Válasz Diogenésznek
Azt izented nekünk, ó, Diogenész, hogy kövessük példádat, s a világnak hátat fordítva, vonuljunk egy hordó belsejébe, és ebben az egyszerű, de intim környezetben csendes elmélkedéssel töltsük hátralevő éveinket. A világ megkergült, izeneted találó, emberek helyett kótyagos kecskék és ripők sertések nyüzsögnek az agorán, embert lámpával sem lehet találni, és ezért a tisztességes és bölcs gondolkodó lény számára nem marad más hátra, mint bevonulni a hordóba, és még a fülét is betapasztani, hogy ne juthasson el hozzá a bárgyú mekegés és agresszív röfögés a piacról. Érvelésed igen csábító, ó, Diogenész, de mi mégis azt izenjük neked vissza, kies, testhezálló hordád magányába: ne várj ránk, nem fogunk követni. Ellenállunk ama csábító igéknek is, melyeket a hordó tetejéről szoktak fennen hirdetni az agora olcsó szónokai.
Elismerjük, ó, Diogenész, látszólag neked van igazad. „Magánélet” feliratú hordód sok mindent ígér, békét, tisztességet és bölcsességet. Eltorlaszolod hordód nyílását, és boldog vagy odabenn. A magány kellemes, különösen a mostani időkben, amikor egy hazug álkollektivitás rohamosztagai teszik kietlenné az agorát és az utcát, harsány kurjongatásukkal és bakancsdübörgésükkel. A hordóban csönd van, meleg van, azt tehetsz, amit akarsz, elmélkedhetsz kedvedre, ha szükségét érzed, szellemedhez méltó, szűkkörű társaságot fogadhatsz. Áldozhatsz Aphroditének, ha kettesben vagy, bridzsezhetsz, ha négyesben vagy, jó szerzők tanításait olvashatod, ha egyedül vagy. Áldozhatsz esetleg a művészeteknek is; ehhez rendszerint elefántcsonthordót használnak. Ilyen jó életed van a hordóban, ó, Diogenész. És mi mégsem irigylünk téged.
Minket is undorral tölt el az, amit ma az agorán látni és hallani lehet. Mi sem hajlunk meg a csúnya és barbár istenszobrok előtt, melyeket gőzerővel készítenek most, nagyképű és tehetségtelen kőfaragók, véső helyett bicskát és szuronyt szorongatva kezükben. Mi is gusztustalannak találjuk a mekegést, még akkor is, ha hatóságilag szabályozott éterhullámok szárnyán repül szét a világba. Mi is szeretnénk kedvünkre elmélkedni és társalkodni, mesterműveket olvasni, és zavartalanul áldozni, amennyire szerény tehetségünkből futja, a művészeteknek, sőt, Aphroditének is. Ebben tehát egyetértünk veled, ó, Diogenész, a továbbiakban azonban már nem. Te a lelked körül is szűk hordót viselsz, mi azonban nem. Te külső és belső hordóval védekezel a Város életének undokságai ellen – mi küzdeni akarunk ellene. Mi nem fogunk visszavonulni a magánéletbe – egyszerűen azért, mert mi nem hiszünk a magánéletben. Nincs magánélet, vagy legalábbis nincs olyan magánélet, melyet a hordó merev dongái örökre elzárhatnak a köz életétől. A régi hellén bölccsel, Hérakleitosszal valljuk a ma már közhellyé vált, de még mindig nem jól értett igét: Panta rhei, minden folyik. Folyik, hullámzik, nemcsak a Város élete, hanem a magánélet is. Hordód, ó, Diogenész, nem fix pont az általános hullámverésben. Hullámzik az is, hullámzol te magad is, csak nem veszed észre. Része vagy az egésznek, és változol az egésszel, hiába nem akarod tudomásul venni. Magánéletedet a köz gyűlölt élete teremtette meg, és azzal együtt fog változni s elmúlni. Hordódba is csak addig vonulhatsz vissza, amíg a köz nem jön érted, nem kerget ki belőle, és nem hasít belőle aprófát. Ne hidd, hogy örök biztonságban vagy hordód mélyén. Ha megtagadod a köz életét, ezzel végeredményben megtagadod magánéleted is. Ezt nem akarod észrevenni, mert elkeseredtél.
Mi nem keseredünk el, ó, Diogenész, mi felháborodunk, és ez lényeges különbség. Elkeseredni annyi, mint káromkodni, vállat vonni, hátat fordítani, elvonulni, elzárkózni. Felháborodni egyszerűen pedig csak annyi, mint szembeszállni. Elhisszük: elkeseredni kényelmesebb, mint felháborodni. Hason feküdni is kényelmesebb, mint menni, de meddig lehet bírni a hasonfekvést? Mi felháborodunk, ó, Diogenész, hosszú idő óta már csak ezzel foglalkozunk. Ez a mi magánéletünk, ez a rendíthetetlen és megvesztegethetetlen felháborodás. Mi nem vigasztalódni akarunk, hanem meg akarjuk szüntetni azokat az okokat, amelyek miatt vigaszra szorulnánk. Mi nem felejteni akarunk, hanem olyan életet, melyet kellemes észben tartani. Te elbújsz, hogy ne halljad a mekegést és röfögést a piacról, és ezt fölénynek nevezed. Mi szépen megköszönjük az olyan fölényt, melynek gyakorlása közben az ember kénytelen görcsösen befogni fülét, és egy hordóba száműzni magát. Mi sem akarjuk hallani a mekegést és röfögést, és ezért túl fogjuk kiabálni. Ez eleinte nehéz lesz, de előbb-utóbb sikerülni fog. Előbb-utóbb a mi hangunk fogja betölteni a megtisztított agorát, és ekkor majd az egész agora lesz mindnyájunk egyetlen, hatalmas hordója, és ekkor kezdődik majd a mi magánéletünk. Ezt üzenjük neked magányos hordódba, ó, Diogenész.
1933
