Az egész világ ünnepli Piccard professzort, a sztratoszféra hősét. Mit tagadjam: én is ünneplem. És mit tagadjam: nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért ünneplem. Ezzel nyilván így van az egész világ, lelkesednek érte, és nem tudják pontosan, hogy miért. Valószínűleg azért is, mert 16 500 méter magasságban járt, magasabban, mint bárki előtte, de ez tulajdonképpen csak sportteljesítmény volna, nem sokkal több, mint egy pilóta óceánrepülő rekordja vagy valamelyik sportember olimpiai teljesítménye. Lehet, hogy sokan csak ezért ünneplik a kiváló meteorológust és fizikust, aki a sztratoszférában weekendezett, de a legtöbben tudják, hogy nemcsak ezért. Én is tudom. Tudom azt is, hogy ha csak annyit tett volna, hogy fent járt a magasban, nem ünnepelném, és senki sem ünnepelné ennyire. Az ünneplésben azért volt része, mert a magasság csak eszköz volt számára, illetve akadály, melyet le kellett küzdenie, hogy valamit elérjen, hogy valamit elvégezhessen. Valamit csinált ott a sztratoszférában, különféle komplikált műszerekkel. A szakembereken kívül senki sem érti, hogy mit csinált odafent és mégis ünneplik érte, én is ünneplem. Teljes joggal.
*
A kozmikus sugarakkal foglalkozott odafenn, e titokzatos sugarakkal, amelyekről a tudósok keveset tudnak, a közönség pedig nem tud semmit, éppúgy, mint ahogy nem tud semmit a relativitás lényegéről sem. De azért lelkesedik Piccard-ért, mint ahogy lelkesedett Einsteinért, és mind a ketten megérdemlik a lelkesedést. Én sem értek a magasabb fizikához és matematikához, a kozmikus sugarakhoz és a relativitáshoz, és mégis őszinte bennem a csodálat és a lelkesedés Piccard és Einstein iránt.
Szóval: nem tudom, hogy mit csinált Piccard odafent a kozmikus sugarakkal, de azért ünneplem őt. Ünneplem először is azért, mert kit ünnepeljek, kit ünnepeljünk, ha nem őt, miért lelkesedjünk, ha nem az ilyen rejtelmes, de nyilván nagyon fontos és becsületes teljesítményekért a sztratoszférában? Kit ünnepeljünk? Vannak sokan, akiknek munkásságát nagyon is megérti az ember, és mégsem lehet őket ünnepelni. Kit ünnepeljünk? Ünnepeljük az alacsonyabb szférákban kézzelfoghatóan dolgozókat, ünnepeljük a zsakettes genfi úriembereket a lenemfegyverzési konferenciáért, ünnepeljük Sharkeyt a horogütéseiért vagy Hitlert a horogkeresztjeiért, ünnepeljük a kedves mosolyú japán tábornokot Sanghaj ostromáért, Aga khánt a versenylovaiért, az indiai kormányzókat a sortüzekért, Marlene Dietrichet a lábaiért, vagy X. Y. germán, latin vagy másfajta pénzügyminisztert, mert kijelentette, hogy a válság most már igazán nem tarthat sokáig? Kit ünnepeljen az ember Európában, sőt Amerikában, ha nem Piccard-t és Piccardokat, még akkor is, ha nem tudja pontosan, hogy mit csináltak? A többiekről nagyon jól tudjuk, hogy mit csináltak, éppen ezért nem ünnepeljük őket.
Igenis, ünneplem Piccard-t. Ünneplem először is azért, amit nem tett. Ünneplem, mert nem tartott beszédeket, nem lépett fel és nem lépett le, mert nem rabol gyermekeket és nem ért az aranystandardhoz, ünneplem, mert nem hirdet összefogást és széthúzást, mert nem vesz részt a chicagói hosszban és a pernambucói besszben, mert nem avat fel rohamsisakos szobrokat és nem akasztat fel senkit. Már maga ez is elég ok volna az ünneplésre, már az is gyönyörű és ritka teljesítmény, hogy valaki híres ember lett anélkül, hogy ebből bármit is elkövetett volna. De ünneplem azért is, amit tett. Nem ismerem pontosan a sztratoszféra és a kozmikus sugarak jelentőségét, de tudom, hogy sokkal fontosabb, tisztább és értékesebb dolgok ezek, mint amivel a többi híres ember szokott foglalkozni. Ünneplem Piccard-t a magas, boltozatos tudós-homlokáért, a lelkes, melegnézésű, hivő-szemeiért, a félszeg, szerény mosolyáért és a száraz, nehéz szakdolgozataiért, amelyeket alig értek meg, de amelyekről biztosan tudom, hogy örökebb értékei és nagyobb kincsei az emberiségnek, mint százötven felelős államférfiú és ugyanannyi felelőtlen válságmegoldó csillogóan szép írásművei és beszédei együttvéve. Ünneplem Piccard-t, mert csak a tényeknek hisz, és kész felmenni 16 500 méter magasba csak azért, hogy a maga szemével és a maga műszereivel győződjék meg az igazságról, ünneplem, mert fontosabb neki a kozmikus sugarak tisztázása, mint az, hogy mindig kellemes, ózondús levegőt szívhasson, ünneplem, mert alighogy leszállt, máris újabb felrepülést tervez, ünneplem, mert habozás nélkül hajlandó kockára tenni az életét egy gondolatért.
*
„Du gleichst dem Geist den du begreifst” – mondotta egykor Goethe János Farkas, a centenáriumáról közismert német szerző, aki, ha szabad ilyen elcsépelt szóképpel élni, a szellem sztratoszférájának volt állandó lakója. Az ember ahhoz a szellemhez hasonlatos, amelyet megért. És talán egy kicsit ahhoz is, amelyért lelkesedik. A lelkesedéstől a megértésig még nagyon hosszú az út. De azért már ez is valami. Az emberek nem is olyan nagyon régen még elégették a Piccard-okat, sokat még most is elégetnek, de egyeseket már kezdenek ünnepelni. És talán eljön majd az idő, amikor meg is fogják érteni őket, és amikor majd hasonlatosak is lesznek hozzájuk. Talán majd egyszer.
1932
