Minden tilos?
A sajtó- vagyis rendtörvény gondolata hetek óta tartja már izgalomban az érdekelteket. Érdekelt ugyanis minden magyar állampolgár, mert a sajtó ügye, hogy úgy mondjuk, nemcsak a sajtó ügye. E pillanatban három kérdés körül zajlik a vita: még ebben az évben benyújtják-e a javaslatot vagy csak jövőre; a zugsajtó ellen irányul-e majd az éle vagy minden sajtó ellen; összefüggésben van-e a választójogi törvénytervezettel vagy sem? Megvalljuk őszintén, hogy minket e három kérdés közül elsősorban a negyedik érdekel. Még jobban korlátozni akarják-e a szabadságjogokat, vagy meghagynak-e annyi véleményszabadságot, amennyit eddig „élveztünk”? Ez a döntő pontja ennek az egyre homályosodó ügynek. Kezdetben egészen világosnak látszott. Zugsajtó csakugyan van, méghozzá kétfajta: zsaroló és uszító. Mind a kettőt meg kell rendszabályozni, ez nem vitás. De hol vagyunk már ettől az eredeti célkitűzéstől. Már régen arról beszélnek, hogy az egész sajtót, sőt az egész könyvkiadást is újra „szabályozzák”. Hát az ilyen szabályozások tűrhetetlenek és megengedhetetlenek! Ha a készülő tervezet csakugyan be akarja vezetni az előzetes cenzúraszerű felügyeletet minden magyar újságra, folyóiratra és könyvre, és ha még a terjesztéstől eltiltott sajtótermékek szerzőit is börtönnel fenyegetik – akkor abból a tervezetből nem lehet törvény! Nem hisszük, hogy akadna magyar törvényhozó (pártállásra való tekintet nélkül), aki megszavazná. Oly szerény lehetőségei vannak már ma is a véleménynyilvánításnak, hogy ha még ebből is elvennének, az már egyértelmű volna a gondolat megölésével. Nem teremthetnek olyan helyzetet, amelyben nemcsak a gondolat szabad terjesztése volna tilos, hanem már maga a puszta gondolat is büntetés alá esne. Nem hozhatnak olyan törvényt, mely a magyar szellemi élet előtt egyszerűen és tömören kihirdetné: „Minden tilos.”
1937
Jónás példája
Michelangelo próféta-freskóira kell gondolnom, míg Babits Mihály új hatalmas versét, a Jónás könyvé-t olvasom. Pátosz és közvetlenség, nagyvonalú szárnyalás és éles realitásérzék: ezek az ellentétek csodálatos természetességgel vegyülnek Babits új művében. Michelangelo biblikus képein van ilyen hangulat. Általában latin szellem kell hozzá, földközi-tengeri szellem, melyben a szenvedély oly testvérien tud megférni a józansággal, sőt a humorral is. A magyar szellem – az igazi – is hasonló. Babitsban találkozik a legtökéletesebben a magyarság és a latinság. A Jónás könyve e találkozás legszebb gyümölcse. Az igazi prófétaság lényegére tanít egy olyan történelmi pillanatban, amikor gyanús próféták serege homályosítja el a napot. Azt hiszem, döntően fontos könyv, nemcsak Babits életművében, hanem egész mai szellemi életünkben.
Elbeszélő költemény, Jónásról szól, a prófétáról. Jónás nem akar próféta lenni: az Úr kényszeríti viharral, cethallal és más szigorú eszközökkel e meglehetősen hálátlan szerepre. Magánember szeretne maradni, kerülni szeretné a megpróbáltatásokat, de meg kell tanulnia, hogy „ki nem akar szenvedni, kétszer szenved”. Ninivébe, a bűnös városba kell mennie prófétának, vállalnia kell a szerepet, kiáltoznia kell: „mert vétkesek közt cinkos, aki néma”. A város csakugyan bűnös, és Jónás, aki „a kínoknak eleven süket és forró sötétjében” vált prófétává, fanatikusan engesztelhetetlen. Harmincnyolc nap haladékot ad a megtérésre, harmincnyolc nap múlva elpusztul Ninive. A város nem tér meg, és a harmincnyolcadik napon – nem pusztul el. A prófécia nem vált be: Jónás helyzete nevetséges, létjogosultsága megszűnt. Legalábbis így látja, amikor elkeseredetten vonja felelősségre az Urat. Váratlan választ kap, olyan tanítást, melyre nem számított, olyan logikát, melyet eddig nem ismert:
… Ne szánjam Ninivének
ormát, mely lépcsőt emel a jövőnek?
A várost, amely mint egy fáklya égett
nagy korszakokon át, és nemzedékek
éltek fényénél, s nem bírt meg vele
a sivatagnak annyi vad szele?
(…)
A szó tiéd, a fegyver az enyém.
Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
Ninive nem él örökké. A tök sem,
s Jónás sem. Eljön az ideje még,
születni fognak újabb Ninivék
és jönnek új Jónások, mint e töknek
magvaiból új indák cseperednek…
Ezzel lényegében véget is ért a történet. A fanatizmus, a prófétai düh nem talál ellenérvet a latin-görög bölcsességre. A görögöknek nem voltak prófétáik, csak filozófusaik, módszerük nem a fenyegetés, hanem a kérdezgetés volt. Az Úr hangja a költemény végén athéni hang, mely a mai latin szellemben oly észrevehetően rezeg tovább. Mi a tanulság? Nem kellenek többé próféták? De igen, csak nem egészen úgy, mint Jónás hitte. Nem szabad megmámorosodniuk a saját szenvedéseiktől és a saját pátoszuktól. Több bölcsesség és kevesebb düh: ez a lényeg. Támadniuk kell mindazt, ami Ninivében rossz, de nem szabad presztízskérdésből elpusztítaniuk az egészet. Nem az ő dolguk, hogy technikailag is megvalósítsák erkölcsi követeléseiket. Végzetesen nem értenek az ilyen technikához. „A szó tiéd, a fegyver az enyém.” A fegyver a történelmi erőké, melyek előbb-utóbb szükségszerűen megváltoztatnak minden tarthatatlan állapotot. Tudatossá tenni e történelmi erőket, irányt mutatni nekik, tisztázni a feladatokat, szakadatlanul ismételni az erkölcsi követeléseket: ennyi, nem kevesebb és nem több Jónás feladata. A Jónásokra szükség van, de vigyázni kell rájuk. Nem mindegyik teszi magáévá a görög-latin szellemet, nem mindegyiknek van érzéke a helyes arányok iránt. Gyakran hiányzik belőlük a történelmi érzék, nem tudnak egész korszakokat áttekinteni, nem látják a történelem szakadatlan mozgását, és ezért tiszteletre méltó, de rövidlátó felháborodásukban nem szánják „Ninivének ormát, mely lépcsőt emel a jövőnek”. Kristálytiszta mediterrán és magyar hangon tanítja ezt a nagy leckét Babits új alkotása. Forró hit és tűnődő szkepszis hatja át: hit a küldetésben, és szkepszis a küldetés hatóerejét illetően. A szkepszis nem csökkenti a hit hőfokát: a küldetésben akkor is hinni kell, ha eredménye bizonytalanul távoli, és vállalása veszélyes.
…szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő súgja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy míg az égi és ninivei hatalmak
engedik, hogy beszéljek s meg ne haljak.
E kívánsággal végződik a nagy költemény utóhangja. Költő és próféta programja 1939-ben nem lehet tisztább és merészebb. Bölcs és heroikus fénye vakítóan hatol át a hanyatló esztendő gyanús félhomályán.
1939
