Arghezi
Nyelvészeti katedrája volt egy görögkeleti székesegyház főoltára mögött, ahol ajkára szorított ujjal, suttogón tanította tökéletes beszédre a szenteket; a szavai súlyosak, mint a kőoszlopok, észrevétlenül fonódnak egymásba, akár egy kovácsolt kapu díszei, és hűvös tömjénillat leng körülöttük; gondolatainak aranykupolája messze ragyog az értelem fényében.
Dsida Jenő
íme mily szép már díszes kezdőbetűje is e versnek! – szólt az olvasó, és a tenyere, melyen a kötet feküdt, gyöngéden remegett. – Oly finoman metszett és mégis oly feszes, mint maga a költemény – folytatta párás tekintettel, amikor az antikvárius szemüveget cserélt, és közelebb hajolt: – De uram, ön a betűvésnököt dicséri, pedig az iniciálé alighanem a költő hajaszála!
Horváth Imre
Sosem fogjuk megtudni, hogyan sikerült áthoznia Európába több száz kolibrit és életben tartania őket; csak azt látjuk, hogy egyenként felröppennek előttünk e dongónyi csodák, mindenikük más-más színű, pávafarkot vagy menyasszonyi fátylat visel, csőre piros, lila, néha okkersárga, s miközben szállnak, egy pillanatra mindenikük mögött megcsillan a tenger: talán emiatt kísért úgy bennünket a pikkelyes távolság, ahol a bölcsek ülnek valami kék kövön, és a semmibe lógatják meztelen lábukat.
Megjelent A Hét III. évfolyama 15. számában, 1972. április 14-én.
