G.-ben olvastunk fel, külföldön, egy csodás ősi városban – mondta a barátom. – Ily gyönyörű, arányosan kiképzett barokk főteret még sehol sem láttam. Mikor kiléptünk az Aphrodité kávéházból, hogy felkészüljünk a költői estre, szőkés fiatalember lépett mellém. Velúrkabátot és halványsárga, finom szövetű nadrágot viselt.
– Sajnos, a szállodában nem tudtunk szobát biztosítani – mentegetőzött. – Elleptek bennünket az olasz turisták. Így hát szíves engedelmeddel, téged én stoppoltalak le.
Azzal átvette kézitáskámat, a csomagtartóba tette, majd betessékelt a kocsiba. Épp akkor a templom háta mögötti dombon megszólalt a zenélő óra, amely malomkeréknyi fehér számlapjával messze virított a magasból és egy Mozart-etűd akkordjait hintette szét, mintha apró üvegharangok csilingelnének a házak felett.
Miután elhelyezkedtem és behúztam az ajtót, még hallottam a törékeny, gyöngéd hangokat, aztán hirtelen mindent elnyomott a megugró kocsi motorjának zaja. Két-három perc múlva, alighogy kijutottunk a város központjából, az volt az érzésem, mintha valami mezőre tévedtünk volna, de aztán észrevettem, hogy lombbal teleszórt keskeny úton haladunk, s hogy amolyan kertvárosban járunk.
– Te Juhász Sándor vagy, ugye? – emlékeztem vissza bizonytalanul a bemutatkozásra.
– Alexander von Juhász – mondta ő úgy, mintha a névvel együtt egy kis németes komolyságot is magára vett volna. De megérezte, hogy költő előtt mégsem illik így megjátszani a fontos embert és idejében elröhögte magát. – Ne lepődj meg rajta.. Ezek a sajtevők másként nem veszik be az idegent, csak ha megsejtik benne a lerohadt előkelőt…
– És téged már bevettek ?
– Ó, igen! – a cigarettájával legyintett. – Hamar rájöttem a dürgésre. Mindjárt átláttam, hogy ezt a kis von-t nagyon is fontos lesz odaragasztani a nevem elé, és egy kis korrektúrával posszibilissé tenni a Juhászt. Mert az első hónapokban nagyon ráfáztam a sompolygásra…
– A változtatás mit hozott?
– Az én esetemben milliókat. Apósomnak cipőgyára van, ötszáz munkással dolgoztat. No persze, a vagyon egyelőre az övé, de a feleségem az egyetlen örököse. Úgyszólván a vízből halásztam ki, amikor a flammo idején odaszegődtem segédnek egy úszótréner mellé. Bekeveredtem Helga társaságába – a többi magától jött…
– És mondd: hogy kerültél ki ide?
– Én?… Természetesen forradalmárként.
Arcát fölfújta, háta nekiteszült az ülésnek. Amit mondott, azt a jelzőt oly súlyosnak és fontosnak találta, hogy egyebet nem is szólt, amíg meg nem álltunk egy repkénnyel befutott, magas földszintű, szürkehomlokú villa előtt
– Parancsolj, kérlek… Egyelőre itt lakunk, de már épül az új villánk… Tavaszra megkapjuk… Mielőtt beléptem volna a fürdőszobába, már hátamra borította puha frottírköpenyét, aztán bekapcsolta a Braun villamosborotvát, tett-vett, udvariasan mutogatta, hol mi van, és mi hogyan működik. Tisztálkodás után az ebédlő szelíd félárnyékában várt a terített asztal, és előkerült az asszonyka is, aki javarészt szótlanul forgolódott körülöttünk, hiszen egy szót sem tudott magyarul. Németes komolyság lebegett a bajor porcelánok, ezüst evőeszközök fölött.
Később fényképeket cseréltünk, hogy érdeklődést mutassunk egymás családja iránt. Egyetlen kislányuk a nagyszülőknél volt, én pedig megállapítottam, hogy a papára hasonlít, ami Von Juhászban parányi hálás mosolyt lobbantott fel, amely azonban félénken ki is aludt, mielőtt bevilágíthatta volna szőkés arcát. Közben minduntalan odaszemtelenkedett egy mosottszőrű puli, szolgálva leguggolt a gazdája mellé, vagy a kerevetről egyenesen a vállára támaszkodott két elülső lábával. Juhász ilyenkor tréfásan erélyes német szóáradatot eresztett meg, amitől kissé zavarba jöttem, mert hirtelen azt képzeltem, hogy ez a vándor Sándor bizonyára a pulival együtt házasodott be, s ő vette rá a kutyát, hogy igyekezzék alkalmazkodni a körülményekhez, vagyis nyelvileg képezze át magát, úgy, mint ő.
A költői est szépen sikerült. Felolvasás után visszamentem vendéglátóimhoz, hogy megköszönjem a szállást és elbúcsúzzam tőlük. Hálámat igyekeztem a dedikációban is kifejezni, amely így a szokottnál hosszabb és érzelgősebb lett. Alexander, amikor átnyújtottam neki a könyvet, meglepetésében felkiáltott, s ösztönös mozdulattal már a farzsebéhez kapott, hogy kifizesse a kötetet. Elhárító mozdulatomra furcsa csalódással nézegetett, nem értette a dolgot.
Aztán kissé ernyedten mondta:
– No hát, danke schön… De ha már ily kedves voltál… hadd ajándékozzalak meg én is…
És a tekintete most elkószált a nappali szobába, a könyvek, dísztárgyak, a rádió, tévékészülék meg a lemezjátszó fölött; de láttam ott vagy két fényképező- meg egy filmfelvevő gépet is. Mindjárt arra gondoltam, hogy valami súlyosabb készüléket fog az ölembe adni, ami korlátozza majd további szabad mozgásomat, s máris feszengve álltam; de hamar kiderült, hogy az én házigazdám gyakorlati ember:
– Ugye vannak gyerekeid?… No persze, két kislányod van… Hiszen láttam is a fényképüket – azzal levett egy polcról, a naponta használt játékok közül egy fölbomlott nyakú kis zsiráfot meg egy szakadt fülű elefántocskát.
Ezt a két apró ajándékot most is féltve őrzöm, pedig vagy hat évvel ezelőtt kaptam. Koszlott, jelentéktelen holmi, a lányaim rá se néznek, de én azért sem hajítom el. Mert ugyan biza ki kapott már ennél kifejezőbb ajándékot egy milliomos forradalmártól – fejezte be elbeszélését az én költő barátom.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 9. számában, 1973. március 2-án.
