Önarcképvázlat
Harmincas vagyok és korszerűtlen. Nem mintha nem érteném ezt a kort – ó, nagyon is értem. Éppen ezért állok vele szemben, ezért tudom egyre kevésbé elfogadni. Azt hiszem, sokat vétkezem ellene – hála istennek. Vannak törvényszékek, melyek előtt dicsőség vádlottnak lenni.
Nem hiszek abban, amiben ez a kor hisz, nem élvezem azt, amiért lelkesedik, nem vetem meg, amit elítél. Nem osztozom legfőbb erényében: a múlt feltétlen tiszteletében. Nem volt még kor, mely ennyire lemondott volna önállóságáról, mely ennyire a múlt felé fordult volna, hogy létjogosultságát hagyományokkal igazolja. Lázas igyekezettel keres ősöket, hogy mítoszok ködébe húzódva űzze homályos játékait. Ősi mítoszok folytatójaként tetszeleg, hősi pózokban. Más korok is kerestek már támaszt a múltban, de nem így. A francia forradalmárok szívesen hivatkoztak Brutusra és Cassiusra, Napóleonnak Cézár volt a mintaképe, Petőfi Marat és Desmoulins utódjának vallotta magát. De ők nem hátralépések igazolásához keresték e mintaképeket, hanem az előnyomulást tanulták tőlük. „Korunk hősei” azért tisztelik a múltat, mert csak a múlt segítségével tudnak tiszteletet szerezni maguknak. Nem tudok részt venni e lelkes és népes tisztelet-olimpiászon. André Gide szavára gondolok, amit képzelt tanítványához intézett: „Akkor követsz a leghívebben, ha elhagysz.” Ezt a tanítást igyekszem mindig követni. Ez egyik fő bűnöm a korral szemben.
De van még több is. Csak a legsúlyosabbat említem: nem vagyok babonás. Nem hiszem, hogy komoly bajokat kézrátevéssel vagy kézfelemeléssel lehet gyógyítani. Az olvasás híve vagyok, és nem a ráolvasásé. Irtózom a varázsszavaktól. Szeretem az egyszerű, világos szövegeket. Nem szívesen törődöm bele, hogy bizonyos jelenségek egyelőre megmagyarázhatatlanok – és az utolsó percig tiltakozni fogok az ellen, hogy korunk nagy varázslói megmagyarázhatatlanná avassanak nagyon is egyszerű összefüggéseket. Felháborít az ok és okozat felcserélése, nem ismerem el, hogy a jobbra és balra ágazó utak egy célhoz vezetnek, és soha, semmilyen inkvizíció előtt sem fogom kijelenteni, hogy a Nap forog a Föld körül.
Visszautasítom azt a kényelmes gondolkodást, mely ellentétes tartalmú politikai rendszereket egy kalap alá vesz, mert bizonyos módszereik hasonlítanak. Nem akarom most megnevezni a leggyakrabban „azonosított” politikai rendszereket, melyek a valóságban csak annyira azonosak, mint amennyire az asztal azonos a szamárral, azon a címen, hogy mindkettőnek négy lába van.
Igen, korszerűtlen vagyok és nyilván sokszorosan szentségtörő. Nem veszek részt a nagy örömünnepeken – és gyászünnepségeimet is teljes magányban ülöm meg, egészen mást gyászolva, mint a többiek. Azt hiszik ezért, hogy tömeggyűlölő vagyok? Súlyos tévedés. A tömeggyűlölet, a „csorda” megvetése korunk egyik kardinális erénye. Sajnos, a tömeg egy része e pillanatban azokat követi, akik lenézik, és csak fegyelmezésre és gyarmatosításra méltatják. Ez azonban nem változtatja meg érzéseimet a tömeg iránt. Nem gyűlölöm, és nem tartom távol az „alacsony tömeget”. Csak addig alacsony, míg parancsolóit tiszteli, amíg másban hisz, nem önmagában. Hatalmas teremtő erőket sejtek benne – ezek majd akkor bontakoznak ki, ha mer és tud hinni önmagában, ha nem a múlt folytatását, hanem a jövő megteremtését tartja feladatának.
Harmincas vagyok, nemzedékem lassanként „uralkodó” nemzedékké lép elő. Min uralkodik majd? Valószínűleg csak magán, mint jól nevelt nemzedékhez illik. Alig van kapcsolatom ezzel a generációval. Az idősebb természetszerűen idegen tőlem – nem marad más számomra, csak a legújabb, a húszévesek légiója. Növekvő érdeklődéssel és féltéssel fordulok feléje. „Ifjúság, bolondság” – szokták mondani. Aggódva lesem: tud-e még bolond lenni ez az ifjúság, tud-e még forrongani? Mernek-e még ezek a fiúk az apákkal harcolni, mint ahogy apáik mertek, a maguk ifjúkorában? A mai harmincasok is harcoltak annak idején az apákkal, de csak azért, hogy a nagyapák és még régebbi ősök tekintélye mögé menekülhessenek. Hogy éreznek, mit akarnak a mai húszévesek? Megvallom, már csak ők érdekelnek. Múlt vasárnap fiatal turistákkal találkoztunk a hegyekben, egészen fiatal fiúkkal és lányokkal. Szép és új dalokat énekeltek a szabadságról – és néhányat a régiekből, melyeket mi is énekeltünk valamikor. Pár percig keresztezték erdei utunkat, és ezek nagyon szép, nagyon biztató percek voltak.
Egyébként jámboran, ártalmatlanná téve járok az emberek között. Közép-európai „közíró” vagyok 1936-ban, tehát a légynek sem tudok ártani vagy használni. Gyakran sétálok magányosan a körutakon, kissé görnyedten, hátra tett kézzel, lassan, majdnem ünnepélyesen. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha nyugdíjban volnék – a közvélemény nyugalmazott lelkiismeretfurdalása. Egyelőre kevés reményem van, hogy újra hivatalba léphessek. Minthogy ezt sokan nem tudják, ezúton is közlöm, hogy mindaz, ami ma zajlik, jóváhagyásom és beleegyezésem nélkül történik, és érte semmi néven nevezendő felelősséget nem vállalhatok.
1936
