Tegnap ismét megpillantottam azt a nőt, akit szerinte egyedül csak én érthetek meg. Az autóbusz kivilágított dobozában úszott sápadt arca. Rosszkedvű voltam, és örültem, hogy az ablak mögül nem láthat engem, hiszen akkor rögtön felrebbenne és integetni kezdene, hogy leszáll az első megállónál, siessek oda. S utána belémkarolva már húzna is magával, s egész este hallgatnom kellene, hogy őt újra kifosztották, és most csupasz lélekkel áll előttem: a hitét, a lelkét rabolták el! S mindjárt cigarettát venne elő fakó táskájából és idegesen kattogtatná öngyújtóját, mint aki száz apró golyót röpít egymás után a fejébe, s végül kimerülten, könnyezve nézne rám: istenem, ha nem beszélhetné ki néha a fájdalmát egy ilyen megértő barátnak, akkor ő . .. ő igazán megölné magát. Az első pillanatban mindig nevetés ingerel, mert legtöbbször oly gyermeteg módon szedik rá ezt az árva teremtést, hogy szinte hihetetlen; de aztán erőt veszek magamon és tanácsokat adok, hogyan óvja magát a szélhámosoktól, tapintatosan, már-már becézőn említem a gyöngéit, amelyek szoknyapecérek hálójába sodorják, ő meg csak néz azzal a hálából kiviruló mosolyával, ahogyan Mária Magdolna mosolyoghatott a megtisztulás reményében, amikor húsa és a lelke egyszerre izzott, és a bujaság összefonódott benne az áhítattal. Ilyenkor néha kedvem volna a lehetőség szerint viselkedni, s annyi végighallgatott szerelmi kaland után gyöngéden végigsimítani a nyakán, az arcán… de a szándéknál mindig megtorpanok. Hiszen ha megölelném, még ha öröme telnék is benne, többé nem lenne, akinek elsírdogálja a fájdalmát, holott neki épp erre az emberre van szüksége. Épp reám, aki tisztának, erkölcsösnek látom őt… És főként: megértem.
Egyébként azt gyanítom, hogy eléggé gyakori az olyan nő, akit egyedül csak én értek meg. És egyedül csak te, barátom. Vagy egyedül csak ő. S higgyétek el, bizalma oly megtisztelő ebben az értetlen világban, hogy kár volna visszaélni vele…
Magjelent A Hét V. évfolyama 5. számában 1974. február 1-jén.
