Naplójegyzetek (I)
Európában egy külön háború folyik hosszabb idő óta, meglehetősen széles fronton: a pesszimisták és az optimisták háborúja. Nehéz a lelkiismeretes állásfoglalás ebben a harcban. Talán a legjobb, ha Harold Nicolsont, a kitűnő angol írót és politikust követjük, aki szerint egyformán gyanús az optimizmus – mely nem akar tudomást venni a valóságról – és a pesszimizmus, mely defetista módon hirdeti, hogy a mai valóság helyrehozhatatlan. Egy bizonyos: a valóság lehetne rosszabb is. Az élet csodálatosan rugalmas, és Európa túlnyomó része még ma is aránylag lakható terület. Nem éppen lakályos, de lakható – 1939 telén ez is nagy dolog. Az élet tiszteletre méltó makacssággal ragaszkodik önmagához. A nyugati nagyvárosok esténként sötétek, de az emberek apró zseblámpákkal a kezükben magánéletet élnek, majdnem úgy, mint azelőtt. A szellemi örömök sem tűntek el, az európaiak nagy része ma is követheti ízlése parancsait, Beethoven, és Zukor Adolf művei egyaránt rendelkezésére állnak. Könyvek is vannak bőven, legfeljebb nehezen mennek át egyik országból a másikba. A múzsák dacolnak a klasszikus mondással, és a fegyverek között sem hallgatnak. Lehet, hogy ebben a modern technika is segíti őket, de ez még nem volna elég. Előbb-utóbb elhallgatnának, ha nem volna rájuk szükség. Az emberek ragaszkodnak hozzájuk, mint ahogy általában mindenhez ragaszkodnak, amiért a múltban érdemes volt élni. Láttam egy levelet, mely Bázelből jött Budapestre. Írója mindennap hallja az ágyúdörgést a nyugati frontról. Ha kisétál a város határába, mely egyben hármas országhatár is, néha érdekes légi csatákat láthat. Mindez nem befolyásolja különösebben: mindennap órákat tölt zongorája mellett, dolgozik úgy, mint azelőtt, pedig hangversenykörútja az idén füstbe ment. Felesége rendületlenül festi tovább a képeit, csendéleteket és aktkompozíciókat. Úgy élnek, mint a magányos angol tigrisvadász, aki esténként szmokingot ölt a dzsungelben. Nem is lehet másképp élni – így viszont, sajnos, sokszor nagyon nehéz.
1939
Noteszlapok (II)
„Technikai okokból egy idő óta nem lakom együtt a könyveimmel – meséli valaki. – Lakásomban rokonszenves külföldiek laknak, akik könyveim jó részét nem tudják elolvasni. Ezek a könyvek steril magányban élnek, a többiek viszont megcsalnak a mostani lakókkal. Tudom, hogy az én hibám, én lettem hűtlen hozzájuk, mégis fáj, ha eszembe jut. Néha meglátogatom őket. Mint jól nevelt vendéghez illik, kissé szórakozott érdeklődéssel nézek végig rajtuk, de ha senki sem látja, egyiket-másikat lopva megigazítom a polcon. Egy-egy könyvet néha magammal viszek rövidebb-hosszabb időre, aztán lelkiismeretesen és kissé mélabúsan visszaviszem, mint elvált szülők a gyermekeiket. Tegnap éjjel felriadtam; rájöttem, hogy nem látom már magam előtt a könyvek rendjét a polcon, nem tudok tájékozódni köztük a távolból, elfelejtettem régi és megszentelt földrajzi fekvésüket. Kínlódva törtem a fejemet, hogy merre van Schopenhauer. Halványan rémlett, hogy valahol Nietzsche és a fűtőtest között lehet, fent az első vagy második sorban, az afrikai álarc alatt, de nem tudtam pontosan megállapítani. Igen, ez a legszomorúbb, hogy már nem látom őket csukott szemmel, messziről. Természetesen, járhattam volna sokkal rosszabbul is. A lengyelek például sohasem láthatják viszont a könyveiket. De azért a helyzet mégis fájdalmas. Sohasem hittem volna, hogy egyszer majd honvágyat érzek Schopenhauer után.”
1939
