A Viharsarok című szociográfiája miatt 1937-ben Féja Gézát bíróságon hurcolta meg a regnáló hatalom buzgó védelmezője, ám ami az alábbi gondolatok megírására sarkallt, az az említett szociográfiára való egyik reflektálásban lelhető, amelyet Veres Péter írt. Egy cikkében az „állítólagosan liberális 67-es korszakot” kárhoztatja, lévén se igazi liberalizmus, se féldemokrácia nem volt, mivel a társadalmi „parasztromantikát” a politikával összefonódó magyar nagybirtok határában felőrölte és kettészakította. A korszakban politikailag jogfosztott parasztság terjeszkedő életerejét az „álliberális dzsentrik” és a „papírnacionalisták” két irányba szorították: közönyös zsírosparasztokra és „girhes, sovány, nyomorúságba tompult földmunkásokra” szakadtak.
Tehát az uralkodó osztály, avagy a hivalkodó hivatalnoksereg annyira sem volt liberális, mint amennyire a neve utalt rá: igaz, hogy a Szabadelvű Párt már az első, 1875-ös választást irigylésre méltó, 80 százalékos szavazataránnyal nyerte meg, majd 30 évig volt kormányon, és a társadalmi és gazdasági fejlődésben elért eredményeik vitathatatlanok, ám a lakosság többségét alkotó parasztságot földosztás híján a nagypolitikával egybefolyó nagybirtokosok feudál-kapitalizmusának prédájául hagyta – amely különösen éppen a Viharsarokban vált kritikussá az 1890-es években.
Tisztázandó: a liberális demokrácia alkotmánya garantálja az egyének szabadságjogait, amit intézményrendszerek biztosítanak, a hatalmi ágakat szétválasztja, és a kormány hatalma így korlátozott. Kritikusai előszeretettel és szánt szándékkal összemossák ezt a fajta liberalizmust a szabadossággal. Egyébként persze már Platón is figyelmeztetett rá, hogy a demokráciában a szabadság túlságos szomjazása romba dönti a rendszert a „rossz bortöltögetők” miatt. Ugyanakkor ő azt is mondta, hogy az igazságosság államerény, az államnak törekednie kell arra, hogy senki se vegye el másét. Sajnos igaz, hogy Magyarország kormányzásának alapformája a múlt század tapasztalata alapján is a hatalom (legalább) hegemonikus gyakorlása, és ez nem kis mértékben a „rossz bortöltögetőknek” köszönhető.
Száz éve létezik az „illiberális” fogalma, sokáig fosztóképző értelemben, ám jelentésváltozásához nem csak az a felismerés járult hozzá, hogy valóban még mindig jobb a diktatúránál átmeneti jellegénél fogva; hanem legfőképp az, hogy azok, akiket illiberalizmussal bélyegeztek meg, büszkén viselik az illiberális jelzőt, mint azok, akik szemben állnak az „erkölcsileg hanyatló” liberális világnézettel. Természetesen senkinek sem kötelező egyetértenie a liberális nézetekkel (a liberalizmus, ugyebár, ezt megengedi), de nyilvánvaló: illiberális demokrácia nincs. Az nem demokrácia, ahol van választás, de tisztességtelen, és az ellenzéknek nincs is esélye a kormányzásra; ahol nincs jogállam és hatalom-szétválasztás; ahol a szólás- és véleményszabadságot eltapossák, hovatovább hazaárulásnak nevezik; ahol a kormánybarát propaganda besározza az ellenfeleit, és a kormány „nemzetbarátságát” igazolja; ahol a szabadságjogokat néptől idegennek kiáltják ki, és a védelmezőit üldözik; ahol atomizálják a társadalmat, és apátiába taszítják; ahol amit mi korrupciónak nevezünk, az a kormány legfőbb politikája. Az illiberálisok hazudnak: látszat, hogy közel engedik a népet a kormányzáshoz: „nemzeti konzultáció”, illetve a „mimagyarok” „jó helyre szavaznak”, mert a szavazó része a „nemzet”-nek , és a kormány a „nemzet” oldalán áll. Valójában kiszorítanak mindenkit a döntéshozatalból, az emberek véleménye csak a közvélemény-kutatás szintjéig érdekli a hatalomgyakorlókat.
Ne legyünk büszkék arra, hogy Magyarország az első olyan posztkommunista liberális-demokratikus állam, amit illiberális rendszerré silányítottak. 2014-ben Orbán Viktor Tusványoson arról beszélt, hogy az az új állam, amit Magyarországon építenek, illiberális lesz, még akkor is, ha a létező példákat követve (Kína, Oroszország, Törökország, stb.) nem demokratikus. Emellett tudható, hogy régóta erre is készült, hiszen legalább 2007 óta tudhatjuk tőle, hogy „egyszer kell győzni, de akkor nagyon”.
Ha létezett volna Magyarországon valaha is olyan közoktatás vagy legalább hatékony felvilágosítás, ami a demokratikus gondolkodásra nevel – mint ahogy nem volt –, ezt az embert többé be sem lett volna szabad engedni az országba. Hiszen tevékenysége a hatalom kizárólagos birtoklására irányult, az alkotmányban megfogalmazott tilalmat – 2. § (3) – látszólag csak azért nem valósította meg, mert (még?) nem erőszakosan szerezte meg, illetve gyakorolta a hatalmat. A hatalom kizárólagos birtoklását magáénak tudhatja, de kár, hogy még annyira sem tellett rendszerétől tizenöt év alatt, mint a ’67-es „álliberálisoknak”.
Végezetül még egy idézet Veres Péter említett cikkéből (Négy arckép a »Viharsarok«-ból): „Papírnacionalistáink, ha közük lett volna ehhez a néphez, új nép születésének lehettek volna tanúi.”
A szerkesztő megjegyzése
Erdély, a Székelyföld örök történelmi szégyene, hogy a nyíltan nem demokratikus Magyarországot ez a hatalommániás diktátor-hajlamú, egykor liberális, ma szélsőséges nacionalista-populista, képmutató alak itt hirdette meg. A történelem természetesen megjegyzi a nevét, akárcsak hazai cinkosainak a nevét is.
