1
Néha csodálkozva nézem, hogy az írók milyen nagy feneket kerítenek mindennek – mondta egy nőismerősöm. – Például az ember eltávolodását a hittől oly aggályos részletezéssel fejtik ki, hogy egy angol tanügyi kiadó is megirigyelhetné. Pedig higgye el, a változás néha minden előzmény nélkül, egyetlen pillanat alatt megy végbe. Íme az én esetem: odahaza már kislány koromtól katolikus nevelést kaptam, és később, miután férjhez mentem, szinte negyvenéves koromig jártam templomba. Egy alkalommal azonban, amikor gyónni akartam, s letérdelve vártam, hogy megszólalhassak, hallottam, amint a sekrestyés odahajol a paphoz, és fojtott suttogással közli: „Főtisztelendő úr, kész a rántotta!” Kis csend volt, porszemek úsztak a vén deszkák között behulló keskeny fénysugárban. Aztán válaszként megszólalt a pap ugyanazzal a suttogással, és a hangjában parányi aggodalom rezgett: „Mondja, kovászos uborka van?” Ekkor hirtelen felálltam. Egy perc múlva már az utcán lépdeltem és nagyon jól éreztem magam. Azóta sem gyóntam és bizonyára nem is fogok le.
2
A hivatalfőnök ragyogó körmeit nézte, mintha apró visszapillantó tükörből figyelné beosztottjainak piszmogását vagy félénk buzgalmát. „Maga mit olvas, Szalma elvtárs?“ – csapott le a fiatal segédkönyvelőre, aki félig kihúzott asztalfiókjában verseskötetet rejtegetett. „Pár sort Rilkétől, az Áhitatok könyvéből…” – hebegte amaz elvörösödve, és sietve visszatolta a fiókot. „Őszintén sajnálom, de le fogom vonni háromnapi fizetését” – mondta a főnök; azzal megfordult, átment a kartotékosztályra, s újra maga elé emelte ragyogó körmeit. „Ugye most is a sporteseményekkel foglalkozik Vajas?” – kérdezte egy dagadt hátú hivatalnoktól, aki ülve böngészte a sportújságot. Vajas még csak föl se pillantott. Válaszként bosszúsan megfricskázta a lapot, majd így szólt: „Képzelje, a CFR ismét kikapott!” A főnök leengedte szép fehér kezét. „Igazán? A fene egye meg. Ez már valósággal botrány. No, olvasson csak tovább, nem zavarom.” Azzal halkan ellépdelt onnan, de egy perc múlva már a szomszéd szobából hallatszott az üvöltése: „Kié ez a Shakespeare-kötet az asztalon?] Hogy kerül ide?!.Ki merészelte behozni?!”
3
Az én dédnagyapám vörös sipkás volt negyvennyolcban… Lőporfüstben rohant az ellenség felé… Akár egy századot is lekaszabolt volna… A mai férfiak viszont elnőiesedtek… Valahogy nyámnyilák, hiányzik belőlük, a szilajság… Egykettőre betojnak… Apropó: a Jencikétek ismét állás nélkül cselleng?… Hát sosem jön meg az esze szegénynek?… Nem tudja befogni a száját?… Miért felesel a főnökeivel?… Miért nem húzza meg magát?… Ahelyett, hogy igyekezne a kedvébe járni a feletteseinek, a gyűléseken durván odamondogat, mert ugyebár neki az igazság a fontos!… Na ha az a fontos, hát igya a levét… Különben is, kár ezen bosszankodni… Ilyenek ezek a mai férfiak… Nem férnek a bőrükben…
Megjelent A Hét IV. évfolyama 36. számában, 1973. szeptember 7-én.