Kétféle izgalom érhet olvasás közben. Az egyiket akkor érezzük, ha a könyv nagyon is rólunk szól; a másikat akkor, ha egyáltalában nem rólunk. Ki tudja, talán az utóbbi az igazabb, a mélyebb. Egészen távol esik tőlem, mégis lenyűgöz: ez a legnagyobb eredmény, amit könyv elérhet. Veres Péter önéletrajza, a Számadás ilyen. A legtöbb könyv, amit az utóbbi időben olvastam, többé-kevésbé rólam szólt és a hozzám hasonlókról. A Számadás-ban végre egy más veretű ember ad számot fejlődéséről. Ő is entellektüel, legalább annyira, mint mi, de közben, mellékesen földmunkás. Az esszéírást vagy az olvasást időnként félbe kell szakítania a kapálás miatt. Nyáron hosszabb időre szünetel írói tevékenysége, mert ilyenkor arat. Természetesen elsősorban a mások földjén: egész életén át ezt tette. Veres Péter tudniillik zsellér, amit kifejezhetnék nagyobb szavakkal is, ha nem volna stílustalan hangzatos, nagy szavakat használni ilyen szűkszavú, puritán íróval kapcsolatban. Ő maga mindig kerüli a pátoszt, beszédben és írásban egyaránt. Sohasem olvastam még ilyen kimért önéletrajzot, mint a Számadás. Az utóbbi időben nagyon sokan írták meg szellemi és politikai fejlődésük naplószerű beszámolóját. E vallomások többnyire az önünneplés csodálatos teljesítményei. Még ha egyes helyeken vádolják és gáncsolják is magukat, még akkor is az önimádat benyomását keltik – hiszen, tudjuk jól, van negatív önimádat is. Veres Péter könyve, elejétől végig, önmagáról szól, és mégis feltűnően személytelen. A „ridegparaszt”, a kemény élethez szokott munkás hűvös és szigorú szemérmével kerül minden nárcisztikus megnyilatkozást. Ez nem az a bizonyos erőltetett és száraz „új tárgyilagosság”, ami egy időben divatos volt, hanem egy ösztönösen előkelő lélek őszinte, mondhatnám, spontán tartózkodása. Ugyanazt a méltóságteljes öntudatot találjuk meg benne, amit néha a szegényparasztok járásában és fejtartásában. Sok olvasó, akit elkényeztettek a mindinkább szaporodó lírai önéletrajzok, talán hidegnek és „kevésnek” fogja találni ezt a könyvet, és fanyalogva elfordul tőle. Én, aki, sajnos, néha magam is hajlamos vagyok a lírizálás bűnére, lelkesen és bizakodóan olvastam ezt a „személytelen” önéletírást. Íme, gondoltam örömmel, így is lehet fontos dolgokról beszélni. Félre is lehet tenni az érzelmeket, még olyankor is, amikor magunkról szólunk. (Jegyzetek egy könyvhöz. 1937. április 27.)
Egyidőben találták fel a nyomtatott betűt és a puskaport – állapította meg a nemzetközi nyomdászkongresszus elnöke. Mind a két találmány a XV. század vívmánya. A kongresszus elnöke azt is megállapította, hogy a betű mennyivel hasznosabb találmány, mint a puskapor. Miután a puskaporkészítők nem szoktak kongresszusokat tartani, a nyomdászok elnökének senki sem mond ellent. Nem is lehet. Mindenki tökéletesen tudja, hogy milyen értéket jelent az emberiség számára a betű – és hogy milyen problematikusak a puskapor előnyei. Mindenki tudja, hogy nem a puskapor, hanem a betű vitte előre öt évszázadon át az emberiséget, hogy a betű igyekezett kiemelni a világot azokból a véres és sötét visszaesésekből, amelyeket a puskapor okozott. És mégis a puskapornak van nagyobb sikere ez idő szerint. Készítői csendesen dolgoznak, de biztosan. A harc egyenlőtlen. A betűnek egy kötelessége lehet csak ebben a küzdelemben: konokul kitartani a helyén. Ha a betű megtántorodik, és a puskapor szolgálatába áll, nemcsak az emberiség ellen követ el árulást, hanem a maga sírját is ássa. (Betű és puskapor. 1937. augusztus 26.)
Egy laptársunk, amely közismerten a kormány támogatásából él, naponta közöl bűnügyi és egyéb híreket, melyeknek szereplői a Weis, Spiegel, Kohn és ezekhez hasonló nem árja neveket viselik. A törvényszéki, rendőri és egyéb krónikák esetrengetegéből naponta kihalászik egyet-kettőt, melyben ilyen nevek fordulnak elő, és szenzációs feltálalásban traktálja velük olvasóit… Ha bűnügy nem akad (mint például ma sem), egyéb ügy is jó. Ma egy jelentéktelen csónakszerencsétlenségről számol be, melynek során Wies és Spiegel urak kitörték a lábukat, Kohn úr pedig beverte az orrát… Én nem is törődnék az üggyel. A kormánylap azonban felfújja, mert nem múlhat el nap, hogy ilyen Kohn-történetekkel ne gazdagítaná hasábjait. (Weisz, Spiegel, Kohn. 1937. szeptember 2.)
Hála istennek, végre Magyarországra is eljön vadászni a windsori herceg. Amikor néhány héttel ezelőtt arról beszéltek, hogy a Balaton mellé megy üdülni, már ez a hír is elég volt ahhoz, hogy egyes balatoni szállodák néhány szép új szobát építsenek. Most pedig, a borsodivánkai pár napos tartózkodás maradandó emlékekkel fogja gazdagítani ezt a kis magyar falut. Jobb utakat kap, bevezetik a villanyvilágítást, a vízvezetéket, jobb lesz a csatornázás, nagyobb lesz a köztisztaság, és egyéb hasznos reformok születnek meg. Itt volna végre az ideje, hogy a windsori herceg bejárja egész Magyarországot… Nekünk pedig, akik itt élünk Budapesten, csak egy kívánságunk van. Kimondjuk, bár tudjuk, hogy sohasem fog teljesülni. Jöjjön a világszerte népszerű windsori herceg néhány hétre Budapestre, és utazzon mindennap villamoson! (Szerény kívánság. 1937. szeptember 5.)
