Napjaink legnagyobb építészéről, a francia Le Corbusier-ről közlünk tudósítást e lap más helyén. A modern építészetnek ez a bátor és zseniális úttörője négy év óta nem építhetett még egy kunyhót sem. Rajzasztalán bámulatos tervek hevernek: Párizs hatalmas részeinek művészi átrendezése, más francia és gyarmati nagyvárosok főtereinek átépítése, új középületek, impozáns, merész paloták, nagyszerű új lakótelepek, melyek levegőhöz, napfényhez, kényelemhez juttathatnának hatalmas tömegeket. E tervek nem válnak valóra: Le Corbusier-t, akinek nagyságát mindenki elismeri, nem foglalkoztatja senki. Nem is csoda: hiszen csak építeni akar. Más lenne a helyzet, ha tervei között városok romba döntése, házak felgyújtása, lakótelepek levegőbe röpítése szerepelne. Ma ennek a szakmának van konjunktúrája az egész világon… (Rossz szakma. 1938. augusztus 13.)
A világ egyik legnagyobb műkincstárában, a British Museumban nemsokára fényképészek jelennek meg, és pontos felvételeket készítenek a megbecsülhetetlen értékű klasszikus képekről és szobrokról, az egyiptomi kéziratokról, az őskori leletekről. A képeket jól meg fogják őrizni, mert azt akarják, hogy ezeknek az örökbecsű kultúrkincseknek legalább a képe maradjon az utókorra, ha a múzeumot el találják pusztítani a légitámadások. Rengeteg háborút túléltek ezek az ősrégi remekművek, átvészelték az egyiptomi, a görög, a római kultúra pusztulását, mgúszták a középkor számos kisebb-nagyobb dúlását, sértetlenül hagyta őket az 1914-18-as világégés is: de az új háború aligha kíméli meg őket. Spanyolországban nemcsak katonák, nemcsak asszonyok és gyerekek esnek el, hanem műkincsek is. A spanyol háború pedig csak kis ízelítő. (Lássák, mit veszítettek. 1938. szeptember 4.)
Október 21-én izgalmas napja lesz Angliának. Ekkor tartják meg az első hazugságversenyt. Az nyer, aki a legnagyobbat tudja hazudni. Csak egy kikötés van: a hazugságoknak valószínűen kell hangzaniuk. Bizonyos, hogy a nemes verseny zsűrijének nehéz dolga lesz, mert remek hazugságokban nem lesz hiány. Érdemes volna az effajta versenyeket minden országban meghonosítani, és időnként – legalább egyszer egy évben – nemzetközi hazugságolimpiászokat rendezni. Az emberek általában szívesen hazudnak, és hazugságaik többnyire elég valószínűen hangzanak. Nem ártana időnként elbírálni, hogy ki hazudja a legnagyobbat és a legsikerültebbet. Lehet, hogy nagy meglepetésekkel járna egy ilyen verseny: talán kiderülne, hogy a legnagyobb hazugság egy bizonyos helyzetben az volt, amikor valaki a szomszédjának szívélyes hangon azt mondta: „Jó napot kívánok.” A nemzetközi hazugságolimpiász bizottságának ügyelnie kellene arra, hogy nyilvánosan szereplő egyének lehetőleg ne vehessenek részt a versenyben, mert hiszen az olimpiász csak úgy ér valamit, ha szigorúan megőrzik amatőr jellegét. (Újfajta olimpiász. 1938. szeptember 17.)