy mely tényekre. Ezen a téren szükség lenne egy nemzeti minimumra. Milyen ország az, ami még ebben sem tud megállapodni? A lényeg pedig az lenne, hogy tanuljon meg a gyermek gondolkodni és tanulni. Az iskolának az élethosszig tartó tanulásra kell felkészítenie. A magyar iskola viszont úgy gondolkodik, hogy teletömi a gyereket gyorsan elavuló tudással, és úgy gondolja, hogy ezzel kész. A PISA-méréseken már 2003–2012 között is nagyot zuhantak az eredmények matematikából. Egy kutatás során összehasonlítottuk a régió országait, és kiderült, hogy Magyarországon nagyon sok tantárgy van, ezért egy tantárgyra kevés idő jut. Nálunk három matematikaóra volt egy héten, a környező országokban öt. Az is kiderül a PISA-felmérésből, hogy a magyar gyerekek nagyon sokat tanultak az órán kívül, a legtöbb házi feladatuk nekik volt, mégis a legrosszabb eredményt produkálták. Ez azért van, mert a három matematikaóra nem volt arra elég, hogy megtanuljanak gondolkodni. A legjobb eredményt elérő matekos is sokkal nagyobb valószínűséggel alkalmazta a magolást tanulási módszerként, mint a környező országok jó tanulói. Az összevont természettudományos tantárgy, a science például jó elképzelés a felső tagozatban. Elég lenne a középiskolában tantárgyakra bontani a tananyagot, addig csak az alapokat tanulnák a diákok. Csakhogy a science tantárgy bevezetésének korábban éppen a Magyar Tudományos Akadémia volt a legnagyobb ellensége – úgy gondolták, az elmélyült tudás megszerzését akadályozná. Csak akkor kaptak észbe, amikor évente már csak egy fizikatanár végzett az egyetemen.
– A pedagógustársadalom idős és sokszor megfáradt. Ön szerint képesek lennének módszertani megújulásra?
– Nem, de pont ezért kell távlatokban gondolkodni, behúzni a pályára fiatalokat, emelni a kezdőbért. A szakszervezetek nyilván az idősebb munkavállalókat is képviselik, ez a dolguk, de a szakmapolitikának távlatokban kell gondolkodnia, és a pályakezdőket támogatni. Egy oktatási reform lassú folyamat, sok kitartást igényel a pedagógusok, politikusok és szülők részéről – ami azért nincs meg, mert Magyarországon nincs konszenzus.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 28. számának (július 13. – július 19.) nyomtatott változata.
