A medvehajtóknak mégis csak fegyvert kellene adni – panaszolta az erdőpásztor –, mert ha a vad szembefordul az emberrel, úgy megszedi, hogy nem győzik visszaaggatni rá a húst. Kisbacon mellett is letépett a múltkoriban egy férfit, öt gyermek apját, hiszen csak egy bot volt a szerencsétlennél, amikor a sebzett állat ráment.
De az eset, amit most elmondok, különösebb annál. Negyven éve kerülgetem az erdőt idefenn. Vezértelepen, de hasonlóval még nem találkoztam. Pedig vadászmester is voltam, mégpedig Putnoky grófnál, akinek az volt a mániája, hogy magára csalja a medvét, s csak akkor lője le, miután a mackó pofájába vágta a sapkáját. A szerencsétlenség napján én is mozgósítva voltam, nyargaltam innen oda, nehogy egymásra lőjenek az idegenek, s hogy a hajtás is szabályos legyen; habár, mint említem, fegyverük a hajtóknak nem volt. Noha nem volt, nem volt, délelőtt mégis leterítettek kilenc medvét.
De a baj a tizedikkel jött! Én az út mentén álltam, a szekerek közelében, és épp frustukoltam volna, amikor jobb kézről, a sűrű felől, ordítást hallottam, de nem is ordítás volt az, hanem inkább nyögés, hörgés. Becsörtettem a fák közé csőre töltött puskával és rohantam. Talán még soha életemben nem voltam ilyen rohanásban. Aztán megálltam. Hogyne álltam volna, amikor mindjárt előttem hórihorgas, veres hajú vadász buzgólkodott. Hirtelenében azt hittem, hogy ennek az iparkodásnak a következménye volt az imént az a nagy jajgatás. Nézem mit csinál az istenadta, hát képzelje: a puskája a fának támasztva, ő pedig a filmezőmasinát pergeti! Tíz lépésnyire tőle a medve két lábra állva forgatja mancsai között a szerencsétlen hajtót, akinek olyan a feje, mint a vérbe mártott meszelő, s testének többi része is csak szakadt zsákból előrázkódó eleven hús.
A veres olyan munkában volt, hogy észre sem vett engem. Sőt, kiáltozni kezdett, miközben félkörben ide-oda táncolt a géppel. Nem értettem, mit mond, de mégis, mintha minden szavát megértettem volna, efféléket közölhetett: „Kedves nézőim!… Szemtanúja vagyok annak, hogyan tép szét a medve egy hajtőt!… Ritka nagy pillanatok az olyan ember életében, mint én, aki már nem is tudja, hogy melyik szenvedély erősebb benne: a vadászé-e, vagy a művészé!… íme, most, noha már összevissza marcangolta áldozatát, a vértől, ijedtségtől felbőszült medve még mindig nem ismer izgalmat. Egy lövéssel leteríthetném, de akkor nem láthatnám, hogyan tépi le egyetlen mozdulattal áldozatáról a húst, a lapockától a lábszárig, hogyan koncolja fel… Nézzék csak: most a belső részeket tépi ki… Előbb a beleket, aztán a májat!…”
Úgy megütköztem ezen a szenvedélyes közönyön, vagy hogy is nevezzem, hogy egy perc is eltelt, amíg észbe kaptam. Fölemeltem a puskámat, de abban a pillanatban egy másik dörrent a hátam mögött, és a veres hajú felbukott… Később megtudtam, hogy egyik társa lőtte le… Lehet, hogy a medvét akarta megcélozni, de az sincs kizárva, hogy ő is felbőszült a jeleneten…
Mindenesetre, uram: én örülök, hogy nem estem bűnbe. Megmentett egy másik, ismeretlen ember becsülete.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 50. számában, 1973. december 14-én.
