Mikor Vannai a szökőkút-pályázaton megnyerte a jeligés versenyt, néhány barátját meghívta a kocsmába:
– Mindenki azt kérhet, amit akar – mondta. – Lehet Henessy is!
És repedezett körmei között felizzott a cigarettavég; a három fiatal festő meg a fafaragó szobrász annyira meglepődött, hogy szinte nem is mozdult, csak nézte Vannait: nézte azzal a titkolt zavarral, amely csupán a sajnálkozásban vagy a lenézésben tud lassan föloldódni.
Amolyan élhetetlennek tartották.
Évek óta hallgatták érdekes művészeti fejtegetéseit, de tudták, hogy rendkívüli tehetsége ellenére is alig dolgozik valamit; még nem hallottak a győzelméről és egyelőre inkább sajnálták a nagylelkűsége miatt, amelyben ugyancsak valamiféle könnyelműség nyilvánul meg. De nem is így egészében szánták, hanem külön-külön minden tartozékával: kurtára növesztett és mégis borzas szakállában kekszmorzsák bújtak meg, háromnegyedes viharkabátja fakószürke volt, mint a Szamos palás martja.
De még a hangját is szánni lehetett, ez is színehagyott volt és rekedtes, s ha rendelt valamit, piros szemének a mozdulatával is meg kellett támogatnia a kérést, s utána szinte aggódva várt, hogy a pincér vajon megértette-e őt; a fafaragó szobrász el is nevette magát, amikor Vannai megkérdezte a főúrtól, hogy nincs-e valami „finumabb” cigarettája.
– Miféle díjról beszéltél? – kérdezte később. – Valami szökőkútat említettél, nem? – Aztán a pincérhez fordult:
– Egy fél vodkát! Ami biztos, az biztos!
A három festő viszkit kért: megsejtették, hogy a szobrász nem tréfál és jókedvében talán még ebédet is fizet; nem szóltak hozzá a szökőkúthoz, hagyták, hogy a fafaragó beszéljen és a maguk szótlanságában bebiztosítva érezték a fogyasztást.
– A szökőkút nem csak dísz, barátaim, ó nem! – mondta a szobrász. – Nem egyszerű csobogás és nem játékos ív. Nem a tizenhetedik vagy a tizennyolcadik századi franciakert fő ékessége . . . Még csak nem is a mai népkertek megszokott tartozéka . . .
Kortyintott a konyakból és lehunyta a szemét, de a tekintetéből áradó vörösség még ott lebegett a poharak felett, mint valami derengés; legalábbis így érezte az egyik festő, aki a kedvese fénykép ét barackszínű tornaingére tűzte.
– Nem abból indulok ki, hogy földünk négyötöd részét víz borítja – folytatta a díjnyertes szobrász – hanem épp az ellenkezőjéből: a vízhiányból . . A világ tikkadt és szenved . . . És ez nem túlzás, hiszen atommeghajtású szűrőberendezéseket állítanak fel a tengerpartokon és jéghegyeket úsztatnak le a Déli-sarkról. . . De szomjas a világ jelképesen is, csak még nem tudja, mire.
Épp ezért én csöppekben mérem majd nekik a vizet, hogy megbecsüljék és a környezet olyan lesz a szökőkutam körül, mint a sivatag… Az emberek azt fogják érezni, hogy ezer síró korsós lány tépi egymást kibomlott mellel és véresre karmolt arccal ezen a pár négyzetméternyi helyen, hogy megmeríthesse edényét…
Az éhség közönséges és megalázó a szomjúsághoz képest; aki a vízre áhítozik, ha lesz még benne lelkierő, tapasztalni fogja, hogy a legmagasabb fokon szenvedi át a létet: hogy egy pillanatra megnyilatkozik előtte minden nyomorúsága és minden nagysága is: hogy hallja, mily kétségbeesetten tudnak ordítani az elemek egymásért a kiegészülésre… Mély szakadékok nyílnak meg előtte, vízfalak dőlnek egymásra, érzi az édes és üdítő szénsavak páráját, de amikor utánakapna, már csak tátog és reszket és fölnyújtja a kezét a magasba, amerre elillant a viz a földről; aztán elbődül és zokogva lerogyik. Sírtatok-e már szomjúságotokban? Mert én sírtam… Nincs ennél iszonyúbb érzés!…
Kihevült, izzadni kezdett; a társaság azt hitte, hogy berúgott, de a szobrász akkor a barátaira nézett nagyon őszintén és nagyon lelkesen a nagy piros szemeivel:
– Éjjel a szökőkút alatt alszom… ő az én megmentőm. Vége a kalandoknak. Vége az én facérságomnak!… Tizenötezer lejt kapok csak pályadíjként és nyolcvanat a kivitelezésért. Ha szájbaütöm ezt a kis munkát, öt évig nem fáj majd a fejem…
Kifizette a társaság fogyasztását és felállt; alig ivott két-három fél decit, de valahogy a saját szavaitól csiccsentett be. Szeretett volna egyedül maradni ezzel a jóságos mámorral, de aztán hirtelen meggondolta magát: becsomagoltatott egy üveg konyakot és szinte rimánkodott a fiúknak, hogy menjenek vele a műterembe.
Kocsiba ültek és elindultak.
– Mert nem az a fontos, hogy reggeltől estig vésse az ember a követ, mint egy rab – mondta a szobrász kissé kétkedőn elterpeszkedve, mint az ünnepelt, aki máris hallja az álmélkodó megjegyzéseket a szökőkút közelében. – Addig kell spekulálni, amig a művész egyszer megfogja az isten lábát… amíg megsejti, hogy egy adott pillanatban mire is van szüksége a jónépnek.
Hirtelen elhallgatott, mert valami nekicsapódott a kocsi orrának; aztán tompán kongani-recsegni kezdett a karosszéria és a lámpák fénye valahogy gyanúsan magasról verődött vissza; majd egy vízszintesen mozgó fa súrolta végig lombjával a jobboldali ablakot; a sportinges festő nyaka rémülten előrenyúlt az ülés fölött:
– Mit csinál, ember? – ordította. – Belehajtott a folyóba?!
A kocsi elakadt; a sofőr kínlódva hátranyomta az ajtót és kilépett. Már derékig állt az árvízben.
– Szálljanak ki, emberek! – hadonászott. – Szálljanak ki!… Nem látják, hogy szembe jön velünk a tenger?!
És kétségbeesett mozdulattal belevetette magát a szennyes, örvénylő áradatba.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 10. számában, 1973. március 9-én.
