„Valld be, hogy te is szívesen elcserélnéd a gyermekkorodat egy másikkal, egy boldogabbal. Mert a szegénység megaláz és kigúnyol, és elfordít a naptól, hogy egy vékony karéj sápadt kenyeret bámulj, és önkényesen beletúr a hajadba, és ha lázadozol, megrugdos, a törvény kezére ad, vagy felköttet az első fára. Átkozott legyen a gyermekkorom – mindenestül megtagadom!”
Iszonyodva hallgattam egykori játszópajtásom szavait, de ugyanakkor sajnálkozón és megrendülten is, hiszen látnom kellett, hogy mily gyönge, beteg lélek szól e késői lázadóból; hogy a horzsolásokat, száraz kenyérhéj ingvérző emlékét oly elevenen viseli, mintha örökké csak szenvedett és fetrengett és az egész világ helyett egymaga éhezett volna. Meg se lepődnék, gondoltam, ha hirdetést adna fel, hogy elcseréli fekete gyermekkorát egy rózsaszínűvel.
– Mondd, voltál-e boldog annak idején legalább egy napig? – kérdezte, és hidegen, fürkésző pillantással nézett rám; ez a pillantás fölidegesített, és rákiáltottam: – Hallgass! Én nem osztozom veled ebben a végtelen szegénységben! Én igenis voltam boldog. Sőt, akkor voltam a legboldogabb – ott a semmi mindenség közepén! És arcomat elfödve szinte fölsírtam a régi, de soha el nem múló boldogságoktól; csak épp azt nem tudtam, hogy melyek is voltak azok a percek, amikor a lelkem lábujjhegyre ágaskodva, könnyedén fölért a legmagasztosabb állapotig is. A következő pillanatban azonban mintha csoda történne, hirtelen jelentkezett az egyik emlék. Hallottam, amint zengve visszhangzik a mennybolt, villám szisszen, mint a hegesztőpisztoly kilövellt lángja, és a szélben vízszintesen úszott egy szál margaréta; sziromlevelei gyorsan forogtak, mint egy parányi fehér légcsavar; aztán nagy csöppek fröccsentek szét az út kövén, súlyosan és zajtalanul, akár a langyos madártojások… És ahogy a nap rásütött a vastagesőfüggönyre, füzérenként más-más színűek lettek a cseppek, lilák és okkersárgák, kárminvörösek és gyöngyház-szürkék. Arasznyi rövid nadrágban voltam, mezítláb, napégette felsőtestem már nedvesen csillogott a nyári zivatarban, de a látomástól oly öntudatlan öröm járt át, hogy eszemben sem volt behúzódni valahova. Inkább széttártam a karom, arcomat az ég felé fordítottam, és lehunyt szemmel, mosolyogva hagytam, hogy verjen a zápor. Aztán ennél is jobb ötletem támadt: mihelyt elvonult a zivatar, beálltam egy csatorna alá, amelyből kissé magasról szakadt a víz, ott álltam szétvetett lábbal, sokáig, hiszen valósággal mámorossá tett a reám zúduló eső és villámlás-szagú, égetett cserép-szagú, kovakő-, virág- és istenszagú víz, miközben körülöttem fölizzott ezernyi tócsa, csillogott a fák lombja, és a levegő oly tiszta volt és friss, mint a holnapi boldogság ígérete…
Íme, ha csak ezt az egyetlen emlékemet idézem is fel, döbbenten gondolok arra, hogy például a svéd király vagy egy keleti császár fiaként nem lehetett volna részem e csodás kalandban sem. Hogyan cserélhetném hát el a bárkiével is a gyermekkoromat, amelyből az egész világon csak egyetlen egy példány van?!
Megjelent A Hét V. évfolyama 3. számában 1974. január 18-án.
