(Mikrorealizmus) A Fellegvár alatt, egy vedlett és valószerűtlenül magasan fekvő házacska ablakán fehér hajú vénasszony hajol ki és rövidlátó hunyorgással figyeli a járdát; keze mint két száraz madárláb, idegesen ugrál az ablakpárkányon, ráncos szája gubancba gyűl az erőlködéstől: „Halló, elvtárs! Halló! Úrfi, kérem… Úrfi!… Csak egy pillanatra, nagyságos úr!” Egy-egy percre reményvesztetten eltűnik a szoba zavaros homályában, aztán ismét megjelenik, és a kezei megint zörögni kezdenek a bádogszegélyen: fejét oldalt dűti, hallgatózik: „Halló, jár odalent valaki?!” Már alkonyodik és alig látni gyalogjárót az utcában; de ha erre vetődne is néhány ember, nehezen hallaná meg a halk rimánkodást, mert a gátról lezúduló víz elnyomja az anyóka hangját. Én is véletlenül figyelek fel rá, megállva átellenben a Szamos korlátja mellett, s egyre izgatottabban nézem, mit kíván ez a százesztendős nénike a világtól. Kéregetésről aligha lehet szó, állapítom meg, hiszen még a fémpénzt is nehéz volna fölhajítani oda a magasba, mindjárt utána látomásként suhannak át előttem a rémítő lehetőségek: bizonyára az élete párja haldoklik a háttérben valami színehagyott vén díványon… esetleg rábíztak egy kisgyereket, aki beesett a vízzel teli kádba… de az se kizárt, hogy a testvére vagy a kovártélyosa épp az imént akasztotta fel magát a kamrában vagy a vécéajtó mögött, és ő tehetetlenül hallgatja az öngyilkos rugdalózását… Gyerünk hát föl hozzá! Lehet, hogy már ez a találgatás is jóvátehetetlen mulasztás volt! Inkább azonnal oda kellett volna rohannom! Pár másodperc múlva ott állok a ház mögött, a tornácon, és mindkét öklömmel kétségbeesetten verem az ajtót, s mint afféle rossz idegzetű ember, ordibálni kezdek: „Mi történt, az istenért, mi történt?!… Nyissa ki azonnal az ajtót!” Csend van odabenn, ijedt csend, aztán a vénasszony óvatosan hátranyitja az ajtót; bal kezében szakadt harisnya. Peregnek a könnyei, s ő szipogva, megbántottan mondja: „Már azt hittem, nem jön senki… Pedig reggel el kell indulnom a nyugdíjhivatalba, és nincs, aki cérnát fűzzön, lelkecském, a tűbe…” S ezzel elém tartja, mint foszlott és elnyűtt életét, a fél pár harisnyát…
(Z. K. naplójából) Régi meggyőződésem, hogy az írók csupán a hatásért beszélnek szürke hétköznapokról. Hiszen oly szívsorvasztó az, amikor Cronin éjszakás nővére így ásít: „A lét pusztaság, megszakítatlan sivatag, amelyben egyik homokszem olyan, mint a másik.” Ugyan, kérem! Az élet sokkal változatosabb, és ha nem majszolhatjuk el mindennapi örömünk vékonyka szelet kenyerét, élményt kínál még a gyász is. Ma például temetésen voltam. Én mondtam a búcsúbeszédet a munkatársak nevében, de csöppet sem rázott meg az eset. Közepes képességű, rigolyás hivatalnok volt a kollégánk. Ezt a jelentéktelen életet azonban igyekeztem a jelentőség fényébe állítani, és épp ezért jólesett volna, ha elföldelés után valaki odalép mellém és mond pár dicsérő szót a halotti búcsúztatómról… De nem így történt, és én Máriába karolva unottan ballagtam alá a Házsongárdból. A főtéri vendéglő teraszán lehúztam egy korsó sört, s már el is felejtettem a temetést, amikor a feleségem reám pillantott és így szólt: „A gyászbeszéded nem volt rossz, de megfigyeltem, hogy röviden ejted a hosszú magánhangzókat.” Azt hittem, fölhabzik az agyam. „Micsoda?! Engem tanítasz magyarul beszélni? – sziszegtem oda. – És milyen jogon?… Mert két polgárival többet végeztél?… Vedd tudomásul, hogy unom a nyelvleckéidet és téged is unlak, te kékharisnya… te temetőbogár!” Azzal felugrottam és elrohantam. Tíz perc múlva már a sétatér öreg fái hullatták rám árnyékukat, és én úgy éreztem, mintha valaki nedves törölközőket váltogatna izzó homlokomon. De nemsokára a hátam mögül kétségbeesett hangot hallottam, a Mária hangját: „Állj meg, Ádám… ne haragudj!” Volt is eszemben megállni! Kicsörtettem a fák közül, és szaladtam haza. Mária utánam. Cipőjének sarka úgy visszhangzott a mellékutcákban, mint a gépfegyverropogás. Szinte hallottam a zihálását is, s ez még inkább űzött boszszúálló menekülésemben. Majd megtanítalak én! – gondoltam. – Majd végképp elmegy a kedved attól, hogy a szavaimba beleköss! És valami mámoros boldogság járt át, és rikoltozni tudtam voln a fenséges közérzetemben. Íme tehát egy nap élménye – egyetlen napé, amely már-már lezárult a ma szürke és jelentéktelen ember elhantolásával…
Megjelent A Hét IV. évfolyama 39. számában, 1973. szeptember 28-án.