Harmadik napja kószáltunk a városban – mesélte a barátom. – Madarász, akit ködös útjaimon magammal cipeltem, osztálytársam volt harminc évvel ezelőtt, és emlékszem, mindig a hátsó padban ült, valósággal elrejtőzött a szegénységével meg a félszegségével. Tízóraira hozott kenyerén úgy virított a csipkeíz, „mintha a táskában pirost tinta ömlött volna rá. Mentünk egyik kocsmából a másikba. Néha sírtam és italozástól lefulladt hangon nyilatkoztam ki, hogy a világ rossz, s hogy meg kell váltani; aztán feleségül kértem egy kissé púpos, hosszú karú tündért, csupán azért, mert úgy mosolygott rám a söntés mögül, mint aki már rég vár engem; a vasúti restiben átöleltem egy parasztot, és tanácsot kértem tőle eljövendő életemhez, hiszen a tiszta és bölcs népet láttam benne; de mielőtt begördült volna a zsibói csirkevonat, a bácsika kiitta poharából, a konyakot, amelyet én rendeltem neki, vállára emelte átalvetősét, s valami olyasmit mormogott, hogy minden háznak megvan a maga keresztje, s jobb ha mielőbb lefekszem. E csalódásokért azonban kárpótolt a hajnal, amikor a járdán lépdelve vöröses fény rezgett félig lehunyt pillámon és beszívtam a nedves por szagát… „Látod, ez a boldogság! – mondtam Madarásznak, ciki vékony lábain szótlanul kullogott mellettem. – Jónak kell lennünk, csak a szeretet válthatja meg a világot – tettem hozzá rekedten, mert megkísértett az ismert tolsztoji érzés. – Igyál, barátom, amennyi beléd fér, nálam a pénz nem számít!” S megint bementünk a legelső kocsmába, amelynek épp előttünk szaladt fel a redőnye. De ezúttal, alighogy leültünk, a mindig szótlan és félénk Madarász felém fordította sápadt, elnyűtt, borostás arcát, és halkan motyogta: „Ne haragudj, de ennék valamit… Hiszen három napja nem ettem… Rendelj nekem két mititéjt…” És ekkor furcsa dolog történt velem. Dühösen, szinte ellenségesen néztem rá. Egy pillanatra ismét elém tűnt a téglavörös hecserlilekváros kenyérdarab és a három napig tartó illúzióból hirtelen visszazuhantam a valóságba. Már-már szédült lettem: a fölindultságtól; azt hittem, mindjárt megütöm, ököllel csapok abba a horpadt és örök hálától derengő kutyaképébe, amely a magam nyomorúságára emlékeztet. „Mit óhajt az úr?! – kérdeztem olyan hangon, hogy a söntés mögött is meghallják. – Nem elég, hogy három napja itatom, még meg is akar vágni? Hát nem, uram, nálam ez nem megy… Szíveskedjék azonnal fölállni az asztalomtól!” A nyomorult úgy ódalgott el, mint a mustos hordóból szabaduló macska, én pedig fölállva vertem az asztalt, és még utána üvöltöttem. „Két mitititéjt mustárral, mi?!… Két mititéjt, az anyja jóistenét!… Ezért itattam, ezért vertem el vele a százasokat?!… Ó, a gazember csak még egyszer kerüljön az utamba.” Az emberek összeszaladtak a kocsma előtt, de én egyre csak ordítottam. Te érted ezt?… kérdezte a barátom ijedt szégyenkezéssel, aztán sóhajtott és félrefordult… – Kétségbeejtő, hogy mik történnek néha az emberrel…
Megjelent A Hét IV. évfolyama 44. számában, 1973. november 2-án.
