Nagy vizek és nagy zenék hullámainak örök spiráljai futnak egymásba, sok színárnyalatban, a fehértől a sötétkékig. Tengerek és szimfóniák végtelen mozgása, színhullámok észrevehetetlen átmenetei. Ismeretlen és láthatatlan partok, elmerült határvonalak. Casals még játszik valahol, okos és bátor latin arca a hangszer fölé hajlik a félhomályban, szemét félig lehunyja, álmodik harmonikusan és öntudatosan. Írók írnak, lázasan, mohón, nagy köteteket, amíg még nem késő. Páfrányok nőnek, sások, nádak, de havasi gyopárok is és szúrós, illatos, hűvös fenyőfák. Tölgyfák és tujafák, pálmák és akasztófák is nőnek. Új akasztófákat ácsolnak verejtékező emberek, és régieket hoznak rendbe. Gleccserek csillognak, néma norvég parasztok mennek a fjord partján, a zöldesszürke csendben. A kép közepén sűrű, egyenletes sorokban statisztikák. A számsorok között és mögött, halványan, de mégis kivehetően, gyárak, mozijegyek, luxusautók, holttestek, csekk-könyvek, lyukas cipők, cilinderek és baktériumok. És fölöttük és alattuk és rajtuk keresztül mindenütt a nagy vizek és nagy zenék hullámai, az Idő hullámai fehéren, szürkén, kéken, halványan, fényesen, sötéten. Államférfiak beszélnek, szájukból tekervényes szalagok kígyóznak hosszú, bonyolult jelszavakkal. A szöveg teljesen olvashatatlan, és a szalagok egymásba gabalyodnak, mint részeg óriáskígyók. Egy fejkendős, rongyos asszony botladozik közöttük, meztelen, sovány gyerekkel a karján. A gyerek arca olyan, mint a macskamúmiáké a British Museumban, ferde szemeiből üresség és céltalanság néz a szalagokra, melyek az anya testére kúsznak. Egy csonka márványszobor letört karjai tehetetlenül hevernek a porban mint titokzatos bűnjelek. Paul Valéry tartózkodóan ül íróasztalánál, kissé vállat von, mintha azt mondaná: „Nem tehetek róla, én előre megmondtam.” Egy revüszínpadon millió fej nélküli hangya jár körbekörbe, ünnepélyes menetben, méltóságteljesen, kérlelhetetlenül. Dübörögve és öntudatosan menetelnek szakadatlanul a feldíszített hangyaboly körül, és ezt a dalt éneklik:
Nincs fejünk, nincs fejünk,
És ez a jó nekünk!
Alabástrom-szfinxek nézik őket a távolból, a szfinxek lábánál egzotikus prostituáltak mosolyognak. A kép két szélén, már egészen közel a kerethez, indiai leprások rázzák öklüket, és krokodilusok vicsorognak. Az Olimpuszon, szokott helyén, Zeusz ül zsakettben, töltőtollal a kezében. „Majd találunk valami formulát” – írja egy papirusztekercsre. A tudományos intézetek még tökéletesen működnek. Sok ezer fehér köpenyes ember dolgozik szótlanul. Egy félhomályos szobában lejátszott gramofonlemez kering. Elfelejtették levenni, kering, kering, pedig a szobában már rég nincs senki. Fecskék repülnek nagyon magasan, könnyedén, gondtalanul. Légiesen cikáznak, mint a hangok vagy a fényjelek. Álruhás emberek beosonnak a múzeumokba, tintával szakállt festenek Botticelli Venus-ára, és kalapáccsal szétverik Rodin Gondolkodó-jának fejét. Mások eljátsszák Rembrandt Anatómiá-jának paródiáját, és élő embereket boncolnak.
Nagy vizek és nagy zenék hullámai mozognak örökre egyformán. Nyúlós sár feketéllik, harmat csillog, hó esik, szikrázó öblök partján meztelen testeket pirít a nap. Apró csigák figyelnek, kinyújtott szemekkel. Egy tömeglakásban razzia van, pisztolycsövek és zseblámpák világítanak. Goethe és Platón romjain vadonatúj nyomdák épültek, és röpiratokat ontanak. A kötéltáncos megáll az ingó zsinór közepén, körülnéz, és nem tudja, érdemes-e még végigmenni. Ezüstpisztráng száguld a hegyi patak üvegtiszta vizében: valamivel messzebb, nagy kövek alatt, szelíden álmodnak a viperák. A hidak még a helyükön vannak, általában mindenütt teljes a rend. De azért itt-ott már vérfoltok észlelhetők, és a külsérelmi nyomok félreismerhetetlenek. „Kire gyanakszik?” – kérdezi a detektívfőnök feszülten. Charlie Chan, a sárga detektív, szótlanul vizsgálja az ujjlenyomatokat, mosolyogva bólint, visszaadja a nagyítóüveget, már mindent tud, de még nem árulhatja el, és csak ennyit mond halkan: „Thank you so much.”
1939. augusztus
