Furcsa és távoli hang a Nobel-díjas Szent-Györgyi professzoré, aki most Szegeden beszélt. Szinte egzotikusan hatnak napjainkban az ilyen kijelentések: „Nem az a lényeg, hogy a magunk nemzetségét, faját vagy pártját helyezzük mindenki más fölé, hanem az, hogy a tudást helyezzük a tudatlanság fölé, a képességet, a szaktudást, a tehetséget a protekció és a pártérdek fölé, a szeretetet a gyűlölet, a megértést a marakodás, az építést a tombolás fölé.” A szellemi szabadságról is sok szó esett ebben a beszédben, mely – legyünk őszinték – szokatlan. Egészen ritka az értékelésnek ez a módja, mely nem származás és pártérdem szerint osztályozza az embereket, hanem tudás és képesség szerint. Kissé valószínűtlenül hat a szellemi szabadság követelése is ebben a korban, mely többre értékeli a vakhitet a kritikánál, az egyhangú helyeslést az őszinte véleménynyilvánításnál. És egyáltalán: ki törődik ma szellemi dolgokkal? Egészen másról van most szó, apró és heves indulatokról, gyűlölködésekről, szellemi és lelki elzárkózásokról. A türelmetlen szektaszellem nagy napjai ezek. Az emberek minden találékonyságukat és ötletességüket arra fordítják, hogy új lehetőségeket teremtsenek egymás elnyomására, bántalmazására, megrövidítésére. (A szektaszellem ellen. 1938. április 8.)
A „gnóm” szó meghatározása körül volt némi zavar ma délelőtt a törvényszéken. Az ifjú röpirat-cikkíró, aki „gnómokról” írt inkriminált művében, nem tudta megmondani a bíróság előtt, mi az a gnóm. Három évig járt egyetemre, de elfelejtette megtanulni. Mikor faggatták, hogy mégis írja körül ezt a fogalmat (ami, gyengébbek kedvéért, törpefélét jelent), ezt a klasszikus meghatározást adta: „A gnóm valami olyasféle minden lében kanál ember. Esetleg úgy is mondhatnám, hogy sokat akar a macska, de nem bírja a farka.” Hát ezt jól meghatározta az ifjú közíró. Szabatos, tömör szövegét meg kell jegyezni, és alkalomadtán fel kell eleveníteni. Az utóbbi időben egyre gyakrabban van szükség erre a nagyon találó és nagyon ötletes meghatározásra, mert a jeles cikkíró mondata nem illik ugyan a gnómra, de meglepően jól jellemzi magát a szerzőt és számos hasonló szerzőtársát. Gratulálunk. (Remek meghatározás. 1938. július 9.)
A budapesti idegklinikára felszállítanak egy kocséri családot, melyet betegesnek találnak, mert egy év óta nem beszél. Valamilyen sérelem miatt önként némaságot fogadott ez a parasztcsalád, és azóta is kitart ebben a szótlanságban. E magatartás szokatlan, de talán nem egészen értelmetlen. Végre is mit mondhatnának a világnak ezek az emberek? A legtöbb szöveg, mely a világban elhangzik, többé-kevésbé felesleges és reménytelen. Mégis mindenki beszél, hangosan, lázasan, kiapadhatatlan szóbőséggel. Óriási könyvtárakat tölthetne meg az a sok felesleges szöveg, ami naponta elhangzik a világban. Rengeteg olyan ember beszél, aki jobban tenné, ha hallgatna. Az ilyenek azonban élvezettel hallgatják saját hangjukat, teleharsogják verle a levegőt, tönkreteszik vele a nyugalomra vágyók idegeit. Miért nem tanulnak egy kis csendességet a kocséri családtól? (Vegyenek példát! 1938. július 10.)
Bizonyára mindenki osztatlan örömmel veszi tudomásul a vurstli századik születésnapját. Nem is hittük volna, hogy ennyi idős már ez a kedves szórakozóhely. Az ilyen intézmények nem patinásak és nem ünnepélyesek, a mutatványosbódékat nem veszi körül a hagyomány légköre. És mivel mindig fiatalok járnak ide, az ember azt hiszi, hogy a hely is fiatal. Kétségkívül fiatal is: és hogy már száz éve fiatal, ez csak mellette szól. A centenárium alkalmából szeretettel gondolunk a ringlispílekre. A hintáslegényekre, a mindenkori Liliomokra, a kikiáltókra, a filléres színházak bohócaira és artistáira, akik kemény, nehéz munkával, gondokkal küzdve szórakoztatják naponta a szegényeket. Szeretettel gondolunk vissza a vurstli sok nevetésben, sok kedves, szerény örömben lezajlott évszázadára. Elmondhatjuk, hogy tudomásunk szerint ez az egyetlen intézmény, mely száz év alatt sohasem okozott senkinek csalódást vagy bánatot. (Egy százéves intézmény. 1938. július 14.)
