Naplójegyzetek (III)
Az európai háború negyedik hónapjában váratlanul és ijedten gondoltam arra, hogy megőrizték-e hagyományos udvariasságukat a kínaiak és japánok? A Távol-Keleten már harmadik éve folyik a háború, a korszerű technika minden eszközével. Vajon meddig áll ellen az áramvonalas hadviselésnek a keleti udvariasság? Mi, európaiak már régóta udvariatlanok vagyunk egymáshoz minden vonatkozásban, de a keletiekben még bízom. Ha a kínaiak és japánok egymással szemben nem is őrizhetik meg a formákat, remélem, hogy otthon, egymás között, még udvariasak. Szörnyű volna, ha az utasok gorombáskodnának egymással a tokiói villamoson, és a kínai hadiözvegyek nem köszönnék meg többé lekötelező mosollyal a részvétnyilvánításokat. Az udvariasság forma, de nem üres forma. Mély etikai értéke van, mert megkísérli, hogy elviselhetővé tegye az emberi együttélést. Kíméli az érzékenységet, kellemes, jótékony szigetelőként áll indulat és indulat között, megnyugtató, semleges hangulatot teremt. Az emberek általában ingerülten élnek egymás mellett, de az udvarias emberek elrejtik ingerültségüket. Az udvariasság kölcsönös leszerelési egyezmény az egyének között, tehát a béke ügyét szolgálja. Legyünk őszinték, az emberek túlnyomó része nem szereti egymást. Az udvarias nem mutatja ezt, de nem is színleli az ellentétét. Nem szereti, de mindenesetre kíméli a másikat. „Nem szeretem, de azért ő is ember” – gondolja és eszerint viselkedik, simán, barátságosan, személytelenül. Az udvariasság magasrendű erkölcsi teljesítmény, talán a legtöbb, amit ember embernek adhat. Legrégibb és egyben legutolsó fellegvára Kelet-Ázsia volt. Remélhetőleg még ellenáll, és nem veszi fel a közvetlen és őszinte európai modort.
1939
Naplójegyzetek (IV)
„Hisz a reinkarnációban?” – kérdezte egy rendkívül kellemes női hang az utcán, a legnagyobb forgalom idején. A kérdés sokáig a fülembe csengett. Mit felelnék, ha tőlem kérdeznének ilyesmit? Az ilyen kérdések ritkák és készületlenül érik az embert. Be kellene vallanom, hogy egyáltalában semmi véleményem nincs a lélekvándorlásról és egyéb transzcendentális kérdésekről. A középkor egyes szakaszaiban az átlagembereket is szenvedélyesen foglalkoztatták a természetfeletti problémák. Keleten egyes helyeken ma is. Bizonyára sok keleti ember megvetne, ha tudná, hogy nincs véleményem a reinkarnációról. Valószínűleg nagyon sokan élnek körülöttem, akik időnként titokban eltűnődnek ezeken a kérdéseken. Én, attól tartok, reménytelen eset vagyok. A napokban valaki megmutatta horoszkópját, melyet egy kiváló külföldi szakember készített. Hosszú és bonyolult jellemrajz volt, tele gondos intelmekkel a jövőre nézve. A csillagjós figyelme még arra is kiterjedt, hogy ügyfelét óva intse a vese- és hólyagműtétektől. Ezt mindenesetre helyeslem, a többi azonban nem érdekel. Még ha e titokzatos feltevések mind igazak lennének is, akkor sem volnának érdekesek. Csak a megfogható és érzékelhető világ érdekes, csak annak vannak izgalmas titkai. Alig tudunk még valamit e reális világról, alig ismerjük törvényeit. „Az örök dolgok ráérnek” – mondta egyszer André Gide. A mulandó dolgok viszont nem érnek rá, a mulandó világ lenyűgözően gazdag, és kérdései parancsolóan sürgősek. Nem fontos, hogy miért él az ember, de döntően fontos, hogy miképpen él. Megérteni és megváltoztatni az emberek életét, íme: a „jó mulatság, férfimunka” – melyet Vörösmarty említ. Minden egyéb csak menekülés.
1939
