Az egyszeregy mítosza
Thomas Mann legújabb Wagner-tanulmányában, melyet Zürichben olvasott fel nemrég, megemlékezik egyes fasiszta irányzatok valóságiszonyáról. Ezek az irányzatok „mitikus pótlékot adnak, valódi szociális megoldás helyett”. Jelszavuk, illetve követőiknek jelszava, Thomas Mann szerint, ez lehetne: „Nem szociális valóság kell nekem, hanem népmese.” Csak éppen – fűzi hozzá az író – „a politikában a meséből hazugság lesz”. Kétségtelen, hogy ez így is van: e rendszerek szellemi felépítménye tele van „mesével”. Gazdagon, ködösen és kábítóan tenyészik bennük a mítosz. Ezért is gyűlölik annyira a materializmust, mely a tények megítélésénél túlságosan kritikusan jár el. „A legtöbb összefüggés nem olyan, mint amilyennek látszik, nem a Nap forog a Föld körül” – mondja a materializmus. „Minden olyan, mint amilyennek látszik, ha hiszünk benne; a Nap forog a Föld körül, ha nagyon akarjuk” – mondja a mítosz. Akarni kell, és hinni kell, nem pedig keresni és megismerni. Varázserejű jelszó ez napjainkban, amikor a társadalmi valóság oly bonyolult. Az áttekintés nehéz, sok egyszerű ember számára szinte lehetetlen.
Szellemi erőfeszítést kíván, kitartó intellektuális önfegyelmet. Mennyivel egyszerűbb, könnyebb és megnyugtatóbb a másik módszer, az akarat és a hit módszere. „A tények olyanok, amilyennek akarjuk és hisszük őket.” Társadalmi valóság helyett mesét ad, vágyálmokat. Megengedi, hogy lélekben gyermekek maradhassunk, és elragadtatással figyeljünk az apák mesélő és eksztázisba ejtő szavára. Csodás, színes és világosnak tetsző mesék a történelem hatóerőiről, a társadalmi osztályok kapcsolatairól és a világpolitika sejtelmes őserdejéről! Megnyugtató és egyben fantáziát forraló mesék a társadalmi rétegek testvériségéről, az állam keretein belül, és a szorosan összeforrott rétegek közös „dinamikájáról” kifelé! A lélek mély rétegeihez szólnak a mesék; táplálják és fűtik a lelket, míg a test éhezik és fázik.
Mindez kétségkívül közel jár ahhoz, amit Thomas Mann hazugságnak nevez. De kétségtelen az is, hogy e „mitikus pótlék”-nak sikere van. Azokban az országokban, ahol most a mítosz diadalmaskodik, a baloldal, sok gyakorlati hibája mellett, egy súlyos lélektani hiánynak köszönhette bukását: nem tudott mesélni. Hiányzott minden érzéke a mítosz iránt. Míg az ellenfél mesélt, ő értekezett. Végzetesen megfeledkezett arról, hogy ösztönök és indulatok is vannak. Konok következetességgel H,O-nak nevezte a vizet még akkor is, mikor az ellenfél már régen bornak, sőt, nektárnak mondta. A közönség, a jó hipnotizőr hatása alatt, könnyen issza isteni bornak a vízvezeték levét – ellenben elég nehezen tanulja meg, hogy e folyadék hidrogénből és oxigénből áll. S ha meg is tanulja: nem örül e felfedezésnek. Sokkal jobban örül annak, ha bornak hiheti.
Valószínű, hogy az európai baloldal mindaddig nem nyeri vissza népszerűségét, amíg nem tanul meg mesélni. Eddig mindent az értelemre tett fel – és vesztett. Talán ha majd megjátssza az érzelmeket és az ösztönöket is, megfordul a szerencséje. Színes és nehéz ködökkel kell burkolnia a valóságot, hogy elfogadtathassa. Népzenét kell költenie az egyszeregy közé, legendát kell alkotnia a kettő csodálatos és „dinamikus” megkétszereződéséről, melynek eredménye a négy. Illyés Gyula írja a Puszták népé-ben, hogy egyes falvakban az orvosoknak javasasszony stílusban kell beadniuk az orvosságot, mert különben a betegek nem bíznak benne és elutasítják. Lehet, hogy ez az „orvosi etikába” ütközik, de mindenesetre eredményes. Ezért, aki a valóságot akarja beadni Európa betegeinek, adja nekik mítosz alakjában, ősi, szuggesztív hókuszpókuszokkal, és ha igazat akar mondani, tegyen úgy, mintha hazudna.
1938
