Mi lenne, ha az ember százkilencvenöt évig élhetne? Ezt a nyugtalanító kérdést vetette fel tegnapi előadásában Lobmayer Géza. A kiváló orvostanár szerint elvben nem lehetetlen, hogy az orvostudomány egyszer majd ilyen hosszúra nyújtja az emberi életkort. Ha ezt a vívmányt már régebben elérte volna az emberiség, akkor a magyar országgyűlésen e pillanatban Széchenyi, Kossuth és Deák Ferenc szólnának hozzá a felsőházi javaslathoz. Elképzelni is rossz, hogy milyen politikai botrányok zajlanának körülöttük. Mert nem csak ők élnének és szónokolnának természetesen, hanem itt volna azért a mai generáció is. Kérdés: akkor is ők lennének a legnagyobb magyarok? Hát… attól függ. Ha szépen megszavaznák a felsőházi javaslatot, ha lelkesen bólogatnának az új sajtótörvény-tervezethez, akkor talán igen. De ha nem… Ha például Kossuth felállna a Házban, és a kossuthi eszméket kezdené hirdetni! Ha Széchenyi megint leülne az íróasztalához és könyveket írna a mai magyar problémákról! Ha Deák a mai dolgokról mondaná el beszédeit! Hogy hullanának rájuk az elnöki rendreutasítások, a felháborodott közbeszólások és az ügyészi vádiratok. Milyen jó nekik, hogy mindez nem igaz, milyen jó nekik (és milyen rossz nekünk), hogy már régóta szobrok. (Mi lenne, ha? 1937. november 20.)
Hogy mi a protekció, ahogy újabban magyarítva nevezik: „vadelőny”, azt mindenki tudja. Hogy milyen régi intézmény, azt eddig is sejtettük, de most már biztosan tudjuk. A napokban megjelent Baross Gábor életrajza, és ebből kiderül, hogy a nagy kereskedelmi miniszternek már ötven évvel ezelőtt is sok baja volt a protekcióval. „Nekem az ország valamennyi rosszul sikerült fiát alkalmaznom kell!” – így kiáltott fel egyszer panaszosan. A rosszul sikerült fiúkból azóta már rosszul sikerült apák, sőt rosszul sikerült nagyapák lettek. Eljött azóta a harmadik nemzedék, de a protekció még mindig friss, üde és fiatalos. Nem látszik meg rajta az idők múlása, sőt azóta csak erősödött, terebélyesedett. (A nagy múltú protekció. 1937. december 5.)
Két figyelemre méltó párbajügyről hallottunk tegnap. Az egyik párbajt két cigánynak kellett volna megvívnia, a másikat két közüzemi igazgatónak. Egyelőre egyik párviadalból sem lett semmi, és ezt nem is nagyon bánjuk…
Legfeljebb csak a két cigányprímás tervezett párbajáról lehetne néhány elismerő szavunk. Ezek a derék muzsikusok ugyanis nem fegyverrel akartak megmérkőzni, hanem saját szerszámukkal. Hegedűpárbajt akartak vívni, hogy kiderüljön, melyikük tud jobban hegedülni. Ha az effajta párbajok általánosakká válnának, meg lennénk elégedve. Igen: csakis a munka párbajára van szüksége az életnek…
Mindenkinek jogában áll akár élete kockáztatásával is nagyot alkotni. Föltéve persze, ha tud. Javasoljuk az összes lovagiaskodóknak, hogy térjenek át erre a fegyvernemre. Tehetségpárbaj háromszori, tízszeri, vagy akár százszori alkotásváltással, végkimerülésig. (Tehetségpárbaj. 1938. január 13.),
Április elseje van, a bolond tréfák és a torz telefonviccek napja. Egy sereg ember hívja majd fel egymást a Lipótmező vagy az Állatkert nevében, az ősi hagyományok szerint. Ilyenkor távoli ismerőseinkről is figyelmesen megemlékezünk: valami jó kellemetlen hírt közlünk velük., hogy utána annál jobban örüljenek. Soha jobbkor nem jöhetett április elseje, mint éppen most. A budapesti lakosság egy rétege már hetek óta szórakozik április elsejei tréfákkal. Végre lesz egy nap, amikor csakugyan jogosultak ezek a groteszk hírek és közlések. Ezen a napon legalább gátlástalanul kiélhetik magukat a fantasztikumok szerzői és terjesztői, ezen a napon hírek dolgában mindent szabad. De figyelmeztetünk mindenkit, hogy április elsejére, a természet ősi törvényei szerint, április másodika követketik. Április másodikán pedig a viccek és „link” hírek már teljesen időszerűtlenek. (Április bolondja. 1938. április 1.)