Mikor utoljára léptem be a londoni állatkert hüllőházának titokzatos, kék-zöld fényei közé, Európa már nem volt messze a háborútól. London járókelői mind feszültebben figyelték a parkokban az óvóhelyek építését és a néma rikkancsok nyakában izgalmakat hirdettek az ujságplakátok. Az óriási város higgadt volt, mint mindig, szótlanul és határozottan készült a veszélyre. Sokat ültem a nagy parkok zöldjében, ujságokkal a kezemben.
Ha a feszültség már nagy volt, elmentem az állatkertbe. Megnéztem a pandát, a fekete-fehér foltos tibeti óriás mackót, az angol gyerekek kedvencét. Sokat időztem a pingvineknél, melyek komolyan álldogáltak fekete frakkban, szelíd fehér pocakkal és halkan és bölcsen vitatták meg a helyzetet. Felkerestem az orangutánokat, a gorillákat, a csimpánzokat, eltűnődtem a fejlődés furcsa játékán és felvetettem a kérdést, hogy jobb-e így nekem? Üldögéltem a szelíd oroszlánokkal szemben egy padon, melyet egy kis emléktábla szövege szerint egy Robertson nevű úr alapított barátjának Jacknek emlékére, aki tizenkét évig élte a ketrecben a nyugateurópai oroszlánok eseménytelen életét. Végül a hüllőkhöz mentem, misztikus házukba, a csend és a mozdulatlanság házába, a zavartalan, fülledt béke otthonába. Sokáig néztem a nehéz nevű kígyókat és gyíkokat. Egyesek visszanéztek köveik és páfrányaik közül, félighúnyt, ferde szemmel. Az óriáskígyót különösen szerettem.
Nem osztozom a legtöbb ember kígyó-iszonyatában, csodálatosan szépnek találom a kígyók ősi egyszerű vonalát és lassú, izmos hullámzását. Az óriáskígyó egyszer sétára indult hatalmas tartályában. Lassan, végtelenül lassan hömpölygött előre, mint valami természeti folyamat. Feje már rég célhoz érve pihent, amikor a farka elindult. Hipnotikus erővel hatott a lassúsága, a kényelemszeretete. Lomha hullámai meggyőzően hirdették, hogy semmi sem sürgős. És ezt az állatot irtották ki a háború első hetében. Álmatag ázsiai óriás volt, semmi köze nem volt Európához és az európai konfliktusokhoz. Biztosan tudom, hogy nem voltak területi igényei, és még a presztizs-szempontokat is megvetette. (Búcsú az értelemtől, 1939. szeptember 12.)
Nehéz olvasni olyankor, amikor a valóság sohasem észlelt erővel nehezedik az öntudatra. Nehéz az élet összefoglalásába és magyarázatába merülni olyankor, amikor a puszta tények kíméletlen energiával özönlik el az eszméletet. Az ember ilyenkor nem olvas, a szó rendes értelmében, legfeljebb csak olvasgat, itt-ott felnyit egy-egy régi és örök szöveget, szinte csak azért, hogy meggyőződjön: helyükön vannak-e még azok a mondatok, melyek kezdettől fogva úgy hozzátartoztak belső tájunkhoz, mint a külső tájhoz a hidak és a kupolák. Az ilyen ötletszerű olvasgatás tulajdonképpen féltő őrjárat az irodalomtörténetben: azzal a titkos félelemmel lapozzuk fel például Vörösmartyt, hogy a „Gondolatok a könyvtárban” helyén esetleg valami aktuális röpiratszöveget találunk.
Tegnap minden idők legjobb és legmegbízhatóbb német szövegében, a „Faust”-ban lapozgattam két hadijelentés között. A második rész ötödik felvonását nyitottam fel, azt a felvonást, mely nemcsak a „Faust”-nak, hanem, azt hiszem, Goethe életművének is koronája. „Auch hier geschieht, was längst geschah” – olvastam az egyik lap élénk a mefisztói mondást, mely megnyugtat: nincsen semmi új a nap alatt. Azután színváltozás következett és Lynceus, a toronyőr ott állt őrhelyén az éjszakában. Sok mindent látott e magaslati pontról, nagyjából mindent látott. És mégsem érzett sem kiábrándulást, sem undort, szerencsésnek nevezte a szemét, amiért egyáltalában láthatott, mert, úgylátszik, a szemlélet mély és igazi örömforrás, amit csak Goethe és a görögök tudtak igazán méltányolni… Arra született, hogy lásson, arra rendeltetett, hogy nézzen, hűséget esküdött a toronynak és végeredményben szépnek találta a világot, amikor visszapillantott a multra. Európa toronyőrei, ha elgondolkoznak élményeiken, hasonló érzésekkel várhatják az éjszakát, kisebb-nagyobb magaslataikon. Aki arra született, hogy lásson, aki arra rendeltetett, hogy nézzen, akit esküje kötött őrhelyéhez, az nem panaszkodhat. A világ csakugyan szép volt, minden válságával és minden szörnyűségével együtt. Szép volt, a szónak magasabb, mondhatnánk toronyőri értelmében, mert ebben az értelemben szép mindaz, ami valódi, ami él, ami mozog, ami áttekinthető. (Búcsú az értelemtől, 1939. október 6.)
Április 22-én volt a gázháború születésnapja. Most lett huszonegy éves. 1915. április 22-én rendezték meg az első gáztámadást a németek a francia fronton. Két nevezetes dokumentum emeli ennek a születésnapnak ünnepélyességét.
Az angol belügyminisztérium elkészítette azoknak a gázálarcoknak a végleges mintáját, amelyekből harmincmilliót fognak szétosztani a lakosság körében. A minden komforttal berendezett gázálarcok alkalmasak arra, hogy férfiak, nők és gyermekek kényelmesen viselhessék őket. A másik dokumentum az amerikai szenátus jelentése a magán-hadianyaggyártásról. A jelentés megállapítja, hogy a fegyver- és lőszergyárosok ügynökei komolyan veszélyeztetik a békét, mert más nemzeteket hivatalnokaik megvesztegetésével aggasztó méretű túlfegyverkezésre bírnak… Egy amerikai fegyvergyáros büszkén jelentette ki: „Olyan óriási fegyverkészletekkel rendelkezünk, hogy eladásuk megváltoztathatja a kisebb államok közti hatalmi egyensúlyt.” Egy napra ennyi elég, még egy születésnapra is. (A halál születésnapja, 1936. április 24.)
