…Csak az él veszedelmesen, aki a maga életét és a maga veszélyeit éli. Aki vállalja a küzdelmek minden lehetőségét, aki szabad elhatározással vállal kockázatokat. A veszedelmes élet elszakadással, kivonulással kezdődik, különvéleménnyel, bálványrombolással. A veszedelmes élet a mai „totalizmus” szöges ellentéte. Ez az irányzat csodálatos segítség a gondolkozni, sőt érezni sem tudó gyámoltalanok számára. Azt jelenti számukra, amit a „vastüdő”, a modern orvosi csoda a gyermekparalízis áldozatai számára; de végzetes hatással lehet az egészségesekre. Kilépni a vastüdőből, a magunk tüdejével lélegzeni: így kezdődik a veszedelmes élet. Ma csak nagyon kevesen tehetik ezt, mert a totalizmus vastüdejéből alig lehet kilépni. Vasrácsai vannak és drótsövényei. Tehetetlenül kell bevárni benne a veszélyt.
A mai emberek legnagyobb része teljes kiszolgáltatottságban várja az eseményeket. Nem szólhat bele semmibe, nem dönthet semmiről. Amellett még naphosszat azt kell hallgatnia, hogy ez így jó neki, ez szolgálja a legjobban az érdekeit. Róla van szó, az életéről, az egész ügy mégsem „tartozik rá”. (Búcsú az értelemtől, 1939. augusztus 20.)
Az egyetemes, mindent felölelő veszélyek korát éljük, a régi érdemek nem mentesítenek és nem védenek senkit. Praxitelész-nek és Rodin-nek, Lionardo-nak és Degas-nak is menekülnie kell. És nagy kérdés, hogy sikerül-e valamennyiüknek túlélniük az elkövetkező idők megpróbáltatásait.
Az irodalom helyzete jobb és megnyugtatóbb. Könyvtárak ezreit pusztíthatja el a bomba és tűzvész: a szöveg azért valahol mégis csak megmarad. Sok mindent el lehet venni az emberiségtől, meg lehet fosztani mindentől, ami életét értelmessé és érdemessé tette. Csak egyet nem lehet most már kiirtani: a szöveget. A szavak megmaradnak, az emberiség legszebb és legokosabb mondatai többé már nem veszhetnek el. Lehet, hogy évekig, évtizedekig nem akad senki, aki elolvassa vagy megértse őket, lehet, hogy évszázadokon át értelmetlenül merednek majd rájuk az új barbárság fiai – de ez nem baj. Az a fontos, hogy megmaradnak számos példányban, olvasható állapotban. Előbb-utóbb megint csak akadnak majd olvasóik. A görögök és a rómaiak, akik már átéltek néhány ilyen nehéz korszakot, majd megvigasztalják Goethét és Dosztojevszkijt, megnyugtatják őket, hogy az átmeneti barbárság nem szokott sokáig tartani, mindössze néhány röpke évszázadig.
De azért ne higyjük, hogy az emberiség örök, nagy szavait nem éri bántódás a kultúra nagy kataklizmájában. A barbárság ma már nem olyan csiszolatlanul egyszerű, mint például a népvándorlás korában. A legmodernebb, leghatásosabb közlési eszközök állnak szolgálatában: a rádió, a mozi, a televízió – nem is szólva a már szinte patinás könyvnyomtatásról és a sajtóról. Csodálatos sebességgel és pontossággal rohanja meg a korszerű barbárság a koponyák százmillióit. Percről-percre tökéletesednek a nagyszerű technikai eszközök, melyek a leggyorsabban és legbiztosabban röpítik szét a legbárgyúbb közhelyeket és a legvaskosabb hazugságokat. A világ legjobb gépei terjesztik a világ legsilányabb szövegét. (Búcsú az értelemtől, 1939. augusztus 31.)
1939. szeptember 3. – ismételtem magamban e dátumot, mely szürkén és ártalmatlanul hangzott még, de azután történelmi csengést kezdett kapni, ahogy múltak az órák. 1939. szeptember 3. nemsokára már úgy beszélnek majd e napról, mint valami fontos határkőről az emberiség életében. „Ha jól emlékszem, még 1939. szeptember 3. előtt találkoztam X-szel” – mondja majd valaki néhány év mulva. Esetleg úgy mondja: „Igen, még békében történt, szeptember előtt.” Száz év mulva egy tanár szigorúan kérdezi majd: „Nem készült? Nem tudja mi történt 1939. szeptember 3-án?” Magam sem készültem, meg kell vallanom. Nem tudom egészen pontosan, mi történt tegnap. Nem tudom, hogy egy régi világ halt-e meg, vagy egy új született. Nem tudom, hogy érvényes-e még mindaz, amiben 1939 szeptember 3. előtt sokan hittünk, nem tudom, hogy megértjük-e egymást valaha azokkal, akik most anyjuk oldalán tipegnek gyanútlanul és akikből egyszer majd „háború-utáni nemzedék” és „mai ifjúság” lesz. Emlékszem: huszonöt évvel ezelőtt kissé dermedt kíváncsisággal és elemista jóhiszeműséggel figyeltem az izgatott és titokzatos lapcímeket és beszélgetéseket. Nem tudtam pontosan, mi történik körülöttem. Később „háborúutáni ifjúság” lett belőlem egy időre.
Aztán elmult az ifjúság és később elmult a „háborúutániság” is. Azt hiszem, nagyjából minden lényeges elmult: az úgynevezett „legszebb évek” gyorsan, bizonytalanul és eredménytelenül gurultak el két történelmi dátum között. Most már nagyjából mindegy, – gondoltam szeptember 3-án délután az esőben. Haza akartam menni a könyvekhez, de éreztem, hogy felesleges, mert egyelőre a könyvek is érvénytelenek. A könyvek magyaráznak és most hosszú időre időszerűtlen minden magyarázat, mert a tények korszaka kezdődött el 1939. szeptember 3-án. A tények most keményen zuhognak a világra, kíméletlenül és elháríthatatlanul, mint eső a kövezetre. Meg kell szokni ezt; egyelőre tények között kell élnünk, magyarázat és értelmezés nélkül. Európa egyelőre nem táj, nem környezet, hanem egyszerűen csak terep. (Búcsú az értelemtől, 1939. szeptember 4.)