A kölcsönös műfordítás gondjairól
Őszintén szólva, kezdetben az volt a szándékom, hogy néhány sorban bemutatom a fiatal és tehetséges Paul Drumarut, aki hazai fordításirodalmunknak a könyvkiadók tanúsága szerint is nagy nyeresége, s néhány példával igyekszem megmutatni, hogy már az én regényem esetében is mily meglepően kifogástalan munkát végzett. Talán szabályszerűbb lett volna másnak vállalnia ezt a feladatot, de tapasztalatból tudom, hogy a fordítás, még ha nagy erőfeszítést követelő őszinte és becsvágyó küzdelem eredménye is, sokszor szó nélkül marad.
No, de ha már így adódott, hogy nekem kell írnom a Zokogó majom román nyelvű változatáról, hadd szóljak előbb a kölcsönös fordítás néhány nehézségéről, mégpedig javarészt a munkásvilágról szóló irodalom viszonylatában.
Román kollégáinknak főként a klasszikus és a romániai magyar költészet tolmácsolásában vannak ragyogó fegyvertényeik; ezek az elismert eredmények folyamatosak, és azt mondhatnánk, hogy Madáchtól Horváth Imréig terjednek; a próza esetében bizonyára megvan a hasonló folyamatosság, de az eredmények hullámzóbbak.
Miért? Hirtelenében csak a magam véleményét mondhatom el erről: úgy érzem, hogy míg a költészet esetében a rokon lélek egyetlen verstől is könnyen felparázslik s könnyedén érvényesül a fordító kiválasztó ösztöne, a próza közvetítése mindmáig inkább kiadói ösztökélésre történik, és a kockázat nagyobb. Itt nincs módomban számbavenni minden eredményt és jelezni minden balsikert, csupán arra utalnék, hogy számos munka, amely nálunk feltétlen sikert aratott, nem ugyanazzal az értékkel jelentkezik a román olvasó előtt, aki utólag nem ok nélkül kérdi: hát ez az a csoda, amely körül akkora hűhót csaptatok?
Még bonyolultabb az ügy a külvárosokat ábrázoló prózai munkák fordításának esetében, mert ez az új nép, másfajta raj olykor valóban másként használta a szavakat, hogy már a belvárosiak sem igen értik meg: és itt nem csak a tolvajnyelvre gondolok, amellyel a jelentős írók mindig is nagyon csínján bántak, József Attilától Kassák Lajosig és Nagy Istvánig (talán épp amiatt, nehogy az egész külvárost apacstanyának nézze a világ); arra a kép- és jelrendszerre gondolok, amely e sajátos osztály sorsából születik: azokra a szavakra, amelyeket a lét súlya présel néha meglepő alakúakra, mint ahogy a sínre fektetett aprópénzdarabok deformálódnak a mozdony kerekei alatt…
És hogy ne menjek vissza túl messzire, de közvetlenül a mából se inspirálódjam, Balla Károly esetét hozom fel: ma is csalódottan emlékszem vissza, hogy kisregényének (Miska) lenge, pasztelles stílusát, amelyet ez az eredeti és kedves író életének utolsó éveiben munkált ki magának, a fordító nem tudta hűségesen közvetíteni: az iramló mondatokat darabokra tördelte, a líraiságot vulgarizálta, és odalett az egész mű bájos hangulata…
De tekintsünk szét először a román munkásirodalom területén, nem is annyira udvariassági, mint inkább célszerű okokból: mert azt fogjuk látni, hogy a rokon külnegyedek szószólói, akik más városperemeket is felfedezhettek volna, javarészt korán kihulltak a sorból, épp elkötelezett és ínséges sorsuk miatt, amelyről eredeti és maradandó szavakat írtak le rövid életük során is.
Az első külvárosi regény, amelyet megismertem és lefordítottam, a Maidanul cu dragoste. Írója G. Mihail Zamfirescu, aki alig érte meg negyvenedik életévét. A történet a két világháború között játszódik; az eszközhatározós címet természetesen lehetetlen volt lefordítani, „Kültelek szerelemmel”, hiszen a magyarban legfeljebb bizonyos kiszólások tűrik el ezt az alakot: mese habbal. Így lett ennek a könyvnek a címe Városszéli szerelem, amely talán azért nem éppen rossz, mert az útszéli fogalmát társítja magához. G. M. Zamfirescu érdekes dologra vállalkozik, s bizonyára a francia pozitivistákon buzdul fel, amikor a beépítetlen, bogáncsos külvárosi negyedet egyetlen szempont, itt a kimondottan nemi élet szempontjából próbálja sajátossá tenni és ezzel jellemezni.
Az efféle vállalkozás még Zolánál is kockázatos, noha ott szervesebben illeszkedik a társadalmi freskóhoz, a Rougon-Macquart sorozathoz: a Nana – noha rendkívül sok romantikus elemet tartalmaz – mégis szociográfikus és objektivista rajza a párizsi züllött világnak.
George Mihail Zamfirescu viszont, aki mindent egy kártyalapra tesz fel, műveltsége, valóságismerete és jó szándéka ellenére sem tudja a Bukarest környéki külnegyedet egyetlen szempont, a válogatás nélküli szerelem, a promiszkuitás alapján átfogóan ábrázolni; hiszen a tér oly szűk, hogy már önmagában is tagadja a differenciáltságot. Így hát a hatás kedvéért kénytelen a szexuálpatológia területére elkalandozni, ami egyáltalán nem jellemző a külvárosok vegetatív és felelőtlen nemi életére, s egy perecsütő fiatal feleségét helyezi előtérbe (Maró), akivel a segédek a tulajdonos beleegyezésével élnek, mégpedig az ő jelenlétében. A pozitivista szándék klasszicista-modernista törekvésekkel keveredik, amennyiben a férj Rhodos szigetéről hozza (vásárolja meg) a fiatal nőt, vagyis feleségét, aki azelőtt a tengerparton a napfénnyel szeretkezett, s akibe egy idemenekült orosz forradalmár lesz eszményien szerelmes.
A Maidanul cu dragoste, persze, mindezek ellenére fájdalmas lírai mű, mert a szexuálpatológiai problémákon túl egy fiatal lélek, egy kamasz mindent számbavevő emlékezetén át mutatja be és javarészt hitelesen a bogáncsok és az „egy lábasban fűszál virít” külnegyedét. Különben a könyv ellentmondásaira már a kortárs román kritikusok is rámutattak.
És most lépjünk egyet tovább.
Alexandru Sahia következik, akinek ugyancsak korán lezáruló fiatal élete nemigen ad alkalmat szélesebb felmérésre. Néhány romantikus novella után, amelyek közül párat magam is fordítottam (A kardnyelő halála), mindjárt a céltudatos írások következnek. Későbbi munkásságát Nagy István regénycíme alatt lehetne összefoglalni: Földi Jánost bekapta a város. Mert ez az elhivatott és tehetséges kommunista író beteg életének kevés éve alatt a mindent felfaló kapitalista gyárakról írt nagyon szuggesztíven, s oly jelképekkel, amelyek nemcsak hogy nem igényelték, de valósággal kizárták a félproletárok világát a maguk sajátos nyelvi és gondolati jellemzőikkel. Alexandru Sahia maga is tragikus sorsú. Salamon Ernő – prózában.
Az összefoglalás Eugen Barbura várt. De nem is jól mondom, hogy összefoglalás, mert egyébről van itt szó. Inkább a külváros fogalmának elmélyítéséről és kitágításáról. A Gödör (Groapa), amelyet az Európa Kiadó megrendelésére fordítottam, s amely hazai kiadásban sajnos még nem jelent meg, a román irodalomban tudtommal először vállalkozik a román külváros és sajátosan a bukaresti külnegyed néprajzilag pontos, feszes, rendkívül keményvonalú, már-már az impassibilité határáig terjedő, szemrebbenés nélküli ábrázolására.
A román irodalomban a Gödör a külnegyedek külnegyedének képe. És nem ok nélkül. Mert az író maga fiatal éveiben a külvároson élt és vergődött. Tehát koronatanúként vall erről a világról. S valahogy mégis fesztelenül és meglepő józansággal, európai szemlélettel.
Talán épp amiatt, mert megsejtette azt az űrt, amely e világképén tátong. A román külvárosnak ugyanis nincs József Attilája. Barbu előtt nem volt semmilyen összefoglaló mű. A kapitalizmus aránytalan fejlődése úgy hozta, hogy amikor a magyar irodalomban már Kassák expresszionista versei, Nagy Lajos puritán és élesvonalú novellái, Gelléri Andor Endre egzotikumba oldott, keletiesen színes lírai elbeszélései lebegtek, valahol a bukaresti külnegyedek törmelékes-bogáncsos tájain túl várt az idő egy elhivatott emberre, aki a város pereméről szóljon.
E hiány és e szükségszerűség jegyében fogant a Groapa. Panait Istrati világhírű könyve óta nincs olyan könyv, amely az élet legalján vergődő román lelkekről annyi sajátosat és annyi újat és annyi izgalmasat mondott volna, mint a Gödör.
És itt értünk el a fordítás sajátos kérdéseihez is.
Mert Eugen Barbunak onnan kell kezdenie, ahol a magyar betyárvilág véget ér. A szemetesgödör alján mocorgó, meglapuló, „sattira” induló emberei egy személyben lókötök, bugázók, markecolók, délignyitók (akik üzletekbe törnek be), japán-szajrét csencselők, mackósok (kasszafúrók), és az örömtanyák rendszeres látogatói.
Ugye milyen szépen hangzik ez az örömtanya? Szinte romantizálja a veszélyes élvezeteket, amelyek amúgy sem voltak kölcsönösek ezeken a nyomorúságos tájakon; az argó viszont kupit és kupcsit említ, kissé otthonosítva a német eredetit (kupplerei); mert noha már a múlt század közepéről van egy kacskaringós című tolvajnyelv-szótárunk, amely Az motskos betyároknak és az lókötőknek az ők beszédjére céloz, az apacsnyelvet, a diákargót, a szakmai argót éppúgy megfekszi és fülleszti a német, mint a társalgási nyelvet, vagy például a sajtó stílusát.
Spis a kocsmáros és spiné a felesége, amely szó később jelentésbővülés által általában a kívánatos és megkapható nőt jelzi: a frankamárit, a bőrt, a csajt, a testet; strici a selyemfiú, a szemtelen, kihívó viselkedésű kamasz, noha az utóbbit szeretetből néha becézik és strigóként emlegetik; viszont az a nő, aki sétálgatva kelleti magát az utcán, strichel; a félelem majré és aki semmitől sem riad vissza és könnyedén elemel valamit, az greifol.
A második hullámban a jiddis tört be erőteljesen az apacsnyelv területére, bizonyos szavainak expresszivitása és többértelműsége által, ha a sejtésünk nem csal; ez a térhódítás egy jó ideig oly erős – sőt, mindmáig tartó –, hogy az argót egyenesen hóhem-nyelvnek nevezik, mivel maga a szó okos, ravasz, csalafinta embert jelent. E szavak életerős mivoltát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy némelyiket közülük a mai fül már úgy érzékeli, mintha a mi nyelvünk képződményei volnának; ugyan kinek jut eszébe, hogy például a ganef is jiddis eredetű és közvetlenül csibészt, tolvajt, csirkefogót jelent. Mások viszont már messziről felénk rikítanak; főként azok, amelyek eredeti komoly, sőt komor mivoltukat elvesztették és majdnem-majdnem komikus jelentéssel telítődtek, mint például a halál, a pusztulás szava, vagyis: a gajdesz.
A jiddissel párhuzamosan a cigányok nyelve is bővíti és színezi az argói, hiszen csoportnyelv lévén, érintkezési felülete kicsiny és inkább csak azok értik meg, akiit az élet alján velük is kapcsolatba kerülnek: a kőművesek, pallérok, ácsok, napszámosok; figyelmük fölrezzen a hadovára, a rányira meg a csávóra, a dándálóra meg a luburgyinára, a mangóra és a csóróra, amelyeket valóságos jelentésükön túl bizonyára hangulatfestő szavaknak éreznek.
Később, a századforduló után a magyar argó robbanásszerűen fejlődik, és egyre inkább kiszorítja a németet; mint a rég lapuló betyárok, úgy törnek elő a friss szóképek (mégpedig a népnyelvből) és odaszegődnek e szegény néphez, amely a tolvajnyelv használatára rászorul. S immár nem kell azt se mondani, hogy greifol, mert a lopásra tíz más magyar kifejezés is van; megcsapta, elcsaklizta, megfújta, megbugázta (eredeti jelentésében a dohány virágát és alsó leveleit bugázzák, vagyis távolítják el), aztán: ötön vette, ami annyit tesz, hogy öt ujjal ragadta meg, vagy gazt vetett rá: egy-egy kapát, ásót, fejszét nyilván úgy lehetett megcsapni, hogy előbb a tolvaj befedte azt.
A magyar eredetű argó kifejlődésében, persze, döntő szerepük volt a külnegyedek nagy íróinak: Kassák Lajosnak, József Attilának, Nagy Lajosnak, Nagy Istvánnak, akik a maguk stilizáló erejével körbekapálták az erős és virulékony szavakat, mig másokat tövestül kivágtak és tűzre vetettek, hogy kétes vagy trágár mivoltukban ne fertőzzenek.
Nézzék el ezt a rövid kitérőt az argóról, mert nem öncélúan tűnődtem el fejlődésén, habár alig sikerült valamit is mondanom róla; hiszen a nemrég elhunyt Zolnai Béla tízezer címszót gyűjtött össze készülő szótárához, amelyben az argó különböző területeit térképezte volna fel. De íme, bármily gazdag is tolvajnyelvi szókincsünk, a fordítás nehézsége mégsem csökkent, sőt bizonyos szempontból, látszólag ellentmondóan, fokozódott. S ezt mind Zamfirescu, mind pedig Eugen Barbu regényének a fordítása alkalmával éreztem.
Mert például ha a Bukarest környéki apacsnyelvet angyalföldire váltom át, legalább olyan súlyos hibát követek el, mintha mondjuk valaki az olténiai tájnyelvet közvetlenül háromszékivel helyettesíti; de ugyanakkor nem használhatom a divatos kolozsvári kiszólásokat, mert ezeknek javarésze importált áru, s amellett tűnékeny, állandóan változik. Érdekes példája ennek a Zabhegyező. Mert noha fordításban is hatalmas sikere volt, az angolul tudó magyar olvasók szerint a konzervatívabb angol argóban fogant regényt (az angoloknak már a XVI. századból van argószótáruk!), a fordító alaposan feloldotta és megmásította azzal, hogy a legdivatosabb pesti szlengre váltotta át, amely a tömör, egyszavas jellemzések helyett manapság inkább a körülírásokat kedveli. A legésszerűbb tehát az, ha ilyenkor a fordító a már gyökeret vert argót alkalmazza, amely nem múlik el a divattal.
Ezzel a megoldással kísérleteztem én is Eugen Barbu regényének fordításakor. Áttanulmányoztam a rendelkezésre álló tolvajnyelvszótárakat, hozzáadtam azt a szókészletet, amelyet gyerekkorom óta a Kolozsvár környéki külnegyedekben fölcsipegettem, és igyekeztem a Groapa hangulatához idomítani a helyzetből fakadó párbeszédeket, kiszólásokat.
Szemléltetőül álljon itt két tolvaj rövid beszélgetése a rendőrség fogdájában:
– Mihelyt meglépek innen, egyenesen a zsibajra megyek, akasztok magamnak valami rongyot, és ülök a mogyorómon.
– Vakulj meg? – ugratta a fiú.
– Vakuljak meg! Annyi ruhát szakítottunk, hogy holtomig sem felejtem el…
Az őrsparancsnokság kapujában azonban az ügyészség zsuppkocsija várta őket. Egy apró, fekete, ablak nélküli autó. A bugás elsápadt:
– Csőben vagyunk, Paraschiv! Elölről kezdődik a mese!
Két hekus a zsuppkocsi alacsony ajtójához lökdöste őket.
– Hűvösre tesznek bennünket! – sóhajtotta halkan a srác.
Odabent összetorlódtak a dutyi embereivel, akik sietve megkötözték őket.
A kölcsönös fordítást részletezve, szándékosan közeledtem a mi lehetőségeink felől, hogy jelezzem a buktatókat. Ezek után most már nem nehéz elképzelni, hogy milyen gondokkal küzd az a fordító, aki mondjuk az erdélyi külvárosok világát akarja románul hitelesen tolmácsolni. És itt nem csupán az argóról van szó. Hiszen Nagy Istvántól Kovács Katona Jenőig és Huszár Sándortól Szabó Zoltánig nagyon is módjával és csak a szükséges esetekben adagolja az író. Itt egy sajátos lelkületű és beszédmodorú világról van szó, amelynek képrendszere, gondolkodásmódja, látomásosság a saját sorsából fakad: itt egy olyan értelmi és érzelmi ingerről kell beszélnünk, amely gyönge fordítás esetén kihuny, semmivé foszlik.
Ezért jeleztem már az elején, hogy Paul Drumaru milyen nagy nyeresége fordítási rodalmunknak, főként ezekben a napokban, amikor a Kriterion Könyvkiadó saját kezébe vette a jelesebb magyar nyelvű munkák románra fordítását, és nagyon helyesen tekintélykérdést csinál a vállalkozás sikeréből. Egy fél éjszakán át hallgattam Drumaru magnószalagra vett Ady-fordításait, és ott a homályos emeleti szobában úgy éreztem, hogy Ady románul is ugyanaz a zengő, vicsorgó, lihegő, magasra törő és fáradtan elaléló nagy költő marad, aki a magyarban.
Prózai fordításai során először engem ért a szerencse, hogy összehozott vele a sors. Miután a fordítást kéziratban elolvastam, első gondolatom ez volt: milyen öröm, hogy épp a mi barátaink és sorstársaink között akad olyan elhivatott tolmácsoló, aki csonkítás nélkül vezet át bennünket egy másik nyelv másfajta fonatú sövényén. Hiszen aki maga is foglalkozott román irodalmi szövegek tolmácsolásával, az ismeri a két nyelv alany-állítmány rendszerében rejlő különbséget, a vonzatok kacskaringós labirintusait, a más-más fajta ritmust és zeneiséget, a sorok között lebegő hangulatot, amely könnyen elszivárog az avatatlan kéz alól, pedig csak ezek együttvéve adják vissza azt, amit egyéniségnek szokás nevezni.
Paul Drumarut azonban lírai érzékenysége és a mi nyelvünk sajátosságainak ismerete átlendíti valamennyi nehézségen. így lett kellemes meglepődésemre Hektorból és Böskéből, vagyis Bogárból és Bogárnéból Tanda şi Manda. S hogy miként tűnik a román olvasó elé a Kolozsvár környéki külváros, annak szemléltetésére álljon itt egy-két rövidebb részlet. Íme például a Babatemető:
„Megyünk a Babatemetőbe – mondták a gyerekek, s némelyik kislány nyakába emelt szoknyával imbolygott át a Csonkás felé; a síkos köveken villogott a víz, s a kölykök fényből árnyékba, árnyékból fénybe léptek, s lefelé pillantva úgy érezték, mintha a Szamos állna és ők sodródnának; a levegőbe kaptak s tovább tapicskáltak a sziget felé; fejük fölött hallották a levelek suhogását. Fél napokig kapirgáltak a törmelék között, s hol egy féllábú angyalt, hol egy törött farkú agárt leltek, vagy Laokoon valamely fiá ra bukkantak, testén a kígyó szétszakadt gyűrűjével; néha pedig a trójai főpap pillantott fel a gipszdarabok, zúzott porceláncsészék sírjából, oly szenvedő-fenségesen, mintha a gyötrődésben is csak harmóniát és szépséget találna; máskor szinte látomásszerűen apró Apolló-fej bukkant elő a guberáló alól, s a gyerekek elnevették magukat örömükben.”
S ugyanez román fordításban: „Mergem la cimitirul de păpuşi, ziceau copiii şi cȋte o fetiţă, cu poalele săltate pȋnă la piept, se împleticea căzindu-se să treacă spre Cioncaş; apa fulgera peste pietrele lunecoase,
ţȋncii păşeau din lumină ȋn umbră, din umbră ȋn lumină şi, privind în jos, simţeau că Someşul stă pe loc, pe cînd ei înaintează plutind; bâteau aerul cu mîinile şi călcau mărunt mai departe, spre insulă; deasupra capetelor auzeau foşnetul frunzelor. Scurmau molozul cîte-o jumătate de zi şi dădeau cînd peste un ȋnger fără un picior, cînd peste un ogar cu coada ruptă sau peste vreunul dintre fiii lui Laokoon cu inelul frînt al şarpelui pe trup, iar uneori, din adîncul mormântului de ipsos, dintre bucăţile de ghips şi cioburile de porţelan li se înfăţişa marele preot troian, privind ȋn sus cu o suferinţă atît de măreaţă de parcă pînâ şi în chinuri ar fi aflat numai armonie şi frumuseţe; alteori, de sub mȋna celui ce câuta, răsărea aproape ca o năiucire un cap de Apollo minuscul şi copiii izbucneau in risete de bucurie…”
Paul Drumaru sehova egy szót be nem toldott, sehonnan egy szót el nem vett; a ritmus is ugyanaz maradt; ez a szakmai becsvágy és ez a költői érzékenység lehetővé teszi, hogy olyan betéteket is pontosan közvetítsen, amelyek elütnek a regény alapszövegétől vagy kiemelkednek onnan másfajta fogantatásukkal.
Megismétlem tehát: Paul Drumaru nagy nyeresége fordításirodalmunknak, épp azért, mert eredeti és tehetséges költő, aki megélne a maga kenyerén is. Szeretném remélni, hogy a kölcsönös tolmácsolás folyamán, az elkövetkező évek alatt még rábukkanunk egy-két olyan elhivatott emberre, aki a műfordítást, saját képességein túl, becsvágynak fogja fel és önálló alkotómunkának tekinti.
Ha nem ezt akartam volna kifejteni, talán nem nyúlt volna ily illetlenül hosszúra ez a rövidnek szánt tanulmány, vagy mondjuk így: eszmefuttatás.
Megjelent A Hét III. évfolyama 27. számában, 1972. július 7-én.