Egy budapesti tanár az újév első tanítási napján meginterjúvolta gimnáziumi diákjait, hogy mit várnak 1937-től. A kis gimnazisták jóslatait Az Estben adta közre… Csaknem valamennyien háborút várnak. „Attól tartok, háború lesz, pedig ebben minden elpusztul, győztes és legyőzött egyaránt” – írja az egyik. Egy másik gyerek szerint „német-orosz háború lóg a levegőben”. Az ifjú jós talán nem is tudja, milyen jó szóképet használt. A háborúk mostanában nemcsak hogy a levegőben lógnak, hanem a levegőben is zajlanak. Csak éppen a hatásuk érezhető az alacsonyabb régiókban is, sajnos. A gyerekek egyébként érdekes új technikai találmányokat is várnak, tehát fejlődést és katasztrófát egyaránt. Aránylag jó szemük van és jó történelmi érzékük: meglátják a fejlődés és a katasztrófák összefüggését. A komor jóslatok között aránylag még enyhe és optimista a következő: „A költők és poéták száma megcsappan. Egyes állatfajok kipusztulnak.” Ennél derűsebb jövendölés nem akad a gyermekjóslatok között. Bizonyítványt állítottak ki a felnőttek világának a diákgyerekek. A maguk egyszerű, őszinte és naiv stílusában megállapították, hogy a felnőttek világa a legtöbb tárgyból elégtelenre áll, magaviselete pedig a lehető legkevésbé „szabályszerű”. (Általános elégtelen. 1937. január 9.)
Az Est mai londoni riportjában olvassuk, az angol államnak 17 000 pengőjébe került egy hajósortűz. Egyik hadihajóján kilenc ágyú van, és ha a kilenc ágyút egyszerre elsütik, ezért 17 000 pengőt kell fizetnie az államnak. Igaz viszont – mondják az angol szakértők –, hogy „20 tengeri mérföldnyi távolságig érvényesül a lövegek pusztító hatása”. Ilyen körülmények között nyilván nem mondható drágának ez a passzió. Húsz mérföldnyi távolságra lehet pusztítani – ez csak megér 17 000 pengőt? Természetesen, majd ha nagyban megy a dolog, akkor drágább is lesz ez a játék. Ha majd egyszerre több száz hajó ad sortüzet, és a szárazföldön és a levegőben is eldördülnek az ágyúk, és robbannak a bombák. Ki kellene számítani, hogy mennyibe kerülhet egy kisebbfajta világháború. Jó volna pontos kalkulációt készíteni, mielőtt hozzáfognának. Hátha akadnak minden országban skótok, akik szívesen lemondanának erről a drága sportról? (Drága passzió, 1937. január 29. )
A négerek mérgezett nyíllal ölnek. Félelmes fegyverek ezek, ahová egyszer behatolnak, ott biztos a halál. Ellenfeleik pajzsa nehezen tud nekik ellenállni. De van mégis valami, ami elhárítja őket. A budapesti vámhivatal. Azok a néger nyilak, melyeket egy budapesti egyetemi tanársegéd kapott londoni tudós barátjától, megérkeztek Budapestre, és itt csődöt mondott szúrós hegyük éppúgy, mint gyorsan ható mérgük. Mindenen simán keresztülhatolnak, csak a vámhivatalon nem. Tizenkilencféle vámot számítottak fel értük a lelkiismeretes hivatalnokok, akik alaposan átvizsgálták őket. Külön elvámolták a nyilak vashegyét, külön a kis piros posztódarabokat, melyekkel a művészi hajlandóságú kannibálok a tegezeket díszítették. Minden alkatrészt gondosan megvizsgáltak és elvámoltak. Így azután az afrikai dzsungel félelmes fegyverei reménytelenül, szárnyaszegetten elakadtak a budapesti vámdzsungelben. Talán sohase jutottak volna el a címzett tudós asztalára, ha nagy huzavona után nem fizette volna ki értük a tizenkilencszeres vámot. Nem akarunk különösen felháborodni e fölött az eset fölött, hiszen nem ez az egyetlen és főleg nem ez a legsúlyosabb európai vámügy. Már mások is panaszkodtak Európában a vámokra, komolyabb okokból. (Mérgezett nyilak. 1937. február 21.)
Ernst Lajos tragédiája, amit Az Est ma megír, balzaci nagyvonalúságában a nagyvárosi élet, a kultúrember, az idegek, a pénz, az elferdült élet drámája. Egy úriember, világjáró műgyűjtő hetek óta nyomtalanul eltűnt, oly mesterien, oly tökéletesen eltüntette magát, hogy ehhez hasonlót a legregényesebb fantázia sem tud elképzelni. És mi van e mögött az eltűnés mögött! Egy érdekes ember drámájában a kor egész eposza, a háború utáni idők szörnyű anyagi rémregénye, kézen-közön elúszott vagyonok, elolvadt pénz, semmivé lett házak, hitelezői gyűlések, eposz a telekkönyvben, megtorpant fanatizmus, zátonyra került életmunka. És szörnyű bajlódásai közben is Ernst Lajos a gyűjtő és a rajongó szenvedélyével ragaszkodott, mint egy emberi testhez, gyűjteményéhez, képeihez, szobraihoz, antikvitásaihoz, becses magyar régiségeihez, nem magának, hanem az államnak, mert a pénzhez ennek az embernek, akinek kezén egész életén át annyi forgott meg, lelkileg, úgy látszik, semmi köze nem volt. Csak eszköz volt számára, hogy felhalmozza a szépet, várat és kastélyt építsen remekműveknek. A várépítő összeomlott. De a téglák, amelyekben az ő vére (mert új Kőmíves Kelemenként nem mást, magát falaztatta be), élnek és állnak. Az alkotó elvérzett, a mű marad. Egy ember drágán fizetett nobilis életszenvedélyéért. Utolsó tétként befizette az életét, amely regény volt, nagy kaland a művészet birodalmában. Tragédia. És talán…Talán nemcsak művésznek lenni tragikum, de műértőnek is. Mert kegyetlen bűbáj van a szépben, és aki eljegyezte magát a művészettel, halálon túlra is zálogba tette lelkét. (A zálogba tett lélek. 1937. április 14.)
