A lelkiismeretesség tragédiája játszódott le tegnap Kemecsén. Áldozata Szakács Lajos, akiről most, szomorú halálesete után, nyugodtan elmondhatjuk, hogy Európa leglelkiismeretesebb embere volt. Szakács Lajost pályaőrnek nevezte ki a vasút. Mikor a kinevezést megkapta, felakasztotta magát. Azért lett öngyilkos, mert félt, hogy nem lesz alkalmas új hivatásának betöltésére. „Nem akarom, hogy csalatkozzanak bennem” – írta megható búcsúsoraiban. Öngyilkossága bizonyos fokig a harakirire emlékeztet, a japán becsülethalálra. A modern lélektanban járatosak talán legyintenek, és Szakács esetét egyszerűen besorozzák a „kisebbrendűségi érzés” rovatába. Igen, ez valóban a kisebbrendűségi érzés csúcsteljesítménye. Amióta eszünket tudjuk, nem emlékszünk rá, hogy valaki öngyilkos lett volna, mert előre félt, hogy hivatalos állásában nem fog megfelelni, hogy nem lesz méltó a beléje vetett bizalomra. Nagyobb, felelősségteljesebb állások viselőiről sem hallottunk soha ilyesmit. Még akkor sem mutattak különösebb hajlandóságot az önítélkezésre, amikor az egész világ előtt bebizonyosodott, hogy nem voltak rátermettek, amikor megbízóik és támogatóik keserűen és véresen csalódtak bennük. Feltűnő, hogy ezek a nagy emberek mennyire bíznak magukban, és milyen ritkán kedvetlenednek el. Elkedvetlenedni csak követőik és áldozataik szoktak. Ki tudja, milyen más lenne a világ, ha Szakács Lajos kisebbrendűségi érzésének csak egytizede megvolna bennük? Milyen gyönyörű címer volna a legmagasabb hivatalok kapuja fölött: zöld asztal mellett ül egy államférfi, és kételkedik magában! (Ó, szent kisebbrendűség! 1936. június 4.)
Szín: a konstanzai tengerpart. Idő: 1936 májusa, amikor a világválság állítólag már túl van a mélyponton. Szereplők: a konstanzai narancsimportőrök és a Fekete-tenger. Első felvonás: a narancs ára esik. Az importőrök kezüket tördelik. Második felvonás: a nagykereskedőknek mentőötletük támad. Az ötlet nem egészen új, alkalmazták már kávéval, heringekkel, búzával és egyéb élelmiszerekkel szemben is. Nem új, de hasznos. A narancsot a tengerbe kell dobni, nehogy az emberek olcsó narancshoz jussanak. Tízmillió narancsot hajóra raknak, kivisznek a nyílt tengerre, s a vízbe öntik. Mind a tízmilliót. Egy darabnak sem szabad belőle a szegény emberek kezébe kerülnie. Most következik a harmadik felvonás, a váratlan fordulat. A tenger háborogni kezd, napokig tartó vihar támad. A lázongó hullámok visszasodorják a narancsot a konstanzai partra. A szegény emberek elözönlik a partot, és ingyen narancsra halásznak. A narancs, ha kissé vizes és sós is, mégiscsak narancs. Azok, akik elől a vízbe dobták, mégis hozzájutnak, méghozzá nem olcsón, hanem egészen ingyen. Az importőrök a hajukat tépik. Egyelőre függöny. Olyan az egész, mint egy mitológiai dráma. A tenger fellázad egy megkótyagosodott világrend esztelensége ellen, és rendet teremt. (A tenger lázadása. 1936. június 5.)
Rövid idő alatt négy ember veszett a Dunába a kiszélesedő Margithídról. Úgy látszik, hogy a híd szélesedésével egyenes arányban szélesedik halálozási statisztikája is. Mind a négy tragédia a híd-munkálatokkal kapcsolatos, és mind a négyet el lehetett volna kerülni. Általában alig vannak az életben olyan tragédiák, amelyeket több-kevesebb jóindulattal, gonddal és elővigyázatossággal ne lehetne megakadályozni. Talán elkerülhetetlen, hogy a hídépítő munkások közül néhányan a Dunába essenek. De miért kell sok ember szeme láttára, fényes nappal, borzalmas vergődések után a vízbe fulladniok? Ezt a hidat több millió pengős befektetéssel építik át. Mi lenne, ha még néhány pengőt ráköltenének, és az építkezés színhelye alatt állandóan néhány mentőcsónakot tartanának, gyakorlott mentőszemélyzettel? A rendőrség már néhány évvel ezelőtt jó példával járt elöl, és a Duna egyes pontjain motoros mentőállomásokat rendezett be. Ezt a példát kellene követniök azoknak, akik a hídépítésért és ezzel együtt a hídépítő emberek életbiztonságáért felelősek. Ha csónakok álltak volna készenlétben a Margithíd alatt, ez a négy ember megmenekülhetett volna. (Elég volt a „hídavatás”-ból. 1936. június 6.)
