A kutyaugatásra többször is abbahagytam a munkát, és kilestem az ablakon. Mindahányszor úgy tűnt föl nekem, hogy valami árnyai látok, végül fölálltam és kimentem az utcára: pár lépésnyire tőlem, a hársfa alkonyi és kékre fagyott árnyékában alacsony, mondhatnám törpe férfi állt. Vörhenyesre fakult dokk-köpeny volt rajta, kalapja rozsdás tölcsérhez hasonlított, s borostája úgy nőtt, ahogy az aprószeg szóródik szét és gyűl itt-ott csomóba a banklin, ha közéje hull a kalapács. A férfi egy percig dermedten állt, mint akit valamilyen szándékában megleptek, mielőtt azonban visszafordultam volna, utánam kapott a hangjával:
„Tibi úr… Nem alkalmatlankodnék, de most jöttem ki a szanatóriumból…”
Közelebb léptem, és ekkor meghökkenve ismertem fel egyik fő regényalakom ihletőjét, a pincért. S a megszólításra tétova mosollyal feleltem, mintha a fél ajkam egyszeribe megbénult volna, mert az volt a gyanúm, hogy régóta eltűnt nagybácsim ismét valami trükköt akar kipróbálni rajtam, hogy utána jól röhögjön. „Hagyjuk a komédiázást! – mondtam. – Jól tudod, hogy nem vagyok Tibi úr és hogy émelyedek az ilyesmitől. Inkább gyere be, egy pohár bor mellett mindjárt más hangot üt meg az ember.” Ő azonban ijedten odébb húzódott, attól félt, hogy egy híg fröccsel, egy tányér étellel be akarom tömni a száját, holott ő pénzt akart, pénzt minél előbb, hogy elrohanjon valamelyik kocsmába. Sőt volt valami egyéb célja is, így hát úgy tett, mintha semmit se hallott volna, és maga elé bámulva valahogy nyüszítő hangon nevetett. „Az utcán többen is utánam szóltak, hogy Hektor, Hektor; eleinte nem értettem, miért csúfolnak, aztán a borbély elmondta, hogy Tibi úr írt rólam egy könyvet, és ő mindjárt ide is kölcsönözte a regényt… De ugye az a pincér nem én vagyok?… Szeretném, ha Tibi úr is tanúsítaná, hogy nem vagyok azonos Kis Hektorral… Nekem ez fontos, mert lehet, hogy visszatérek a szakmához, és rühellném, ha hozzám tapadna az a név… Vagyis ha összetévesztenének a regénybeli palival…” Megnyalta üvegcserép érdességű ajkát és bandzsin reám pillantott: „Mert bármelyik történetet vegyük is, bizonyítani tudom, hogy én akkor ott se voltam; vagy ha ott voltam, másként cselekedtem… Mint például a fosztogatás esetében… Igaz, hogy én is beszagoltam néhány házba, de hogy kinéztem volna magamnak egy villát japánkerttel?… És hogy összeírtam volna azoknak a nevét, akik a háború előtt bántalmaztak?… Hogyan is lett volna bátorságom ehhez?… Én mindig örültem, ha ép bőrrel kikeveredhettem a majréből, nemhogy magamra gyűjtöttem volna a bajt… És ha bosszút álltam is, milyen bosszú volt az? Esetleg leköptem valamelyik górét az utcán – ennyi az egész, Tibi úr.”
Szomorúan kétfelé ágazó tekintetében ismét lebegni kezdett a mosoly, mint valami malomárokba hajított pálinkásüveg éjszaka, miközben én szédülni kezdtem a fölháborodástól. „Akkor fejezzük be minél hamarabb, mert rövid az élet! – mondtam suttogva. – Miben segíthetek, ez a fontos!” A pincér összehúzta magán a köpenyt és elnézett a váltam felett. „Állítson ki nekem egy papírt, hogy nem vagyok azonos Hektorral, és ha lehet, kaparjon össze egy kis pénzt… Nagyon szeretném, Tibi úr, ha a szövegbe azt is beépíthetné, hogy sosem látott engem… Ez volna a legtisztább dolog, nem?” Sietve odaadtam a pénzt, amennyi nálam volt, aztán visszarohantam a szobámba, és a gépbe fűzött ív lapon, amelyen novellát akartam elindítani, megfogalmaztam az igazolványt.
Előbb magyarul, aztán románul, s mert az utolsó pillanatban megkísértett az ördög, hogy olyan papírt adjak a pincérnek, amellyel az egész világ előtt letagadhatja magát, angol nyelven is megismételtem, egymás mellé kapkodva néhány szót: „The undersigned hereby certify that oncle I. L. is not identical with heroic of my novel.”
A pincér mohón nyúlt az igazolvány után, egy másik mozdulattal pedig mindjárt lefelé húzta a kezem, és erőszakkal reá görnyedt, hogy megcsókolja. S meg is csókolta volna, ha iszonyodva ki nem tépem az övéből.
De a következő percben már el is tűnt törpe és jelentéktelen alakja, mintha lemerülve a járdaszéli kanálisba, a szennycsatornában folytatta volna útját.
„Íme, és még azt mondják, hogy a művészet utánozza az életet! – gondoltam egész testemben remegve. – Hát mi köze ennek a nyomorultnak a másikhoz, Hektorhoz, aki mindig diadalmas tudott lenni és bohémségében is imádnivaló csirkefogó maradt nagy szerelme haláláig?– Hiszen ezzel a mitugrásszal szóba se állt volna!” És hirtelen akkorát kacagtam, hogy a szomszédok ijedten kiszaladtak a kapuba, mint amikor a mentőkocsi vagy a hullaszállító fogat robog végig az utcán…
Megjelent A Hét V. évfolyama 11. számában, 1974. március 15-én.